szerző:
Cz.T.
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A nemzeti ma már szitokszóvá degradálódott – véli Ferenczi György, aki zenekarával Amerikában rögzítette legújabb népzenei-fúziós albumát. Úgy gondolja, a szélsőjobbal összemosott magyarkodást épp a népzenészeknek kellene kiradírozniuk a köztudatból. Kik irigylik ma a fiatalokat? Hogyan semlegesíthető a napi zsidózás? És mikor üt vissza a magyar?

hvg.hu: A nyolcvanas-kilencvenes évek nehézsúlyú magyar zenekaraira egyre kevesebben és egyre homályosabban emlékeznek. Hogy lehetett kicselezni a nosztalgiát?

Ferenczi György: A kilencvenes évek végén lefutott az utolsó nagy blues-bumm, az én zeném is vesztett a lendületéből. A generációnk elkezdett felnőni, mindenkinek munkahelye, családja lett, a zenekarral meg ott álltunk közönség nélkül, csak kapkodtuk a fejünket. Jó ideig a nagy fesztiválok helyett csak klubokban játszottunk, így viszont bőven volt időnk kigondolni, mihez kezdjünk a következő tíz évvel. Elég pozitív ember vagyok, így végül is sikerült előnyünkre fordítani a helyzetet.

Volt időnk kísérletezni, hagyni, hogy az akkori hatások ne csak megcsapjanak, de átszivárogjanak a zenénkbe. A Rackajamet 2003-ban alakítottuk, ehhez viszont fel kellett oszlatnom a Herfli Davidsont. Nagyon nehéz döntés volt, de meg kellett tennem. Akkor vettem magam mellé az akkor még huszonéves Apáti Ádámot és Pintér Zsoltot, akiknek el tudtam hinni ezt a muzsikát. Jobban belegondolva, az mentette meg az életünket, hogy elkezdtünk fiatalokkal játszani. Ijesztő volt szembesülni azzal, hogy egyre inkább úgy viselkedem, mint valami begyöpösödött, sznob bluesrajongó.

©

hvg.hu: Ma is vitatott, hogy létezik-e érdemi párbeszéd az ezredforduló utáni és előtti hazai zenész generációk közt.

F. Gy.: A gond ott kezdődik, hogy sokan irigylik a fiatalokat, mert most éppen az ő idejük van itt. Én sosem voltam ilyen, mindig is szerettem bulizni járni, a bulit pedig köztudottan a fiatalok csinálják, meg persze egy bizonyos kor után az okos öregek.

Nekünk mázlink volt, mert mikor a bluesgeneráció kifújt, semmi nem volt Magyarországon, csak az őrületes diszkóláz. Nem volt koncepció, elindultunk erre, elindultunk arra, majd lesz valahogy. A Rackajam ugyan már tizenkét éves, de csak az elmúlt négyet tudom tiszta szívből, igazán sikeresnek mondani.

hvg.hu: Van, aki szerint a klasszikus értelemben vett népzene halott. Miért éppen erre fordultak?

F. Gy.: A magyar népzene nem halott, csak már nem öregszik. Egy hatalmas kincsestárról beszélünk, százéves népdalok már nem születhetnek, de a műfaj adta formákat bárki használhatja, még én is. Sosem tartottam magam autentikus népzenésznek, képtelen is lennék az lenni: ha meghallok egy táncrendet, akaratlanul is változtatok rajta egy keveset.

hvg.hu: A Rackajam korai éveinek egyik nagy dobása volt a Neomatyó anyag. Milyen az a neomatyó?

F. Gy.: Elég sokat turnézunk Németországban, egyszer pedig úgy voltunk feltüntetve a plakáton, miszerint “Rackajam – Blues aus der Puszta”. Erre összeraktunk egy olyan műsort, melyben az összes szöveget sztereotip szavakra cseréltük, másfél órán keresztül üvöltöztük a színpadról, hogy Goulasch, meg csikóriders.

Azon kívül, hogy vicces volt, Németországban még át is ment az üzenet, az emberek pedig elkezdtek saját magukon nevetni: hogy tényleg csak annyit tudunk Magyarországról, hogy nyaraltunk egyszer a Balatonnál, meg csikós, Goulasch, betyár, fokos.

©

hvg.hu: Nemcsak külföldiek, de maguk a magyarok is sokszor ezekből a sztereotípiákból indulnak ki. Milyen típusú nemzettudatra lenne szükség?

F. Gy.: Nem tudnám megmondani. Én úgy vagyok újító, hogy közben hagyományőrző vagyok. Íjászkodom is, de nem egyesületben: nem érdekelnek az ideológiák meg a szélsőséges hülyeségek.

hvg.hu: A népzenét is egyre gyakrabban boronálják össze a nacionalizmussal.

F. Gy.: Ha csak egyetlen szélsőjobbos népzenészt mutatsz, megtapsollak. Ezért is jó, hogy a népzenészek és a néptáncosok az utóbbi évek során ennyire előtérbe kerültek a szakmában. Sokkal egészségesebben gondolkodnak, mint az eddigi szereplők döntő többsége. A popoldal retteg attól, hogy a dalaik bárkinek bármit is mondjanak, mert akkor biztos nem játszák le őket négymilliószor.

Rackák menni Amerika!

Ferenczi György és a Rackajam Nashville-ben rögzítette új lemezét, abban a városban, ahonnan a rock and roll is elindult. Itt készültek Elvis, Ray Charles, Johnny Cash legendás felvételei, itt vannak a világ legjobb stúdiói, itt van az amerikai zenei világ központja. A hangmérnök a 4 Grammy-díjas Joe Palmaccio volt.

Lemezbemutató január 17-én a Fonóban lesz, ahol egy ikonikus hangszer, egy 1962-es wurlitzer zongora is színpadra kerül.

A másik végen pedig a zenészek szépen belecsúsznak a nagy keserűségbe, pedig ebben a zavaros korban épp azért járnának az emberek koncertre, hogy szabaduljanak ettől a málhától, s szórakozzanak. Egy előadónak meg kell találnia az egyensúlyt, hogy a mondandójának úgy legyen súlya, hogy közben nem nyomasztja az embereket. A népzenészek szerintem nagyon egészségesen gondolkodnak erről. Egyetlen dologban hisznek, a munkában, nekik egyedül a magyar kultúra a fontos. Én is leginkább úgy érzem, nem vagyok elég okos gyerek ahhoz, hogy mindenféle ideológiákban higgyek.

Kiírtam magamnak Hunyadi Jánost, nekem ő segít. Ha kétségeim vannak, csak kimondom a nevét és tudom, hogy miatta vagyok magyar. Mikor meg zsidóznak, előjövök azzal, hogy Rejtő Jenő vagy Radnóti Miklós, és rögtön megszűnik a probléma. A gyerekeknek ilyen szempontból tudsz segíteni, de neked mégis honnan lesz véleményed mondjuk ‘56-ról?

hvg.hu: Lehet hasznos a kinyilatkoztatás?

F. Gy.: Az átlagembereket irányítani kell, ez minden korban így volt. Hunyadi János is azért érhetett el sikereket és védhette meg az országot, mert képes volt irányítani a népet. De ott van például Adolf Hitler, ő is elég erős egyéniség volt, aztán nézd meg mi lett belőle. A lehető legtöbb amit tehetsz, hogy megpróbálsz becsületesen, tisztességesen élni.

©

Nem vagyok vallásos, de hiszek Istenben, ahogy abban is, hogy a ne lopj, ne ölj örök érvényű szabályok elegek tudnak lenni ahhoz, hogy az embert az úton tartsák.

hvg.hu: Elvileg a jelenlegi kultúrpolitika szívügye a népművészet. Hogyan csapódik ez le a közegében?

F. Gy.: Nem lehet olyat csinálni, hogy az mindenkinek tessen. A politikusoknak köszönhetően a “nemzeti” ma már inkább szitokszó, de még így is örülök, hogy most ezt nyomják. Inkább Röpülj páva legyen, mint Röpülj popzene. Semmivel semmi bajom, de ha valami nem szól semmiről, üres, azt nem szeretem.

Annak idején én is azért hagytam el a saját szövegeim és kezdtem el verseket énekelni, mert azok a saját szavaimnál sokkal magasabb színvonalon tudták közölni, mit érzek. Az emberek mindig azt gondolják, ha verseket énekelsz, szabadabban beszélhetsz a korról, amelyben élsz. Pedig valójában jóval kockázatosabb.

Én Jókaitól kétévente újraolvasom az Új földesurat, mert elképeszt, ahogy az aktuális magyarországi közélet szereplői egy az egyben bele vannak írva. Számomra ez azt mutatja, hogy a magyar ember természete a honfoglalás óta nem változott. Amelyben élünk, nem egy rosszabb vagy jobb kor, egyszerűen csak ilyen a magyar ember, az ilyen időkre ez a válasza. A politikusok ott nézik be nagyon, hogy azt hiszik, ha valamibe belekényszerítik a magyar embert, annak arra nem lesz válasza. Az elmúlt ezer év alatt arra rendezkedtünk be, hogy a hatalom megmondta, mit szabad és mit nem, a magyar ember pedig erre először azt mondta, oké, szép nyugodtan lefőzte a pálinkát, aztán a politikusok – oldaltól, rendszertől és izmustól függetlenül – meg egyszer csak azon kapták magukat, hogy a talpuk alatt fütyül a szél.

A magyar ember olyan, mint egy jó bunyós. Sok ütést beenged, mielőtt ő maga egy hatalmasat vágna vissza, mikor nem is számítasz rá. Nem jó vele szórakozni.

A Ferenczi György és a Rackajam január 17-én a budapesti Fonóban mutatja be legújabb, Rackák menni Amerika! című lemezét.