szerző:
Kováts Bence

A hétker helyett a nyolcker a menő, Erzsébetváros drága és sznob vigalmi negyeddé változik, miközben a korábbi közösségi terek Józsefvárosban bukkanak fel, a hozzájuk kötődő kispénzű művész-, aktivista- és egyetemistaréteggel. Az épületek megújulnak ugyan, de a helyi lakosság nem bírja az ingatlanárakat követni. Nehéz megjósolni, hogy Budapest belső negyedei milyen ütemben alakulnak át, és hány embernek kell elhagynia az otthonát. A dzsentrifikációnak hívott folyamat nagy ütemben zajlik.

„Help? You want help? How are you?” – kiáltja felém egy csapat húsz év körüli helyi srác a hírhedt Diószeghy Sámuel utcai mobil rendőrőrssel szemközti kapualjból, jelezve, hogy ezen a környéken egyelőre még turistának számítanak a középosztálybeli fiatalok.

Nem úgy a Józsefvárosnak a nagykörúthoz pár utcával közelebb eső területein, ahol az ingatlanfejlesztők, az önkormányzat és – saját állításuk szerint – a civilek vállvetve dolgoznak együtt a középosztály bevonzásáért, azaz a kerület dzsentrifikációjáért.

A dzsentrifikáció (amely szó eredete semmilyen kapcsolatban nem áll a Mikszáth-féle, lecsúszott nemességet jelölő dzsentri-fogalommal) jellemzően központi elhelyezkedésű városrészeket érintő folyamat, melynek során az épített környezet jelentős ingatlanberuházások nyomán gyökeresen megváltozik, ami együtt jár a terület használóinak kicserélődésével magasabb társadalmi-gazdasági státuszúakra, miközben az eredeti lakosság kiszorul a negyedből.

Felértékelődő belvárosok

A jelenséget először Londonban figyelték meg a hatvanas években, de mára a világ minden nagyvárosában San Franciscótól Mumbai-ig nyomon követhetjük a folyamatot. A világban jelenlévő tőke mindig is szívesen vándorolt az épített környezetbe annak értéktartó képessége miatt. Korábban a lakótelep-építések vagy a szuburbanizáció nyelte el ezt a pénzmennyiséget, majd nyugaton a hetvenes évektől, nálunk leginkább a 2000-es évektől a belső városrészekbe kezdtek koncentrálódni ezek a befektetések.

Az épülő a Corvin Sétány
©

Ennek okát a szolgáltatások iparral szembeni növekvő arányában, valamint a nemzetközi turizmus felfutásában kell keresni, melyek mind felértékelték a belvárosokat. Idetelepültek irodák, és a jó minőségű szolgáltatások könnyű elérhetősége miatt a kertvárosokból is elkezdtek be/visszaköltözni a a lakosok, miközben a külföldiek is főként ezeket a városrészeket látogatják. A folyamatot segíti, hogy  a belső városrészek évtizedekig jelentős tőkekivonáson estek át, azaz sokszor az épületek állagmegőrzését és karbantartását sem végezték el az akkori tulajdonosok.  Budapest esetében a rendszerváltás előtt az állam, azt követően pedig a tulajdonossá váló önkormányzatok és a lakók. Minél lerobbantabb egy városrész, annál nagyobb haszonnal kecsegtethet egy befektetés, és annál könnyebben indokolható az önkormányzat beavatkozása.

Nyolcker a menő

A klasszikus dzsentrifikáció kezdeti fázisában jellemzően lassan alakul ki, azonban a folyamat előrehaladtával felgyorsul és az érintettek alig kapnak észbe, mire pár év alatt a korábban elsősorban a bűnügyi rovatokban emlegetett városrészek az útikönyvekben és a party- és gasztronómiai ajánlókban kapnak helyet, mint ahogy azt Józsefváros esetében jelenleg megfigyelhetjük.

Vendégszerzők a városról

A sorozatban fiatal urbanisták írnak a közteret, lakáspolitikát, városfejlesztést érintő kérdésekről. A cikkekben megjelenő vélemények a szerzők szakmai álláspontját tükrözik, nem a hvg.hu véleménye.

Kilakoltatások

A lakhatási válságról

A Négy tigris piac bezárásáról

A Városliget-törvényről és a Múzeumi Negyed-koncepcióról

Az Elsőként lakhatást!-projektekről

A római mobilgátról

A szociális bérlakás-rendszerről

A szokásos koreográfia szerint egy lerobbant negyedbe előbb magas kulturális, de alacsony gazdasági tőkével rendelkezők – csúnya szóval pionír dzsentrifikálók (művészek, diákok, aktivisták) – költöznek be, akik a középosztály számára vonzó szolgáltatásokat hoznak létre. Megjelenik a fizetőképesebb kereslet, aminek nyomán az addig nem feltétlenül profitorientált szórakoztató és kulturális funkciók (műtermek, közösségi kocsmák) helyét egyre inkább a kifejezetten a profitszerzésre szakosodott vállalkozások veszik át. Ezek a vállalkozások a terület lakosságának kicserélődésével párhuzamosan egyre fizetőképesebb réteget céloznak meg, és ezzel kezdenek lépést tartani az ingatlanárak és a bérleti díjak. A dzsentrifikáció késői fázisában megjelennek az ingatlanfejlesztők, akik felsőkategóriás lakások építésével végzik be a folyamatot.

Egy dzsentrifikációs ciklus akár 10-15 év alatt végbemehet és a folyamat végére a gazdag lakosság és az őket kiszolgáló drága éttermek, kávézók és boltok miatt a nem is olyan régen még lerobbant területekre rá se lehet ismerni, ahogyan az például számos berlini városrész esetében is történt. A dzsentrifikált városrészek a lakosság kicserélődése és a szolgáltatások átalakulása után a nyilvánosságban unalmas, sznob városrészekként jelennek meg, míg a dzsentrifikálódó városrészek lesznek az új menő városrészek, ahogy azt a közelmúltban meginduló „unalmas a hétker – menő a nyolcker” diskurzusban is megtapasztalhattuk.

Dzsentrifikáció Budapest módra

Az önkormányzatok és az ingatlanfejlesztők ma már sokszor nem várják meg, hogy a dzsentrifikáció spontán módon végbemenjen, hanem tudatosan törekszenek a magasabb jövedelmű csoportok bevonzására és a szegények kiszorítására. Ennek Budapesten számos példáját láthattuk a rendszerváltás óta. Középső-Ferencvárosban már a kilencvenes évek elejétől zajló városrehabilitációs program keretében szegény családok ezreit költöztette át az önkormányzat a kerület külsőbb részeire vagy Budapest más kerületeibe, és adta el a korábbi önkormányzati bérházakat ingatlanfejlesztőknek. Józsefvárosban a Corvin sétány projekt keretében történt hasonló, hogy a korábbi a házak helyén 10 emelet magasan irodaépületek, luxuslakások és pláza épüljön. A hetedik kerület értékes telkein álló önkormányzati bérházakat – a politikusok szempontjából nagyon is átgondoltan és haszonelvűen – aprópénzért adták el baráti cégeknek.

Az önkormányzatok az ingatlanfejlesztéseken alapuló városrehabilitációs programokon túl puha eszközökkel is támogatják a középosztály be- és a számukra problémát jelentő csoportok kiköltözését. A szegényeket és különböző hátrányos helyzetű csoportokat célzó szolgáltatásokat (Kék Pont, ételosztás, hajléktalanszállók, stb.) megszüntetik vagy külsőbb kerületekbe helyezik át, a szegénység megnyilvánulási formáit (pl. utcai hajléktalanság, koldulás, kukázás, alkoholfogyasztás) betiltják. De a középosztálybelieknek találták ki az őrzött és/vagy körbekerített köztereket, ahol tilos a dohányzás vagy a terek „látogatása alkoholos befolyásoltság alatt”.

Az önkormányzati projektekkel egyidőben és részben rájuk épülve a dzsentrifikáció spontán módon is zajlik. A korábban underground zenei központnak számító Gödörből mára méregdrága klub lett, az Erzsébet téren a helyes viselkedésre szelíden figyelmeztető biztonsági őrökkel. A romkocsmák hivatalos turisztikai branddé váltak az annak megfelelő árakkal. A Belső-Erzsébetvárosban szinte hetente nyílik egy új kocsma vagy étterem, jellemzően egyre magasabb profilú közönséget megcélozva. A Klauzál tér autentikus olcsó kocsmája, a Színes nemrég bezárt, és helyén „Könyv bár” nyílt az áhított célközönségnek megfelelő kínálattal és árakkal.

Persze a kiskereskedelem dzsentrifikációjával egyidőben a lakosságcsere és a lakások irodákká és hostelekké alakítása is egyre nagyobb méreteket ölt. Erzsébetvárosban a legnagyobb a lakóingatlan-forgalom Budapest-szerte, itt az ingatlanárak sem estek vissza a gazdasági válság nyomán. Habár az önkormányzati vagy magánbérlakásban élőkhöz képest a saját tulajdonú lakással rendelkezők kevésbé vannak kiszolgáltatva a dzsentrifikációnak, sokszor ők is költözni kényszerülnek, ha például nem akarnak együttélni, a magasabb jövedelmű beköltözők által megszavazott emelkedő társasházi közös költséggel, a megnövekedett zajszinttel és a bulinegyed egyéb mellékhatásaival.

Láthatatlanná váló szegénység

A dzsentrifikáció (vagy „társadalmi keveredés”) szószólói szerint ezzel a folyamattal lehet egy területet „felhúzni”, szegregált jellegét megszüntetni. Pozitívuma, hogy a folyamat által érintett területen a házak, közterek megújulnak és jellemzően pezsgő kulturális élet alakul ki. Ugyanakkor a keveredés tartósan nemigen marad fenn, és végül még a kezdeti haszonélvezők, a pionírok és a középosztály is kiszorul a területről.

Berlinben számos foglalt házban élő vagy dolgozó aktivistának, művésznek kellett elhagynia lakó- és munkahelyét, miután ingatlanfejlesztők számára érdekes lett a helyszín. A kilencvenes évek elején meglehetősen lerobbant Prenzlauer Bergből mára már a középosztály is elköltözött a megfizethetetlenül magas lakbérek miatt, London egyes negyedeiből pedig a pénzügyi elit szorítja ki a középosztályt. Bár a budapesti dzsentrifikáció léptéke összehasonlíthatatlan Londonéval, a folyamat jellegét jól jelzi, hogy Belső-Erzsébetvárosban ma már sztenderd ár a 2000 forint/m2-es albérlet. Hasonló történhet Józsefvárosban is.

A ferencvárosi Gát utca 3-as számú épület, József Attila egykori szülőházának belső udvara
©

Mivel a válság óta stagnáló építőipar miatt jelenleg állnak az ingatlanfejlesztések, mostanában leginkább a spontán dzsentrifikáció jeleit láthatjuk. Az ingatlanpiac élénkülése jelzi, hogy hamarosan beindulnak az ingatlanfejlesztések és velük együtt az a sok pénzt mozgató lobbi, amely a gazdasági válság előtt több ezer ember elköltöztetéséhez, több korábbi főépítész lemondásához, átláthatatlan ügyletekhez, politikusok hirtelen meggazdagodásához vezetett. Az önkormányzatok hozzáállását ismerve valószínűsíthető, hogy hamarosan újra napirendre kerül az önkormányzati bérházak szegény lakosságának elköltöztetése és fejlesztőknek való kiárusítása

A dzsentrifikáció eredményeképpen belső kerületek épületei, közterei változó minőségben ugyan, de megújulnak. Az, hogy a szegényebb lakosság pontosan hova költözik a helyükre érkező középosztálybeliek elől, nem tudni pontosan. A jobb helyzetűek minden bizonnyal olcsóbb kertvárosokba, lakótelepekre, a rosszabb helyzetűek külső kerületek lerobbant negyedeibe, szegregált zsákfalvakba, zártkertekbe. Egyesek pedig a szociális hálón kihullva hajléktalanok lesznek. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a dzsentrifikációt ösztönző  várospolitika a szegénységet láthatatlanná teszi, esélyt sem hagyva a problémák felismerésére és kezelésére.

Nehéz megjósolni, hogy Budapest belső negyedei milyen ütemben alakulnak át és hány embernek kell elhagynia az otthonát a következő években. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy pár év múlva a kínai piac helyén nyílt új sportközpontban abszolvált squash-edzés után zavartalanul fogyaszthatjuk el kézműves sörünket valamelyik új Diószeghy Sámuel utcai menő hely teraszán.

A szerző urbanista