Emlékezés és feledés

Ruanda a rémképünk, Dél-Afrika az álmunk – reagált a világ történelmét meghatározó, 1994 áprilisában történt két afrikai eseményre Wole Soyinka Nobel-díjas nigériai regényíró. Húsz éve, április 6-án Kigalihoz közel lelőtték a ruandai és a burundi elnököt szállító repülőt, ami tömegmészárlásokhoz vezetett. A nemzetközi média azonban elsősorban az április 27-ei első szabad dél-afrikai választásra figyelt, amelynek eredményeképp az apartheid korszaka után Nelson Mandela az első fekete bőrű politikusként elfoglalhatta az elnöki széket. Dél-Afrika sokak számára a megbékélés példája maradt, míg Ruanda máig furdalja a világ lelkiismeretét.

A kettős elnökgyilkosság után elszabadult a pokol. A ruandai kormány által támogatott, sőt előre tervezett népirtásban katonák, rendőrök, milíciák és polgárok vettek részt, a száznapos öldöklésben legalább 800 ezren vesztek oda, de egyes becslések egymillióra teszik az áldozatok számát. A hutu elkövetők főként a kisebbségben lévő tuszikat mészárolták le, de nem kímélték azokat a mérsékelt hutukat sem, akik bírálták a kormányt és ellenezték a vérontást.

A világ tétlen maradt, hiába figyelmeztetett a veszélyre három hónappal korábban az ENSZ helyszínen lévő békefenntartóinak parancsnoka. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa ráadásul az öldöklés kezdete után két héttel kivonta csapatai nagy részét az afrikai országból. Kofi Annan – aki akkor az ENSZ békefenntartó tevékenységét vezette, 1997-től 2006-ig pedig a világszervezet főtitkára volt – emlékirataiban arról számolt be, hogy több mint száz kormánynál lobbiztak segítségért, de egyetlen komoly felajánlás sem érkezett. Az USA vonakodott elismerni a népirtás tényét, hogy ne kelljen beavatkoznia. Az amerikai kormány május 25-én mondta ki először, hogy „népirtásra utaló bűntetteket” követnek el. Bill Clinton akkori amerikai elnök később „személyes kudarcának” nevezte Washington hozzáállását.

Azóta is vita tárgya a nemzetközi beavatkozás szuverén országba, és a ruandai népirtás politikusok nemzedékeinek gondolkodását befolyásolja. Millenniumi kiáltványában az ENSZ megfogalmazta ugyan a Felelősség a védelemért doktrínát – miszerint az államnak kötelessége megvédenie lakosságát a népirtásokkal, háborús bűnökkel, etnikai tisztogatásokkal szemben, és ha ezt elmulasztja, akkor a nemzetközi közösségnek be kell avatkoznia –, de az egyes államok érdekei általában felülírják az erkölcsi megfontolásokat.

Míg széles körben kalandorságnak tekintik az USA 2001-es afganisztáni és 2003-as iraki háborúját, amelyek beláthatatlanul kedvezőtlen következményekkel jártak mindkét országban, az ENSZ 2001-es dárfúri vagy a franciák 2013-as mali beavatkozása minden bizonnyal tömegmészárlásokat akadályozott meg. De az arab tavasz újabb kihívás elé állította a világot. A NATO líbiai akciója ellentmondásosnak bizonyult, Szíriában pedig megint csak a nemzetközi közösség tehetetlenkedése közepette folyhat tovább a horror. Rory Stewart és Gerald Knaus Működik-e a beavatkozás? című, 2011-es könyvében úgy véli, hogy bár a második világháború utáni nyugati intervenciók többsége katasztrófával végződött, minden esetnek megvan a sajátossága, és meg kell találni a túlreagálás és a távolmaradás közti középutat.

A ruandai népirtás az elkövetők megbüntetésében és az igazságszolgáltatásban is számos tanulsággal szolgál. Két évtizeddel a rémtettek után az ENSZ által létrehozott ruandai nemzetközi büntetőbíróság (ICTR) eddig mindössze 92 esetben emelt vádat, hetven embert ítélt el, közülük többen fellebbeztek. Bár a tanzániai Arushában lévő törvényszék a kiemelkedő bűntényeket tárgyalja, a ruandai kormány szerint ezzel a lassúsággal még legalább kétszáz évig tartana a ténykedése. A bíróság működése eddig 1,7 milliárd dollárt emésztett fel, a bürokratikus eljárások – egy-egy per tíz évig is elhúzódott – pedig felvetik a kérdést, mennyire hatékonyak a nemzetközi ad hoc bíróságok.

Sok sajátos tényező nehezíti az eljárást. A mészárlásban odaveszett a ruandai lakosság ötöde, és úgy becsülik, hogy milliók kezéhez tapadt vér. Paul Kagame ruandai elnök előszeretettel hivatkozik országa speciális igazságszolgáltatására, a gacacáknak nevezett, választott bírákból álló falusi ítélkezőszervezetekre, amelyek működtetése összesen 40 millió dollárba került, és amelyek 2002–2012 között közel kétmillió gyanúsítottat hallgattak meg. Emberjogi szervezetek azonban számos fenntartást fogalmaztak meg, a tanúkat később gyakran atrocitások érték, és több ezren a börtönben haltak meg, mielőtt még a népi ülnökök elé kerültek volna. Számtalan bűnös külföldre szökött, és a nyugati országok nem mindig adnak helyt a kiadatási kérelmeknek, arra hivatkozva, hogy nincsenek meg a feltételek az igazságos tárgyalásra.

Bár a gacacák az áldozatok és az elkövetők szembesítésével, a sértettek, illetve az élő hozzátartozók megbocsátásával az egész falu előtti békéltetés szerepét is hivatottak voltak betölteni, egyes szakértők vitatják a múlt feldolgozásának ruandai módszerét. Az először 2000-ben elnökké választott Kagame önkényes hatalomgyakorlást vezetett be, a rendszere nem tűri a bírálatot, az ellenzékiséget, és úgy akar túllépni az etnikai ellenségeskedéseken, hogy tiltja bárki származásának, törzsi hovatartozásának hangoztatását. Volt, akit gyűlöletkeltés miatt azért ítéltek el, mert szóvá tette, hogy a hivatalos megemlékezéseken csak a tuszi áldozatokról esik szó, a hutukról nem.

Bár a nyugati világban – talán lelkiismereti okokból – nemigen bírálják Kagamét, az elnök más erőfeszítései joggal érdemelnek elismerést. A történelmi szembenézést segítik a különféle múzeumok, ahol – például halomba rakott betört koponyák, levágott végtagok csontozatai, illetve a fegyverek, kések, szúró-vágó szerszámok bemutatásával – elemi erővel tárul fel a múlt. A gacacák révén az 1994-es események dokumentálása is megtörtént, ami azért is fontos lehet, mert a kormány nagy hangsúlyt helyez az oktatásra. A gyermekek 97 százaléka jár elemi iskolába, ami a legmagasabb arány Afrikában. A lakosság kétharmada 25 éven aluli, a népirtás idején még kisgyermek volt, így számára az oktatás lehet a legjobb eszköz arra, hogy soha ne kövessék el apáik bűneit.

KERESZTES IMRE