Tudhatjuk-e biztosan, hogy a ruhánk nem kényszermunkával készült?
Az ujgur kényszermunka miatt az USA már minden, a kínai Hszincsiang régióból érkező termék importját betiltaná, Olaszországban ezer eurós luxustáskákról derült ki, hogy kizsákmányolt emberek gyártják. De mit tehet egy átlagos vásárló, ha nem akar olyan ruhadarabot, amely kényszermunka révén került a polcokra vagy az internetes kosarába?
Július elején Franciaországban négy nagy divatcég ellen indítottak eljárást civil szervezetek: a Zara márkát is forgalmazó Inditex, a Skechers cipőgyártó, a Uniqlo francia ága és az SMCP (ehhez a francia divatcsoporthoz tartozik például a Maje és a Sandro márkák) elleni vád emberiesség elleni bűntett, és hogy a cégek nem tettek meg mindent azért, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy az ellátási láncuk szereplői nem alkalmaznak kényszermunkát.
Az Amerikai Egyesült Államok szenátusa pedig nemrég szavazta meg azt a törvényjavaslatot, amely teljesen betiltaná minden, a kínai Hszincsiang régióból érkező termék importját az ujgur kényszermunkások miatt.
Arra viszont már a Financial Times hívta fel a figyelmet, hogy a divatmárkák egy része továbbra sem lépett, sőt: többen még az ujgur kényszermunka elítélésére vonatkozó közleményeket is letörölték a honlapjukról, mert attól tartanak, hogy így rontják a saját, kínai piacukat. Kína szerint pedig nincs szó kényszermunkáról a tartományban.
Márpedig nem egyszerű kikerülni a kényszermunka révén készült pamutot: az alapanyag 20 százaléka Kínából, és annak 85 százaléka az ujgurok lakta Hszincsiang tartományból érkezik. De nem csak a kínai pamut köthető kényszer- és gyerekmunkához: az Üzbegisztánból származó alapanyagról is kiderült, hogy modernkori rabszolgaság révén kerül ki onnan az anyag. Egy új jelentés pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a koronavírus-járvány hatása miatt még sérülékenyebb és kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülő ruhaiparban dolgozók esetében több országban is egyre nagyobb az esélye, hogy kényszermunka révén készüljenek a ruhadarabok.
Jó példa erre a Burberry esete. Június elején vált nyilvánossá például, hogy a brit luxusmárka több mint 1000 eurós táskáit Olaszországban kizsákmányolt bevándorlók (is) készítik. Az olasz hatóságok két kínai férfit tartóztattak le, akik a hivatalos alvállalkozók alvállalkozói voltak: napi 14 órában dolgoztattak kínai, pakisztáni és bangladesi bevándorlókat, 3 eurós órabérért.
S bár nem a Burberryre húzták rá a vizes lepedőt, az ügy is arra mutat rá, hogy a hivatalos alvállalkozók előszeretettel szervezik ki a megrendelést, vagy a megrendelés egy részét olyannak, aki ezt a saját árainál olcsóbban meg tudja csinálni. Csak hát ilyen esetben nem valószínű, hogy mindenki be van jelentve, illetve, hogy minden, munkajogi szabályozást betartanak. Giuseppe Creazzo firenzei ügyész elmondta, hogy a Burberryhez köthető letartóztatások egy nagyobb akció részét képezik: a hatóságok igyekeznek véget vetni a munkaerő kizsákmányolásának, valamint annak, hogy a szerződések nem felelnek meg az érvényes munkajogi szabályozásnak, ami több száz firenzei textil- és bőrtermékeket készítő kézműves műhelyben is elég gyakori.
Segít, ha címkéket, tanúsításokat keresünk?
Nehéz ügy. Több mint 100 különböző, fenntarthatóságot „tanúsító” jelölés van már a divatiparban, így nem csoda, ha az ember nehezen igazodik ki ezeken. A jó hír, hogy több külső minősítő szervezet is vizsgálja, hogy milyen körülmények között készül egy ruházati termék: ilyen a Fairtrade, a GOTS, valamint a Made in Green by OEKO-TEX. Ebben az esetben az akkreditált szakemberek, illetve cégek vizsgálják meg, hol és hogy készül az adott termék, majd, ha megfelel az előírásoknak, ezt egy jelöléssel, emblémával is jelzik a terméken. Szintén a munkakörülményekre és így például a kényszermunka tilalmára és a megfelelő bérek fizetésére vonatkozik a Fair Wear logó, ami a biztonságos és méltányos munkakörülményeket vizsgálja. Vagy ott van a Fair Wear Foundation: a kezdeményezéshez – ők egyébként egy független tanúsító szervezet, és rendszeresen ellenőrzik is a csatlakozó cégek üzemeit – jelenleg 128 márka csatlakozott, amelyek többsége a magyar vásárlóknak nagy valószínűséggel nem mond sokat: a hazai szemnek is még a legismertebbek közülük talán a Takko, az Acne Studio, a Filippa K, a Marc O’Polo és a Jack Wolfskin.
A rossz hír azonban, hogy ezeket címkéket a hazai divatpiacon nagyjából nagyítóval kell keresni. Sokszor maguk a divatmárkák sem tudják, melyik termék hol is készült, hiszen gyakori, hogy egy-egy nagyobb divatcég akár több ezer beszállítóval is rendelkezik. Olyan széttagolt és homályos az ellátási lánc a divatiparban, hogy még ha egy nagy márka nyomon is követné ezt, szinte lehetetlen küldetés bármit is hitelesen ellenőrizni. Így tehát hiába szorgalmazza egyre több nemzetközi szervezet, kormány és az Európai Unió is azt, hogy száműzzék a cégek az ellátási láncukból a kényszermunkát, ez a gyakorlatban nem olyan egyszerű.
Vegyünk egy példát: a C&A azok között a nagy divatcégek között van, amelyek teljesen nyilvánossá tették a beszállítóik listáját. Nem csak az első, így a közvetlen, de a második szintű beszállítókat is, ezzel az egyik legátláthatóbb divatcégnek számítanak. 2017-ben több mint 2000 beszállítójuk volt, a legfrissebb jelentésük szerint jelenleg 1649 céggel állnak kapcsolatban: ezek között vannak ruhagyárak, kiegészítőket készítő cégek és alapanyaggyártók is, szám szerint 80, amelyeknek közel fele kínai. Ezt a listát egyébként havonta frissítik, és ahogy látható: egyre kevesebb beszállítójuk van. „Általában nem emberi jogi sérelem áll emögött, de erre is volt példa a közelmúltban, ahol egyből reagálnunk kellett. Összességében azonban amiatt van egyre kevesebb beszállítónk, mert konszolidáljuk az ellátási láncot, ez kevesebb beszállítót és inkább stratégiai együttműködéseket jelent” – mondta el a hvg.hu kérdésére Norbert W. Scheele, a C&A Ausztriáért, valamint Közép- és Délkelet-Európáért Felelős igazgatója.
Amikor nyilvánossá vált, hogy lényegében minden ötödik ruhadarab ujgur kényszermunkához köthető, egy civil szervezet arról adott hírt, hogy a C&A továbbra is vásárolt a régióból, ám a cég a hvg.hu-nak ezt igyekezett cáfolni, és azt közölték: az 1990-es évektől saját, mostanra 60 fős szakértői csapatot foglalkoztatnak, akik rendszeresen körbejárják és ellenőrzik a partnereiket: ha bármit találnak, korrigálnak és képzéseket is szerveznek. „A C&A sem ruházati termékeket, sem közvetlenül pamutot sem szerez be az ujgur tartományból. A pamut többségét közvetlenül a Farms and Ginners kezdeményezés keretében dolgozóktól szerezzük be Indiából és Pakisztánból. Velük már régóta együtt dolgozunk és az organikus alapanyag innen származik. Csak egy kis mennyiségű pamutot szerzünk be abból a régióból, viszont a beszállítók eskü alatti írásbeli nyilatkozatot tettek, hogy nem szállítanak olyan pamutot, amit a BCI nem tanúsított” – fogalmazott Norbert W. Scheele.
Na de mi az a BCI? Számos divatcég kénytelen egy szakosodott szervezettel együtt dolgozni, ha valamilyen tanúsításról van szó – pláne a világ másik végén. A C&A-val is együttműködő Better Cotton Initiative (BCI) kifejezetten arra hivatott, hogy a fenntarthatóbb gyapottermesztést segítse elő, és az egyetlen figyelemre méltó fenntarthatósági rendszernek tartják a gyapottermesztés területén. Ám ahogy arra azonban Kutasi Csaba igazságügyi szakértő is felhívta a figyelmet a Magyar Textiltechnikában megjelent cikkében: még a BCI is a zöldre mosás és a félrevezetés eszköze lehet. A szakértő idézi a Changing Markets Foundation 2017-ben közzétett jelentését is, ami szerint a fenntarthatóságot hirdető tanúsításoknak sem hihetünk. Példaként említették, hogy 2013-ban terjesztették ki a BCI tanúsítási rendszert Kínára, amit nemrég – pont az ujgur tartományban felmerülő kényszermunka miatt – vontak vissza. Mit ér ugyanis a kevés vízzel, vegyszerek nélkül felcseperedő pamut, ha modernkori rabszolgák szedik le?
A cikk arra is kitért, hogy bár a BCI sanghaji képviselete kijelentette: nem talált a kényszermunkára vonatkozó bizonyítékot az érintett tartományban végzett felülvizsgálat során, a svájci BCI központ ezt figyelmen kívül hagyta. A lépésben vélhetően az is közrejátszott a szakértő szerint, hogy 2017-ben több független tanulmány is napvilágot látott arról, miszerint zöldre mosásról lehet szó, miután a BCI gyapottermesztésnél is jellemzően fennáll az intenzív öntözés, előfordul továbbra is az igen hatásos növényvédőszerek használata permetezéssel, valamint előfordul a gyermek- és kényszermunka is.
Kevés az információ
A Fashion Revolution szervezet 2016 óta tesz közzé egy átláthatósági indexet: a 2021-es esetében a 250 legnagyobb divatcég kapcsán nézték meg, mit tesznek közzé az emberi jogi és környezetvédelmi tevékenységükről. Bár a jelentés készítői szerint egyre több divatmárka működik átláthatóbban, még mindig elég messze vagyunk az ideálistól: a cégek csupán 47 százaléka teszi közzé a közvetlen beszállítóit, vagy legalábbis egy részüket és csupán 11 százalékuknál érhető el egyáltalán bármilyen információ arról, honnan jön az alapanyag. Sok luxusmárka – így a Fendi, a Prada és a Gucci – idén tette egyáltalán nyilvánossá, kik a beszállítóik.
Törökországban pedig néhány éve derült ki, hogy textilgyárakban szír menekült gyerekek dolgoznak. Ez már csak azért is fontos a mi szemszögünkből, mert a divatcégek igyekeznek Ázsiából vissza-, illetve közelebbre szervezni a gyártást. Ennek több oka is van, például a rövidebb ellátási lánc, de leginkább az nyom a latba, hogy már nem éri meg annyira a Távol-Keleten gyártatni. És bár a folyamat elindult és Törökország is jelentős textilexportőr lett, az alapanyagok jelentős része továbbra is Kínából és azon belül az ujgur tartományból érkezik.
Most akkor kinek hihetünk?
„A vásárlók nem tudnak hitelesen információt szerezni arról, hogy és hol készül a ruhájuk. És ezt nem is várhatja el senki tőlük” – mondta a hvg.hu-nak Tibbe Smith Larsen, a Clean Clothes Campaign (CCC) európai koordinátora. A CCC a világ egyik legrégebbi és legnagyobb emberi, munka-, valamint fogyasztói jogvédő szervezete: 1989 óta működnek, a világon számos régiót fednek le és kifejezetten a ruházati iparra, mint „magas kockázatú” iparágra fókuszálnak. A szakértő is arra hívja fel a figyelmet, hogy olyan átláthatatlan a divatcégek ellátási lánca, hogy ha a vásárló informálódni szeretne, akkor se tudna. „A divatmárkák kommunikációjában azonban hangsúlyosan megjelenik a fenntarthatóság, az átláthatóság. Kommunikációban pedig jók. Az azonban önkéntes, hogy például közzéteszik-e a beszállítóikat. Sajnos ezek az önkéntes vállalások nem jelentenek semmit” – mutat rá.
Épp ezért is a CCC igyekszik jogerős, mindenre kiterjedő megállapodásokat elősegíteni a különböző szereplők (így például a gyártók és a márkák) között, valamint a törvényhozói oldalnál lobbiznak a divatiparban dolgozók jogaiért. „Ráadásul még ha publikál is egy márka egy fenntarthatósági jelentést, ezt egy vásárló nem fogja elolvasni. Csak azt látják, hogy van, és hogy tesz a fenntarthatóságért” – teszi hozzá a szakértő, aki szerint vásárlóként esélyünk sincs, hogy meggyőződjünk arról, hogy vajon kényszermunkához köthető-e a ruhánk. „Találhatja valaki egyik nap szörnyűnek a híreket, hogy milyenek a munkakörülmények valahol, de aztán másnap már elfordul ettől, ezer más dologgal foglalkozik. Mondják, hogy a vásárlásod egyfajta szavazat a gyártó felé. Ez szerintem nem igaz ebben a formában, mert nem tudsz informálódni, felelős döntést hozni vásárlóként. Ráadásul a márkák szempontjából előnyös is rátolni a felelősséget a fogyasztóra, hogy majd ő dönt, mert egyáltalán nem veszélyeztetik az üzleti modelljüket. Ha a média, szakszervezetek nyomása révén a döntéshozók fellépnek, az jelent fenyegetést csak” – hangsúlyozza Tibbe Smith Larsen.
A szakértő szerint a vásárlók is tehetnek azonban a változásért, márpedig úgy, hogy nyomást gyakorolnak különböző kampányok révén: így tudatosabbá válnak és a társadalmi támogattságra is tud alapozni a szervezet egy-egy ügyben. Ilyen például az ujgur kényszermunkára irányuló kampányuk, vagy éppen az, amelyik révén azt szeretnék elérni, hogy a divatcégek kifizessék a járványhelyzet alatt elmaradt béreket.
A tanúsításokban és címkékben sem bízhatunk feltétel nélkül Tibbe Smith Larsen szerint: „Sajnos láttunk már arra példát, hogy lefizették az auditorokat. Az is előfordulhat, hogy egyáltalán nem számolnak be rossz munkakörülményekről valahol, mert egyszerűen nem mernek a dolgozók. Vagy ha nincs pénze egy gyárnak, egy kisebb márkának tanúsításra, az még nem jelenti azt, hogy ott rosszak a munkakörülmények. Továbbá lehet ellenőrzött egy gyártó, lehetnek nála jók a munkakörülmények, de érkezhet az ott feldolgozott alapanyag már kényszermunkához kötve” – mutat rá, miért is nem tekinthetjük ezeket minden esetben biztosítéknak.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Mit jelentenek a ruhacímkéken lévő, "fenntartható" jelölések?
Gombamód szaporodnak a legkülönfélébb minősítések, tanúsítások, amelyek azt hivatottak mutatni, hogy mennyire fenntartható egy adott termék. Nem könnyű azonban kiigazodni a címkék között, sem azt átlátni, hogy mit is takarnak ezek és mire jelentenek garanciát. Segítünk!
Kényszermunka, környezetszennyezés: bíróság előtt fognak felelni a divatcégek?
Törvényben igyekszik elejét venni a német kormány annak, hogy a világ másik végéről származó termékek gyártásához a kényszermunka vagy a környezetvédelmi normák megsértése kötődjön. A probléma nem új: az európai divatmárkák előszeretettel szervezik ki a gyártást olyan országokba, ahol lazábbak a környezetvédelemre vonatkozó szabályozások, olcsó és kizsákmányolható a munkaerő. Ennek vélhetően akkor lehet csak vége, ha az Európai Unió jogszabályba iktatja, hogy bármilyen környezeti vagy emberi jogi sérelemért a márkák felelnek, mégpedig a bíróság előtt. A fogyasztók ugyanis addig tiltakoznak a kényszermunka ellen, amíg meg nem kezdődik a leárazás.
