Nem sokáig tartott a lelkesedés a nemzetközi piacokon a spanyol bankszektornak kilátásba helyezett, akár 100 milliárd eurót is elérő mentőcsomag hallatán. A részvényárfolyamok hamar süllyedni kezdtek, a spanyol államkötvények elvárt hozama pedig ismét megindult a 6,5 százalék irányába. A kezdeti fellélegzés helyét átvette az aggodalom, hogy a szereplők áltatják önmagukat: az EU azzal, hogy az ezúttal Spanyolországban fellobbant lángokat sikeresen eloltotta, s nem fenyeget annak tűzvésszé fejlődése az eurózónában, Madrid pedig azzal, hogy a pénzt feltételek nélkül kapja, és elég lesz arra, hogy nemcsak a bankszektor, de az ország is elkerülje az adósságcsapda bezárulását.
A valutaunió pénzügyminiszterei által telefonon egyeztetett mentőcsomag esetében is az ördög a részletekben rejlik. Nem tudni, hogy a pénz az eurózóna ideiglenes válságalapjából (EFSF) vagy a július 1-jén beinduló Európai Stabilitási Mechanizmusból (ESM) származik. Az első esetben Finnország biztosítékot kérhet, az utóbbi beindításához pedig még nincs meg minden jóváhagyás, a német parlament például lapzártánk után dönt arról, hogy szavaz-e az ESM-ről június vége előtt.
Újságosstand Barcelonában
AP / Emilio Morenatti
Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök odahaza a gyors alkut igyekezett győzelemként beállítani. Hangsúlyozta, hogy nem jár olyan makrogazdasági és költségvetési feltételekkel, mint a korábban kisegített Írország, Portugália és Görögország esetében. Ám a kormányfő külföldi partnerei gyorsan világossá tették: azért a másik három EU-tagállam esetében is a felügyelőként működő Európai Bizottság, Európai Központi Bank (EKB) és IMF triója figyeli majd az eredetileg a spanyol takarékpénztárak feltőkésítésére létrehozott állami alapnak szánt eurómilliárdok felhasználását. A mentőcsomag hiteleire felszámított alig 3 százalékos kamat és a fiskális intézkedések kikövetelésének elmaradása máris viszályt szított: a görög baloldal és az ír ellenzék is azt panaszolja, hogy a spanyolokkal másképp bánnak. Amire a konzervatív madridi kormány eddigi reformjait dicsérő politikusi ködösítés mögött egyetlen ok van: Spanyolország az eurózóna negyedik legnagyobb gazdasága, jóval nagyobb, mint az ír, a portugál és a görög együtt. Ez magyarázza azt is, hogy Brüsszel szemet huny a spanyol költségvetésideficitvállalás felpuhulása fölött is.
Gondot okozhat, hogy a németek ellenállása miatt a mentőhitel nem közvetlenül a spanyol bankokhoz érkezik, hanem a spanyol állam veszi fel, amelynek az adósságállománya a teljes keret kihasználásával a GDP 90 százalékának közelébe nőhet. Azaz még romolhat is az államkötvények megítélése, miközben a papírokat a Fitch nemzetközi befektetés- és hitelminősítő ügynökség már a múlt héten egy csapásra három osztállyal lejjebb – eggyel a már megmentett Írország alá, s csupán kettővel a bóvli kategória fölé – sorolta. A spanyol kormánynak az idén még 82,5 milliárd, a 17 tartománynak ezenfelül 15,7 milliárd euró lejáró tartozásra – együtt pedig még további 52 milliárdos deficitre – kell finanszírozási forrást találni. Ezt pedig nem csupán az összeg nagysága miatt nem lesz egyszerű összeszedni a piacról: a hétvégi alku alapján baj esetén a mentőcsomag törlesztése élvez előnyt, a spanyol államkötvények tulajdonosait csak utánuk lehet kifizetni, így a papírok kockázata nő, ami felhúzza a hozamelvárásokat, növeli a finanszírozás költségét.
Az EU, illetve az eurózóna csekély időt vásárolt magának a 100 milliárd euróval. Amennyiben a vasárnapi görög parlamenti választásokon a mentőcsomagokat az értük vállalt intézkedések enyhítéséért újratárgyalni akaró radikális baloldali Sziriza kerül nyeregbe, vagy az együttműködést preferáló pártok – májushoz hasonlóan – képtelenek kormányt alakítani, még nagyobb tüzet kell eloltani. Vészjóslóvá válhat Görögország kizuhanása az eurózónából, ami nem csak a már most is alig-alig működő, az első negyedévben 6,5 százalékkal zsugorodó görög gazdaságban okozhat katasztrófát.
Görögországi kinnlevőségeik miatt a francia és a német bankok is hatalmasat buknának, az EU-ban – és áttételesen a nemzetközi pénzpiacokon – pedig olyan likviditási és hitelsokk következhet be, mint 2008-ban, amikor az amerikai Lehman Brothers brókerház összeomlott. Az eurózóna perifériájának bankjai már most is egyre inkább kizárólag attól az EKB-tól jutnak friss forráshoz, amely két fordulóban ezermilliárd euró alacsony kamatozású hitellel árasztotta el a pénzpiacot, de ennek a hatása múlóban van. A görög és spanyol bankokból pedig menekül a pénz – Spanyolországból márciusban, még a Bankia májusi államosítása előtt 66 milliárd euró távozott –, és a lakossági megtakarításokért mindenki mindenki ellen küzd az eurózónában.
Gyógyírnak a bankunió létrehozását tartják: legalább az eurózónában közös bankfelügyeletet, mentőalapot és egységes betétbiztosítást, hogy a megroggyant perifériaországokból ne áramoljanak a centrum felé menedéket keresve a pénzintézetek legfontosabb és legolcsóbb forrását jelentő lakossági megtakarítások. Ez azonban szakértők szerint csak az első lépés lehet, elkerülhetetlen a költségvetési politikák minden eddiginél szigorúbb egyeztetése. Az út végén pedig nem egyszerűen a Berlin által kizárólag a fiskális unió esetén elfogadhatónak tartott – az országkockázatokat szétterítő, de végső garanciavállalóként elkerülhetetlenül Németországot megtestesítő – páneurópai kötvények állnak, hanem a mainál sokkal szorosabb integráció, ha nem is a sokak által megálmodott Európai Egyesült Államok.
Erre az útra a gazdasági kényszer hajtja az EU-t, ám az akadályok politikaiak. Egyelőre az eurózóna tagjai is csupán szavakban bátrak, a nemzetállamok szuverenitásának feladásával kapcsolatban nemcsak a politikusok, de választóik is különböző, nehezen összeegyeztethető határokat húznak az egyes tagországokban. Az alternatíva viszont riasztó: ha a pénzpiaci bizalmatlanság felmorzsolja a valutauniót, s annak tagjait egyenként „vadásszák le” – most az olaszok mondogatják, mint korábban a spanyolok, hogy őket nem érheti baj –, akkor a szétzilált EU világgazdasági pozíciója tovább romlik, a társadalmi következmények pedig nehezen beláthatók.
NAGY GÁBOR
