Hoffmann: új közoktatási törvény és nemzeti tanterv jövő őszre

Az oktatás hatékonysága minden szinten nagyon fontos,erősítve erkölcsi és nemzeti tartalommal.A felsőoktatás pedig az értékteremtő alkotó tudás fóruma legyen,az értéktelen papírgyártás helyett.Ehhez iskolateremtő tudósok kellenek(Farkas Gyula,Zemplének,Ortvay,Fejér,Gyulai,Tarján stb.),nem pedig a szamárlétrán felkapaszkodó,pártapparátcsik oktatók,akik a tudomány alázatát összekeverik a hatalom alázatával!!!W.FZ.

Teljes szívből csatlakoznék @vidéki értelmiségi hozzászólásának utolsó bekezdésében leírtakhoz, már csak az unokáim érdekében is!
Nem is beszélve a hozzászólás vonzón tartalmas voltáról!
Nem vagyok pedagógus és nem ismerem a hivatás/szakma eszközrendszerét, módszertanát, de laikusként is felvetődnek bennem olyan kérdések, amik szerintem a mai oktatási rendszerben nem csupán megválaszolatlanok, de mintha még a felismerés szintjén sem vetődnének fel!
Az emberiség ismeretanyagának kb. 80%-a az elmúlt 20-30 évben keletkezett. Vannak szakterületek melyeknek még a terminológiája is követhetetlenül gyorsan változik a hétköznapi ember számára , nemhogy az ismeretanyaga.
Valóban lehetséges, hogy ugyanazon közegben alapozzák meg a pedagógusok azon kevesek tudását, akik szükségszerűen a későbbiekben tovább szaporítják majd ezt az ismeretanyagot, és azokét akik csupán alkalmazói lesznek egy-egy területen az ismeretanyagnak? Mindezt anélkül, hogy a kevés kiváló képességű gyermeket ne fékezzék le a fejlődésben, miközben a kevésbé tehetségeseket se frusztrálják, egy életre megutáltatva velük a tanulás élményét?

Nagyon sok igazság van az eddigi hozzászólásokban. Valóban, igen fontos lenne a minőségi tanárképzés, aminek a jelenlegi rendszerben elég sok akadálya van. Én magam például most kaptam tanári diplomát, de iskolában csak bő két hónapig foglalkoztam igazi tanítással (ebből három hétig tanítottam aktívan), előtte négy és fél évig csak az elméleti szakirodalmat kellett fújni, vagy pedig saját teóriát gyártani a saját élményeink és elképzeléseink alapján. De azt sem ellenőrizte senki, hogy lelkileg, alkatilag, pszichológiai vagy akár morális szempontból alkalmas vagyok-e a pályára. Bár ez nagyon veszélyes terep, de azért bizonyos típusú emberekről igenis ki lehetne mondani, hogy tudósok lehetnek, de nem taníthatnak, és kész. Érdekes módon olyanok is elvégzik a tanárképzést, akik utálják, nem is akarnak tanítani, csak egyszer elkezdték, már a tangyak alatt frusztráltak, de lehet, hogy később mégis vállalnak munkát, mert máshol nem találnak. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy az innovatív, kreatív szemléletet gyakran rossz szemmel nézik a tanárok. A jelenleg érvényes NAT gyönyörűen megfogalmazza a célokat, de szerintem a tanárok 70%-a nem is érti a benne leírtakat. Az oktatás nagyon nehezen megújítható rendszer, és ha folyamatosan új dokumentumok jelennek meg, azzal csak a bizalmatlanság erősödik: a tanárok azt fogják gondolni, hogy ennyi változást nem lehet követni, majd mennek a saját fejük után.
Sajnos azt a fajta elhivatottságot, ami a tanári pályához szükséges, sehogy sem lehet mérni, kifejleszteni sem: vagy van, vagy nincs.
Még a pénzhez: jó, ha növelik a béreket, de szerintem ez hatalmas kamu, mostanában mindenkinek többet ígérnek, kicsit gyanús, hogy honnan is lesz ennyi pénz. Kezdésnek elég lenne, ha az értelmetlen adminisztrációt el lehetne hagyni, és nem lenne muszáj pont az iskola épületében letölteni a munkaidőt.

általánosan nem szeretem a tanárokat. gyerekkori és szülői tapasztalatom az, hogy jellemezően iszonyat okosak, iszonyat karakánok, iszonyat tág a látókörük, iszonyat előítéletmentesek, iszonyat módon nem felejtették el a gyerekkorukat, és így tovább... általánosan nem szeretem a pedagógusokat.

Nem vagyok pedagógus, de (felső-)oktatási tapasztalattal rendelkezek.

Először is a pedagógus szakma NEM egységes. Se szakmailag, se emberileg, se hozzáállás szintjén. Durván három kategóriára tudnám osztani őket, az első, aki mindent a gyerekekért, halálra dolgozza magát, ha kell hajnali háromig pályázatot ír, ha kell kirándulni megy, ha kell a szülővel veszekszik a gyerek érdekében, ha kell, családot látogat és a gyermekvédelemben is aktív, aki tiszteli a tehetségeket, képes örülni annak, ha egy gyerek felnőve valószínűleg okosabb lesz nála, de a butuskákat is felzárkóztatja stb. Vannak ilyenek, higgyétek el.

A másik, aki mindent lesz.r, megtartja az óráit és kész. Saját maga gyakran kimondottan buta, akiről az ember nem tudja, hogy végezte el az egyetemet/főiskolát stb. Aki durva helyesírási hibát vét az ellenőrzőben az intőben (MEGTÖRTÉNT, LÁTTAM, MAJDNEM SIKÍTOTTAM, de mivel az iskolában a tanárnak tekintélyének kell lennie, nem tettem, hogy nehogy a másodikos gyerek holnap ezzel menjen iskolába!)

A harmadik kategória a kettő között, ide tartoznak a legtöbben.

Ennek tükrében nyilvánvaló, hogy a pedagógusok hozzáállása valóban nem függ a bértől, de hozzátenném, hogy egy bizonyos szint alatt ez nem igaz. Az első kategória teljesítménye nincs díjazva. Ők a saját életüket is a hivatástudat alá helyezik. Náluk tényleg kijönne az a statisztikai heti 50 óra, de ők biztosan nem írtak be annyit, mert nem értek rá foglalkozni a dologgal, beírogatták gyorsan a hivatalos adatokat, aztán kész. Ők azok, akiknek a szülők örökre hálásak lehetnek, a saját gyerekeik pedig vagy öröklik a szülő hozzáállását és tanárok lesznek hasonló elhivatottsággal, vagy sose lesznek tanárok, a sok negatív tapasztalat miatt.
De sajnos azt is látom, hogy ezek az emberek, mire nyugdíjasok lesznek, teljesen kiábrándultak, láncdohányosok, idegbetegek. Mert ez a tempó felőrli őket. És ez ellen nincs segítség a jelen rendszerben (bár valószínűleg ez nemcsak a pedagógusokra igaz). Talán segítene a több fizetés, mert, ha legalább a mindennapi anyagi nehézségeik nem lennének, talán kevesebb stressz érné őket. Viszont nagyon nehéz mérni a teljesítményt. Mindenhol tudják, főleg a vezetők, hogy kik ezek. Kik azok, akik terhelhetők, és terhelik is őket. Plusz díjazás nélkül is, miért ne, meg különben sincs pénz semmire.

Ezeket a dolgokat a saját bőrömön tapasztaltam, mint anyuka, mint rokon, barátnő és mint alkalmazott, aki gürizik, hogy jobb legyen és menjen a szekér.

Én kiszálltam belőle, nem vagyok olyan önfeláldozó, mint azok, akik maradtak, máshogyan meg nem tudok dolgozni.

És itt jön a kontraszelekció. Az én egykori munkahelyemen sem a legtehetségesebbek maradtak, és még finoman fogalmaztam. Aztán jön a rengeteg egyetemi hallgató, akik nem egyetemre valók. A kreditrendszer, ami mellett 5-6-7-8 év alatt elvégzik a 3 (5) éves szakot, semmit nem tudnak a végén. Lehet őket utálni, hangoztatni, hogy hülyék vagytok, de rossz a képzés, rossz az oktatók nagy része.

Ezek a gyerekek/hallgatók a rendszer áldozatai. Azt hallgatták a színvonaltalan középiskolájukban, hogy tanulj tovább, majd beadták a papírt és felvették őket. Tehetnek ők valamiről? A hallgatók 10, esetleg 15%-a okos. Olyan, akik régen is jártak volna egyetemre. Őket lehúzza a közeg. Nincs követelmény. Az ő agyuknak ez semmi. És műveletlenek és buták maradnak ők is. Nincs támpont a szakválasztásnál. Másodéven rájön, hogy nem jó. Az állam egy diplomát fizet (egyféléből egyet). Ha akkor azt mondja, hogy elkezdek valami mást, azt otthonról nem biztos, hogy támogatják. Ha befejezi otthoni nyomásra, nem tud másodikat végezni, csak, ha dolgozik mellette (nyilván nem tud az első diplomájával elhelyezkedni). Kinek jó ez az egész?

Sajnálom ezeket az embereket. Tényleg megértem őket. DE! Rosszul vagyok a gondolattól, hogy egy ilyen legyen a gyerekem tanára, óvónője stb.

Mi a megoldás? Kedves Hoffmann Rózsa, remélem Ön valami normális dolgot hoz ki ebből az egészből. Bár elég pesszimista vagyok.