Túlmutat a vízhiányon az, hogy a hétvégén egy centiméterrel alulmúlta történelmi mélypontját – az 53 centiméteres vízállást, amely már olyan alacsony, hogy a minap valaki egyszerűen átsétált rajta a túlpartra, aki pedig körbeúszta, annak a hasa szántotta az iszapot – a Velencei-tó, derül ki egy friss elemzésből, amely a Másfélfokon jelent meg.
A jelenlegi helyzet nem csupán egy természeti rendszer válságát, hanem a tó köré épült használati és fejlesztési modell korlátait is megmutatja
– írja Boromisza Zsombor, a MATE Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszékének egyetemi docense, aki szerint a tó jövője nem kizárólag a vízpótláson múlik, hanem azon is, hogy képesek vagyunk-e a tóhasználatot és a tájkezelést a természeti adottságokhoz igazítani.
Az okleveles tájépítészmérnök, élővilágvédelmi és tájvédelmi szakértő pár éve már beszélt erről a HVG-nek, amikor ugyancsak a kiszáradás felé tartott a tó. Igaz, akkor, 2021 nyara végén még 72 centiméteres volt a vízállás, ami most már nyár elején elérte az új rekord 52 centimétert. Ez a rekord pedig a nyári időszakra jellemző intenzív párolgás során – ha nem érkezik számottevő csapadék – rövid életű lesz, figyelmeztet a szakember.
Ha a következő hónapokban az elmúlt száraz nyarakhoz hasonló, havi 6-8 centiméteres nettó vízszintcsökkenéssel számolunk, akkor ősz elejére akár 30 centiméter körüli vízállás is kialakulhat, tehát a „rekord” 20 centiméterrel is megdőlhet.
Miért éljük meg katasztrófaként?
Boromissza Zsombor szerint bár a közbeszéd elsősorban a kiszáradás, a vízpótlás és a turisztikai problémák körül forog, a helyzet ennél jóval összetettebb. Például
a tó természetes működése ütközik a megszokott használattal,
hiszen eleve nem állandó vízszintű tó, átlagos mélysége alig másfél méter, ezért különösen érzékenyen reagál a párolgásra és az időjárási szélsőségekre. „Természetes vízforgalma alapján a Velencei-tó olyan rendszer, amelynek működéséhez a változékonyság, vízszintingadozás, szélsőséges években pedig akár az időszakos kiszáradás lehetősége is hozzátartozik, és ez a klímaváltozás miatt gyakrabban is előfordulhat.”
Csakhogy a Velencei-tó körül az elmúlt másfél évszázadban olyan vízgazdálkodási, partszabályozási és turisztikai fejlesztések valósultak meg, amelyek egy kiszámíthatóbb, állandóbb vízszintű üdülőtavat hoztak létre.
A nyílt vízfelület, a strandok, a kikötők és a horgászhelyek sokak szemében a „normális” Velencei-tó képévé váltak. Emiatt az alacsony vízállás nemcsak természeti jelenségként, hanem társadalmi és gazdasági problémaként is jelentkezik.
A tó szempontjából nem olyan nagy gond
A szakértő ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy az alacsony vízállás felerősíthet bizonyos természetes folyamatokat:
- a 2021–2022-es alacsony vízállás idején bekövetkezett halpusztulásoknál például elsősorban nyílt vízi és idegenhonos halfajok voltak érintettek, miközben a szabályozás előtti, mocsarasabb tókarakterhez jobban alkalmazkodó csuka esetében csak csekély pusztulást jeleztek;
- a mocsári növényzet terjedése, a természetes élőhelyek regenerációja, valamint több védett madárfaj kedvezőbb helyzete pedig azt mutatja, hogy a tó egyes részei ilyenkor közelebb kerülhetnek eredeti, természetközelibb állapotukhoz.
Ezért nem pontos minden alacsony vízállást automatikusan ökológiai katasztrófaként értelmezni.
A vízpótlás nem fog segíteni
A szakértő szerint vízpótlásra, vízgazdálkodási beavatkozásokra, a legkritikusabb helyzetek kezelésére szükség lehet, de hiába akarjuk visszaállítani a korábban megszokott vízállást és tóképet, újra és újra szembesülni fogunk a mostani problémával. Ennélfogva a valódi megoldás az alkalmazkodás:
- a vízgyűjtő területeken – főként a talajban – történő vízmegtartás erősítése;
- a parti élőhelyek helyreállítása, a partvédőművek felülvizsgálata; valamint
- olyan turisztikai és rekreációs fejlesztések, amelyek figyelembe veszik a tó természetes változékonyságát.
A tó korábbi szerepét nem lehet egy optimálisnak tekintett, fix állapothoz erőltetni és a tó természetes működésétől függetlenül fenntartani
– írja a szakértő, aki szerint a kulcskérdés nemcsak az, hogy honnan lehetne több vizet szerezni, hanem az, hogy képesek vagyunk-e a klímaváltozás korában egy természeténél fogva változékony tóhoz igazítani a használatunkat és a fejlesztési elképzeléseinket.
