Gyárfás Tamás ideáltípusa a posztszocialista magyar sportvezetőnek. Sokban különbözött a klasszikus szocialista sportvezetőtől – és sokban hasonlított rá. Dénes Ferenc sportközgazdász írása.

Véget ért a vadászat, kedden lemondott a Magyar Úszó Szövetséget 23 évig irányító Gyárfás Tamás. 2015 decemberében a Tusup házaspár még egyedül kezdte a harcot, aztán egyre többen sorakoztak fel mögöttük, és amikor tíz napja a Nemzeti Sport vezetését egy másik nagy „harcos”, az őt igazán nem kedvelő, nyíltan támadó Szőllősi György vette át, Gyárfás helyzete tarthatatlanná vált. Tudta, amíg nem mond le, minden nap a sportnapilap címlapján lesz, és a szövegkörnyezet számára durva lesz, kíméletet nem várhat. Tudta, hogy megy ez. Korábban maga is így csinálta.

A harc minden hadmozdulata a nyilvánosság előtt zajlott, sajtótájékoztatókkal, közleményekkel, sok teátrális gesztussal, barátinak szánt beszélgetések, sms-ek azonnali kikiabálásával, pletykák és dezinformációk sokaságával, szaftosan, ahogy az kell. A sajtó imádta a helyzetet, és igazán sajnálja, hogy Gyárfás feladta, húzhatta volna még, nehéz év volt ez a médiaiparban. Mert a nagyközönség vért akart, látni a hatalmas porba hullását, mert lám, ő is csak paprikajancsi, most pattogj, öcsi! Egypár bőr még lehúzható az ügyről, ki tudja, lehet, hogy titkos kazamaták vannak az úszószövetség székházában, talán ott tartotta leláncolva Gyárfás a tehetséges úszólányokat, mások szerint viszont, ha van egyáltalán titkos kamra, ott bizony más lehet. Vér és vizelet. És az lehet, hogy kellemetlenebb, mint a rablánc, ki tudja.

Sokkal izgalmasabbnak tűnnek azok a kérdések – már ha érdekel még valakit a téma, hiszen maga a Gyárfás-ügy a főszereplő lemondásával érdektelenné vált, a bulvárvilágot tegnapi hírekre nem lehet bazírozni – miért pont most, az ő személyes és a magyar úszósport egyik újabb sikerének csúcspontján bukott meg? Hogy veszíthetett egy elvileg a rendszertől – értsd: tőle – függő úszó-edző párossal szemben, ő, akinek minden pénz, paripa, fegyver rendelkezésére állt a harcban? Vagy tényleg igaz, hogy valójában nem is az úszók, hanem sötét erők és hatalmak vadásztak rá? Kik ők és mit akarnak?

Gyárfás Tamás ideáltípusa a posztszocialista magyar sportvezetőnek. 1993–2010 között minden magyar sportszövetség őt, vagy ha talán őt nem is, de egy hasonló kaliberű vezetőt szeretett volna látni a sportág élén. Sokban különbözött a klasszikus szocialista sportvezetőtől – és sokban hasonlított rá –, aki arról ismerszik meg, hogy a központi költségvetéstől kapott pénzt költi el, annyit, amennyit, ha nincs több, kedves államtitkár elvtárs/úr, kérlek alássan. Na, Gyárfás Tamás nem ez a figura. Persze, alapvetően ő is az állami forrásokat költötte, de a nagyságrendek mások voltak, mint általában a magyar sportban – és meg is küzdött azokért.

A hátteret a médiabeágyazottsága, alapvetően az időszakban politikai befolyással bíró Nap-kelte műsor és a sportvéleményt alakító Sportplusz jelentették. A sportban való ismertsége és kapcsolatrendszere segített a média és egyéb üzleti vállalkozásainak felépítésében, média és egyéb vállalkozásai segítettek az úszók számára a magyar sport átlagánál sokkal jobb körülményeket teremteni. (Ennek mélyebb vizsgálatához talán az őt jól ismerő üzlettársa, Bodnár György módszertani javaslata megfontolandó: meg kell nézni az adott időszakban a MÚSZ szponzorainak és a Nap-kelte reklámozóinak közös halmazát…) Okos volt ahhoz, hogy meg se próbáljon a szakmai munkába beleszólni, Széchy Tamás, Kiss László és a többiek tudták a dolgukat, világszínvonalon tudták. Gyárfásnak „csak” az volt a dolga, hogy előteremtse a kéréseik (értsd: követeléseik) megvalósításához szükséges erőforrásokat, és megakadályozza, hogy külföldre menjenek. Márpedig az igények igencsak költségesek voltak, nemcsak és főleg nem a személyes habzsi-dőzsi okán, az úszósport eredményességéhez szükséges erőforrásigény volt jelentős. Az úszás a nyári olimpiai játékok meghatározó sportága, a játékokon tényleg az egész világ rajtkőre áll, a legerősebb úszónemzetek mögött a világ legerősebb gazdaságai állnak. Na, velük szemben kell, kellett nyerniük a magyar úszóknak. Márpedig Gyárfás – és a magyar úszótársadalom – ambiciózusabb volt annál, hogy egy-egy éremmel megelégedjenek. 1993 óta, az elmúlt hat olimpián kilenc arany-, hét ezüst-, hat bronzérmet úsztak össze a sportolóink, mondom, a sportágra jellemző igen kiélezett szakmai és gazdasági versenyhelyzetben.

Tetszik, nem tetszik, de a sikerekben meghatározó érdemei vannak Gyárfás Tamásnak. Az állami források megszerzésében hízelkedéssel, bratyizással, ha kellett erőszakosan, fenyegetve támadott, kért pénzt az úszóknak, cserébe adott szereplési lehetőségeket politikusoknak. Modernizálta tehát a szocialista sportvezetők eszköztárát, de túl is lépett azon. A sportág gazdasági működését erős kézzel centralizálta, akarva-akaratlanul a csapatsportok ligáihoz hasonló szervezetté formálta a szövetséget. Központosította a vagyoni értékű jogokat, nem engedte, hogy a szponzorok „kimazsolázzák” a marketing szempontból legértékesebb úszókat, csak a szövetségen keresztül lehetett szerződni (a szövetségnek benne kellett lennie a „buliban”). Igaza volt, e nélkül széthordta volna a sportág a jövőt, mint történt más sportágban. Adott úszóknak így kevesebb jutott, de a sportág egészének több, hiszen a gyerekek, fiatalok menedzselésére a keresztfinanszírozással teremtették meg a forrásokat.

Tetszik, nem tetszik, mondom. Mert az mindenkinek tetszik, amikor sikert-sikerre halmoznak az úszóink, tízezrek sírnak a tévé előtt, amikor a győztes tiszteletére felhúzzák a magyar zászlót. De aki ismeri, azok közül senkinek sem tetszik, ahogy ezeket az eredményeket elérte Gyárfás. Az elmúlt 25 évben rengeteg ellenséget szerzett magának, a mostani nyilatkozatok, beszélgetések alapján: csak azokat. Akik személyesen ismerik (és azok is, akik nem) rengeteg rosszat mondanak róla.

Gyárfás Tamás vesztét a Nemzeti Együttműködés Rendszere okozta. Furcsa mód nem a politikai „úthenger”, hanem a pénz, és még furcsább módon nem annak hiánya, hanem annak bősége. 2010 után átalakult az állami sportfinanszírozás rendszere, ma az úszók nemcsak a medencében, hanem a pénzben is úsznak. (2016-ban csak az EMMI-támogatások szövetségbe áramló része eléri a 1,4 milliárd forintot, és akkor az egyéb úszást érintő összegekről, pláne a vizes-vb beruházásairól még nem is beszéltünk.) Márpedig ez Gyárfás legfontosabb sportvezetői képessége, a pénzteremtés képessége alól húzta ki a talajt. Egyszerűen nincsen arra szükség, hogy Gyárfás pénzt szerezzen, jön az magától is. Márpedig, ha nem kell pénzt szerezni, akkor éppenséggel más is, ha nem is éppen bárki lehet elnök. (Mondanám, pénzköltéshez nem kell ész, de ezzel csak óvatosan, az elmúlt évek szövetségielnök-váltásai nem minden esetben jöttek be a magyar sportban.)

És ebben a történetben szinte mindegy, hogy az első puskalövést eldurrantót Hosszúnak vagy máshogy hívják, előbb-utóbb valaki bejelentette volna igényét a változásra. Nem kellett ehhez sötét erő, politikai machináció, a pénz bősége önmagában idézte elő ezt a helyzetet, hiszen a változás új lehetőségeket, a belső hatalom és erőforrások újraosztását jelenti, új érdekcsoportok szerveződnek, emberek szeretnének lehetőséghez jutni, kipróbálni magukat. És nincs is evvel semmi baj. Változásokra valószínűleg szükség is van, mert például az tényleg elgondolkodtató, hogy miért egy aktív versenyzőnek kell elmondania, hogy mik az úszás fejlődésének a trendjei a világban, hogyan használják a digitális technológiát a felkészülésben, hogyan változnak az edzésmódszerek, stb. Laikusként azt gondolnám, hogy ezt a szakmai vezetésnek kell tudnia, az úszó meg ússzon.

De vajon mi lesz a változások iránya? Marad minden változatlan, csak most mások lesznek a kedvezményezettek? Esetleg lesz olyan jelentkező, aki azzal a programmal áll elő, hogy a rendkívül népszerű, immár valódi hivatásos sportolói karriert kínáló sportban ennél nagyságrendileg kevesebb költségvetési forrásokra van szükség; az edzőtáborokat, a felkészüléshez szükséges technológiát finanszírozzák maguk a sportolók, és a mögöttük álló vállalkozások a pénzdíjakon, reklámozókon, felépített márkán keresztüli megtérülés reményében? Ahogy teszi ezt például … Ja! Erre nem nagyon van példa a magyar sportban. De remélem hamarosan tömegével lesz, mert ebben az esetben nemcsak sportvezetőt, rendszert is vált valóban az úszótársadalom.

„A legsötétebb éjszaka is idővel véget ér, és kisüt a nap!” – kommentálta Gyárfás lemondását Hosszú. Itt a nappal, egy új munkanap kezdete.