Luanda Tokió mögött a második azon a listán, amelyet a Mercer pénzügyi tanácsadó cég állított össze a világ legdrágább városairól. Angola ötmilliós, nyüzsgő fővárosa ezzel maga mögé utasította például Moszkvát és New Yorkot. A luandaiak számára ez kétes dicsőség, hiszen a legolcsóbb modern lakás is egymillió dollárt kóstál, a bérleti díjak általában havi 10–15 ezer dollár között mozognak, egy kiló paradicsom átszámítva 16, míg egy szelet pizza 25 dollárba kerül. Szívhatják a fogukat az odalátogató turisták is – szobát egy éjszakára 400 dollár alatt elvétve lehet kapni –, már ha sikerül vízumot szerezniük: a nyugati polgárok ugyanis amolyan megtűrt vendégek Angolában.
Az árak a 2002-ben véget ért, 27 éven át tartó polgárháborút követően vettek lendületet, miután az infrastruktúra összeomlott, a mezőgazdaság és az ipar pedig gyakorlatilag leállt. A gyarmati időben Angola kávét és gyapotot exportált, s csaknem önellátó volt, ma viszont a fogyasztási cikkek 80 százalékából behozatalra szorul. A kormány ígérete az árak letörésére csak írott malaszt maradt. Bár az átlagpolgár nem érzékeli, tíz éve töretlen a fejlődés, amelynek szemmel látható jelei a fővárosban gombamód szaporodó felhőkarcolók és luxushotelek. Angola egy évtized alatt a szubszaharai térség egyik leggazdagabb országa lett, 2004–2008 között 17 százalékkal nőtt a GDP. A gazdaság motorja az olaj – volt olyan év, amikor a napi 1,9 millió hordós kitermeléssel Nigériát is lekörözte –, az IMF adatai szerint az ebből befolyó pénz adja az exportbevétel 95 százalékát. A különböző becslések 9,5–13,5 milliárd hordósnak mondják az ország szénhidrogénkincsét, amelynek felszínre hozatala a tenger alatti mezők kitermelésbe vonása miatt egyre drágább ugyan, de még így is megéri, a zöme ugyanis exportra megy.
Az olaj 45 százalékát az Angola legnagyobb kereskedelmi partnerévé előlépett Kína veszi meg. Peking közeledését a legtöbb fejlődő afrikai országhoz hasonlóan Luanda is üdvözölte, miután a politikai elit felismerte, hogy számos előnnyel jár, ha az országnak egyszerre több stratégiai szövetségese van. Kínából ma már ötven állami és négyszáz magáncég összesen 60-70 ezer munkavállalója van jelen az országban. „Kínának ásványkincs, Angolának fejlesztés kell” – foglalta össze a nyitás előnyeit Angola 1979 óta hivatalban lévő elnöke, José Eduardo dos Santos.
Az olajdollárokkal érkező gazdagság felkeltette az egykori gyarmattartó, Portugália érdeklődését is. A szerepek a gazdasági válság hatására mára megfordulni látszanak, Lisszabon irigykedve tekint az egykori szegény rokonra, Pedro Passos Coelho portugál miniszterelnök – aki gyerekkorát az afrikai országban töltötte – egyenesen a megmentő szerepét osztaná Angolára. Luanda már elkezdett vásárolni a költségvetési bevételeit növelni próbáló lisszaboni kormány által felkínált állami vállalatok papírjaiból, az angolai elit pedig luxusingatlanokat vesz a portugál tengerparton. Az angolai gazdaság nyújtotta lehetőség egyre több portugált vonz: 2008-ban még csak 45 ezer luzitán élt és dolgozott az egykori gyarmaton, a számuk egy év alatt megduplázódott, és az utóbbi időben hivatalos adatok szerint további 150 ezren szereztek munkavállalási vízumot. A rossz közbiztonság miatt zárt közösségekben élnek, és elővigyázatosan közlekednek, mivel azonban az afrikai országban – ahol a 18 milliós lakosság 40 százaléka analfabéta – kevés az egyetemi végzettségű tanár, orvos, mérnök vagy agrárszakember, a hazai keresetük többszörösét érhetik el, s a gyarmati múlt miatt nincs nyelvi akadály sem.
Angola ugyanakkor sebezhető, hiszen boldogulása kizárólag az olaj, a gáz és a gyémánt világpiaci árának alakulásától függ. A Chatham House brit agytröszt ezért arra figyelmeztet, hogy a hosszú távú stabilitáshoz elengedhetetlen lenne a gazdaság diverzifikálása és a vonzó befektetői környezet megteremtése. Utóbbitól Angola messze van: a Világbank szerint az afrikai országokhoz képest kétszer annyi időbe telik üzletet kötni – többe, mint Afganisztánban vagy Irakban –, ráadásul a korrupció szinte megfojtja a gazdaságot.
Az is megnyugtatná a befektetőket, ha Dos Santos békésen átadná az ország irányítását, de erre kevés az esély. A korosodó, sajtóhírek szerint egyre betegebb elnök a két éve elfogadott új alkotmánnyal elérte, hogy 2020-ig hivatalban maradjon, s ragaszkodik a pozíciójához, ami gyakorlatilag teljhatalmat garantál neki. Ráadásul a szeptemberi parlamenti választásokat várhatóan ismét az ő pártja, a hatalmon lévő MPLA nyeri, az ellenzék ugyanis megosztott és gyenge, civil szervezetek pedig alig léteznek.
„Angolai tavasz” a polgárháború keserves, máig ható emléke miatt nem várható ugyan, ám elemzők a városokban társadalmi robbanásveszéllyel számolnak. Angoláé a világ egyik legegyenlőtlenebb társadalma, a lakosság negyven százaléka él a szegénységi küszöb alatt, miközben az olajból származó hatalmas jövedelem kizárólag a hatalmi elit zsebébe csorog. Luandában csak minden tizedik ember jut tiszta vízhez – ez kevesebb, mint a polgárháború idején volt –, a lakosság fele pedig egyáltalán nem részesül egészségügyi ellátásban, holott az erre szánt kiadásokat megduplázták az utóbbi hét évben. Az átlagéletkor még mindig csupán 48 év, a gyermekbénulás népbetegség lett, s az újszülöttek ötöde nem éri meg az ötödik életévét.
FEKETE ISTVÁN
