Lassan végéhez közeledik a Ludwig Múzeum Félreérthetetlen mondatok/Az újragondolt gyűjtemény című kiállítása, anélkül hogy különösebb rezgéseket keltett vagy figyelmet kapott volna akár a nyomtatott akár az elektronikus sajtóban. Vajon minek szól a közöny? A Műértő cikke.

A Ludwig Múzeum Félreérthetetlen mondatok/Az újragondolt gyűjtemény című kiállításán közel 60 műtárgy látható, jórészt a legfrissebb szerzeményekből. A válogatás lemond a nagy raktári klasszikusokról, és a Ludwig házaspár nyolcvanas évekbeli euroatlanti gyűjtési politikájából is mindössze - a nyitottságot megtartva - egy sokkal nyugtalanítóbb, vegyesebb, a művészet társadalmi vonatkozásaiban maszatosabb közép-európai mozaikot kapunk. A félreérthetetlen mondatok - ez az egyes munkák elérthetetlen közléseire vonatkoztatható - olyan történetté állnak össze, amely bárhol megszakítható, és újabb vizuál-dramaturgiai elemekkel bővülve újratölthető. Ebben a rekonstrukciós munkában a kurátor, Timár Katalin szándékai szerint tág teret hagyna a látogatónak, és mint mondja, „a kiállítás nagyban épít a néző aktív részvételére, aki saját személyes tapasztalatát és tudását használja a művek értelmezése során, miáltal sokkal személyesebb viszonyt alakíthat ki a tárgyakkal”.

A személyes tapasztalat és tudás meglehetősen homályos dolog, és legalábbis feltételezi azt, hogy a kortárs kritikai művészet körül értő közönség sürgölődik. Mindenesetre a néző az orientációban nagy segítséget kap az alapos kiállítási vezetőtől, amely folyondárszerűen vezet újabb és újabb értelmezési körökbe. Ebben a felkínált szabadságban nem is olyan egyszerű összefoglalni, hányféle perspektívája és megközelítésmódja lehetséges az elmúlt húsz év társadalmi-politikai mozgásainak a művészet szűrőjén keresztül.

Keserue Zsolt: Nagyolvasztó, 2008 - videó DVD 53`
©

Az időhíd 1968 és 2010 között húzódik, mondjuk Bak Imre tiszta absztrakciójától Kaszás Tamás Szélessávú faliújságjáig vagy tetszőlegesen, Gerhard Richter Ablakától Kokesch Ádám „megfigyelő” objektjeiig. Többféle a forrás és az ösztönző tényező: a közelmúlt legfontosabb tárlatain feltűnt friss munkák, az 1960-as és 1970-es évek művészete iránt megindult globális érdeklődés és vásárlókedv, valamint az intézmény és a gyűjtemény profiljának folyamatos monitorozása képezik a tengelyt, amely a kulturális identitás kérdéseire, az emlékmunkára vagy a kortárs reflexiókra koncentrál. A koncepció továbbá két markáns állítást fogalmaz meg. Az egyik szerint a kiállítás a munkás eltűnő alakját teszi meg a rendszerváltás utáni Magyarország kapitalista berendezkedésének szimbolikus középpontjává, amelyet Csákány István installációján (A holnap dolgozója- bevetési ruha, 2009) és fametszetén szemlélhetünk meg. A másik egy összefoglalás lenne: Keserue Zsolt Nagyolvasztó című dokumentumfilmje, amely szülőhelye, Dunaújváros, a szocialista mintaváros első lakóinak mélybeszélgetéseiből és archív anyagokból rekonstruálja a politikai erőtértől elrugaszkodó, a város szellemi kohézióját megteremtő erővonalakat, amelyek mögött - mint mindig - emberek állnak. Keserue filmjében a politika esztétikai és a művészet politikai dimenziói alig elválasztható módon találkoznak össze, gyakran összemosva, eltüntetve a különbséget politikai és nem politikai művészet között.

A kiállításon azok a legjobb együttállások, amikor a magyar neoavantgárd néhány reprezentánsán keresztül nem a progresszív üdvtörténet 1970-es évekbeli retorikája ismétlődik meg, hanem az absztrakt művészet az alternatív életmódok egy lehetséges változataként tűnik fel (például a Bak Imre-Halász Károly-Frank Stella-tengelyen) vagy Hajas Tibor Utcára a mondanivalóddal című 1975-ös fotóakciója Maurer Dóra konceptuális fotográfiái mellett. A folytonosság keresése munkál abban a pozícióban is, amelyik megpróbálja egy szintre hozni Pinczehelyi Sándor egykori, rendszerkritikus Sarló és kalapácsát (1973), Szombathy Bálint Lenin-arcképpel takarózó egyszemélyes felvonulását (Lenin Budapesten, 1972) és Eperjesi Ágnes a semmi és minden ellen való, teljességgel privát és csak önmagát képviselő tiltakozását (Protesta-akció Buenos Aires utcáin 2007-ben).

Olykor az illeszkedések csak nehezen vagy erőltetetten követhetők: Simon Starling fotói magányos-idegenül állnak a válogatásban; Jovánovics György klasszikus reliefjét és Henryk Stazewski absztrakt jelrendszerét Timm Ulrichs egyetlen síklapból kivágott Patyomkin-palotájának (1994/2010) humora szinte teljesen legyűri; Fehér László hontalanokról készített festményei (Arcok a körtérről, 2004) zavart keltenek. A rendszerváltást követő gazdasági-társadalmi átrendeződésben a lecsúszott egzisztenciák, kivetettek, hontalanok kiretusálhatatlanul jelen vannak a városi szövetben - mindegy, hogy kocsival vagy gyalog járjunk is.

A hajléktalanok láthatatlanságból való szimbolikus kiemelése, ahogyan Timár fogalmaz, és festészeti megjelenésük, individuumként való kezelésük „a festészet lehetséges témáinak újradefiniálása” helyett inkább ezeknek az arcoknak a festészeti kisajátításáról, egy tét nélküli festészeti zsáner megtalálásáról szól, szemantikailag pedig a festő önportréi vagy a budapesti értelmiségiek arcképei mellé helyezhetők. Ha azt szeretnénk megtudni, hogy ezeknek az „arcoknak” van-e nevük, hogyan töltik el egy napjukat, és mit látnak a világból, akkor még mindig Erhardt Miklós és Dominic Hislop projektjéhez (Saját szemmel, 1997-1998) kell utalni a nézőt, ahol hajléktalanok fényképezőgéppel a kezükben a létet aktivitásként megélve, saját kommentárokkal kísérve, arccal és névvel jelentek meg a kiállítótérben.

A széleken való létezést és a művészi kreativitás-produktivitás kérdéseit Mladen Stilinovic sorozata (Művész munka közben, 1978) köti össze egymással, amint a művész ágyban, párnák között vegetál valahol lét és nemlét határán, az egzisztenciális nullponthoz közel. A munkástól a munkanélkülin át a művészig megvont egyenes persze csak egy lehetséges érintő. Éppen erről a lehetségesről szólnak a Félreérthetetlen mondatok. Az újraértelmezett gyűjtemény világosan artikulál egy összefüggésrendszert, a mobilis koncepciók, párhuzamosságok és átnézetek kreatív értelmezései felé tekint, s éppen ez volna az, amiből hiány van a mai intézményi gondolkodásban. (A kiállítás megtekinthető 2011. február 27-ig.)

Aknai Katalin

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
Kult

Varázslatos Klimt: recept a közönségsikerre

A szecesszió művészete hálás kiállítási téma, Gustav Klimt pedig azon belül is az egyik „favorit”. Így a Szépművészeti Múzeumban látható Nuda Veritas - Gustav Klimt és a bécsi Secession kezdetei 1895-1905 című tárlat igazi közönségsikert ígér. A Műértő cikke.

Kult

Miről árulkodnak a XIX. századi ferrotípiák?

Az 1860-as évek során az Egyesült Államokban vaslemezre készített fényképekből - úgynevezett ferrotípiákból - nyílt kiállítás a Genfi-tó mellett fekvő kisváros, Vevey fotómúzeumában. A Műértő cikke.