Az atomsorompó-egyezmény a világ talán leghatékonyabb nemzetközi rendszere, ám nem feltétlenül kijátszhatatlan, amint azt Irán nukleárisfegyver-programja mutatja, amelynek Izrael és az USA pusztító légitámadásokkal próbált megálljt parancsolni. Teherán váltig állítja, hogy a törekvései békések, ám ezt senki sem hiszi el, és a bombázást követően most az a kérdés, hogy a rezsim feladja-e azt a szándékát, hogy atomfegyverhez jusson, vagy újra nekiveselkedik.
Előbb az USA, majd az ENSZ Biztonsági Tanácsának vétójoggal rendelkező többi tagja – a Szovjetunió (Oroszország), Nagy-Britannia, Franciaország és Kína – bízott abban, hogy monopóliumként tudják őrizni az atomhatalmi mivoltukat. Ez azonban nem sikerült, csatlakozott hozzájuk Pakisztán, India, Észak-Korea, illetve kimondva-kimondatlanul Izrael is. Közülük hárman nem részesei az atomsorompó-egyezménynek, Észak-Korea pedig 2003-ban kilépett belőle.
De voltak más jelentkezők is az exkluzív klubba. A második világháború végétől napjainkig körülbelül két tucat ország próbált valamilyen úton-módon atomfegyverhez jutni.
Erre már 1963-ban figyelmeztetett John F. Kennedy amerikai elnök, mondván:
„Elképzelhetőnek tartom, hogy az 1970-es években az Egyesült Államok elnökének olyan világgal kell szembenéznie, amelyben 15, 20 vagy akár 25 országnak is lehet nukleáris fegyvere.”
Így kész csoda, hogy hat évtizeddel később is csak ennek a kilenc országnak van. A siker részese az 1968-ban aláírt és két évvel később hatályba lépett atomsorompó-szerződés. A működése egyszerű: rögzítette az akkori atomhatalmak körét, és kimondta a proliferáció, a katonai célú felhasználásra alkalmas technológia átadásának tilalmát.
