Szűk látókörű döntések, megszűnő fővárosi kiállítóhelyek

Nem a kereskedelmi galériákról van szó. Ámbár szűnt meg azok közül is nem egy. Megnyílt, majd bezárt. De ha azokat baj érte, akkor az ok a kereskedelemben volt: kicsi kereslet, kevés tőke, túl magas színvonal. Vagy kiállt mögüle a csendestárs, csődbe ment a támogató vállalkozás. Másról van szó: a nonprofit galériákról, amelyeket 15–20 év gyakorlata szerint többségükben önkormányzatok és társadalmi egyesületek működtettek. Most azt halljuk, hogy egyik napról a másikra sorra-rendre bezárnak. A Műértő cikke.

Már a mostani vész előtt is keletkezett fájó vesztesége a művésztársadalomnak: a hosszú évek óta tatarozás ürügyével bezárt Vígadó Galéria hiányát a most megszűnő kiállítóhelyek kisebb alapterületük miatt sem tudták pótolni. Az 1960-ban oktalanul lebontott Nemzeti Szalonnak pedig már az emléke is elenyészett. De hiányzik a városközpontban, a Vörösmarty téren működött Csontváry Galéria is, a Képcsarnok Vállalatnak egykor nem csak üzleti célra alkalmazott kiállítóhelye. A Belváros önkormányzata aztán kegyetlenül kitette a szűrét a cég további két galériájának: a Csókot a Váci utcából, a Mednyánszkyt a Károly körútról. Ezek időről időre szélesebb művészkörnek is adtak bemutatkozási lehetőséget.

Az új galériavész az állami és önkormányzati pályázatokra támaszkodó művészeti egyesületeket és alapítványokat érte el legelőbb. Első áldozatként bezárt a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége kamara-kiállítóhelye, az Árkád Galéria (a korábbi állami státusú Fényes Adolf Terem utóda) a Rákóczi úton, mert a művészegyesület nem kapta meg a működtetéshez évek óta szükséges rendszeres támogatást. A Duna Galéria is bezárt már. A szemmel láthatóan elsorvasztásra ítélt MAOE nem tudta fenntartani, de 2012 januárjával törzshelyét, a Palme Házat (legutóbb Magyar Alkotóművészek Háza) is el kell hagynia. Ez egyszersmind egy jelentős kiállítóhely elvesztését is jelenti. Micsoda diadalnak számított, amikor néhány éve sikerült a Palme Ház „visszafoglalása” a nem fizető bérlőtől, és úgy tűnt, végső otthonra lelt a több ezer művészt képviselő Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete! Most vajon üresen áll majd 2017-ig, amíg a „múzeumi negyed”-hez kapcsolják?

Utolsó nonprofit típusú kiállítási lehetőségnek az önkormányzati fenntartású galériák maradtak. A vész azonban hamarosan lecsapott ide is. Az eladósodott önkormányzatok, úgy látszik, a kulturális intézményeiktől szabadulnak meg elsőként. A Budapesti Történeti Múzeumba beolvasztott Budapest Galéria a Lajos utcai Kiállítóházat zárta be egyik napról a másikra egy novemberi hétvégén – az ígéret szerint csak március 1-jéig.

Ugyancsak novemberben láthatták – akik siettek – a Ferencvárosi Pincegaléria utolsó kiállítását. Ezután ez a kedvelt intézmény is szünetelteti működését. A helyi művészek „végső szünetet” sejtenek itt, de a veszteség minden fővárosi művészt érint. Majd november utolsó napjaiban mennykőcsapásként hatott a hír: a csepeli önkormányzat január 1-jétől megszünteti jó néhány közművelődési intézményét. Többek között a részben európai uniós támogatásból létesült Csepel Galéria és Művészetek Házát „jogutód nélkül”, s egy kft.-nek adja át – éppen, amikor rangos programjaival kivívta sokak elismerését. További sorsa ismeretlen. Itt két művészegyesület marad törzshely nélkül: a Csepeli Művészek Egyesülete és a Magyar Festők Társasága, kiállítóhely nélkül pedig nagyon sok fővárosi művész.

Néhány kerület még tartja magát, de a hosszú évtizedek alatt fokozatosan kiépült budapesti galériahálózatban súlyos hiányok keletkeztek. Az is veszteség, hogy az újbudai Bartók 32 Galéria nyár óta zárva van, bár „tervezik a kibővítését”. Különösen fájdalmas, hogy nem maradt a fővárosban csoportos, tematikus tárlatra alkalmas nagyobb kiállítóhely. (A Műcsarnok és az Ernst Múzeum évek óta saját kurátori programjai szerint működik.)

A megszüntetett galériák fontos társadalmi-kulturális szerepet töltöttek be. Megmutatkozási és érvényesülési lehetőséget nyújtottak az alkotóművészek zömének, a legkiterjedtebb művészrétegnek, a művészegyesületek tagságának: azoknak, akik évről évre az országos kiállítások, bi- és triennálék résztvevői; sok olyan művésznek, akik nem tartoznak a magángalériák által képviselt alkotók közé. A nonprofit tárlatokon bukkantak fel a fiatal tehetségek vagy váltak professzionális művésszé kezdő autodidakták. Másfelől ezek a galériák a közművelődés szolgálói, a vizuális műveltség terjesztői voltak, nem kizárólag képzőművészeti programjaik részvevőit főként a helyi közönség adta.

Évekbe telhet a leépítéssel okozott kár helyrehozása, az évtizedes anyagi áldozatok és szellemi munka árán született galériahálózat rekonstrukciója. A magyar művelődésben keletkezett tartós űr nincs arányban a feltételezett pillanatnyi anyagi nyereséggel. De ez az anyagi nyereség is kérdéses. Nagyobb lehet az évekig elhanyagolt, üresen omladozó helyiségek révén keletkező kár, mint a fenntartásuk költsége. A Lajos utcai Kiállítóház például műemlék épület; fennmaradását épp a jól eltalált funkció garantálta. Érthetetlen és indokolhatatlan a fővárosi művelődés képzőművészeti szegmensének ez a kampányszerű, jobbára minden indoklást nélkülöző lerohanása. Akadnak művészek, akik tervszerű leépítést gyanítanak ebben, pedig épp ellenkezőleg: az egyeztetés és előkészítés nélküli, rapid galériabezárások az ötletszerű, meggondolatlan kapkodásnak, a fővárosi és országos kulturális látókör és koncepció hiányának a tünetei.

Kováts Albert