Irtózatos lehet, ha ilyen lánya van az embernek, nem? Takaríthatja utána folyton a mocskot
– mondja a beszélgetőpartnerét nemrég halálosan megfenyegető drogdealer az Echo Valley című, az Apple streamingfelületén látható filmben Julianne Moore karakterének. És tulajdonképpen erről a kérdésről szól a film. Milyen érzés, ha ilyen lánya van az embernek?
Pedig ez nem annyira a hullaeltüntetős, életveszélyesen fenyegető drogdealeres filmek témája szokott lenni. Claire, a lány újra meg újra visszaeső drogfüggő; szülei rég elváltak, és a szigorú – vagy inkább realista – apa kezdeményezésére megegyeztek: annyi hiábavaló, sőt végső soron inkább ártalmas próbálkozás után (amikor a lányuk inkább drogra költötte a rehabra adott pénzt) többé nem segítenek neki, úgyis csak kihasználja őket. De Kate, az anya persze nem bír ellenállni: soha nem tudja feladni a bizalmat a lányában, soha nem tudja feladni a bizalmat abban, hogy a lány valójában, a szíve mélyén, az ellenkezőjére utaló jelek mögött igenis szereti őt, soha nem tudja feladni a bizalmat abban, hogy a dolgok jobbra fordulnak. És mindig segít. És a lánya mindig kihasználja őt.
Az egyik ilyen esetről szól az Echo Valley: amikor a lány, mivel összejött a profi drogelosztónak dolgozó, kisstílű, ostoba drogdealerrel, a szokottnál is nagyobb bajba kerül – és belekeveri az anyját is. Vagy az anya keveri bele saját magát, nézőpont kérdése. Bár hogy az egész a lány hibája, az nem kérdés: ez a film nem az erkölcsi egyfelől-másfelőlről szól, hanem tényleg csak az anyai szeretet határairól vagy határtalanságáról, még ha némiképp unortodox eszközökkel is.
De szól a depresszióról is, és – a streamingre készülő, kevésbé ismert rendező (Michael Pearce) által készített filmtől szokatlanul, de mindenképp rendkívül szimpatikus módon – ehhez még egy kiváló képi metaforát is talál. Már az első jelenet is úgy kezdődik, hogy egy ágy alól látjuk, ahogy valaki felül a matracon, és megpróbál felkelni az ágyból. Azaz először csak lelógatja a lábát, de az még nem éri el a földet – és mintha komoly erőfeszítést kellene tennie, hogy mégis leérjen az egyébként hívogatóan puhának tűnő szőnyegre. Ez a kis szünet láblógatás és felállás között: már ez megmutatja, mi a depresszió, mit jelent, ha az emberben arra sincs motiváció, hogy reggel kikeljen az ágyból. Furcsán hangzik, talán színészt korábban még nem dicsértek így, de úgy tűnik,
Julianne Moore akkora színész, hogy még a talpával is tud játszani.
És ha egy film nem is egy arcrezdüléssel, hanem egy talprezdüléssel már állításokat tud megfogalmazni egy pszichológiai betegségről, akkor az ember máris azt érzi, talán ezúttal nem hiába kapcsolta be a tévét vagy a számítógépet.
Julianne Moore és Sydney Sweeney
Apple TV+
Talppal megmutatni, milyen az, amikor az ember azt érzi, odakint semmi jó nem várja, csak csupa nyomasztó dolog, ami, ha kilép a hálóból, mind a mellkasára nehezedik majd: ez színészet.
Az Echo Valley-ben az is meglepően kifinomult, hogy hogyan kezeli a melegség témáját: tulajdonképpen sehogy. Az csak úgy van. Kate ugyanis – lánya életmódján túl – főképp azért depressziós, mert egy balesetben nemrég elveszítette a feleségét. És annak, hogy a párja nő volt, egyáltalán nincs semmilyen jelentősége a filmben:
sem a gyásznak, sem a szerelemnek nincs neme.
Olyan egyszerű igazságot közvetít a film csakis azzal, hogy sehogyan sem tematizálja a melegséget a puszta megjelenítésén kívül, amit ha mindenki megértene és befogadna, másnap megszűnne a homofóbia a világban. A többek közt az Easttowni rejtélyek című, Kate Winslet főszereplésével készült, kiváló sorozat alkotójaként ismert forgatókönyvíró, Brad Ingelsby és a rendező éppúgy állnak az LMBTQ-témához a film alkotóiként, ahogyan az embereknek is állniuk kellene a leszbikus, meleg, biszexuális vagy transznemű emberekhez: mindenféle kommentár nélkül, kizárólag arra koncentrálva, hogy amúgy milyen emberek ők, tudva, hogy ez független a szexuális irányultságuktól. (Amit a heteroszexuálisokról valamiért sikerül is megérteniük a legtöbbeknek.)
És hogy miért írom egyre csak azt, hogy ezek a pozitívumok meglepők? Nem is csak azért, mert különösebb hírverés nélkül került fel a film streamingre, hanem azért is, mert sok tekintetben egyébként meglehetősen középszerű. Középszerű, amit a fentiek miatt mégsem elvesztegetett idő megnézni – ahogy a két főszereplő miatt sem.
Hollywoodi sztárok esetében már az is szót érdemel, hogy Julianne Moore és a magazinokban túl sokszor nem a tehetségére, csak vonzó testére koncentrálva bekerülő Sydney Sweeney mernek „csúnyák” lenni, a szónak természetesen csakis a magazincímlapos és így idézőjeles értelmében. A rendező, úgy tűnik, azon kevesek közé tartozik, akik hajlandók a szépségipar táplálta elvárások ellenére is elfogadni, hogy sem egy depressziós, sem egy drogfüggés miatt halálos veszélybe kerülő nő még akkor sem fog estélyre alkalmas, tipp-topp módon kinézni, tökéletes sminkkel és ráncok nélkül, ha az a feladatuk, hogy megfeleljenek a férfi nézők igényeinek.
Száz év patriarchális rendszerű filmkészítés után tulajdonképpen már az is feminizmusnak nevezhető, ha egy rendező szerint a színésznők feladata nem az, hogy megfeleljenek a férfi nézők igényeinek.
Meg egyébként az is, ha a férfiak kivételesen csak mellékszereplők egy filmben, és mindent nők oldanak meg, sőt még a vágy tárgya is egy nő, és a nőnemű szereplő nem azért szomorú, mert nincs mellette egy férfi (hanem, mert nincs mellette egy nő). De mindez persze csak a kritikus okfejtése, a film tényleg csak a lehető legegyszerűbben mutatja meg mindezt – és természetesen Moore-nak és Sweeney-nek sem ez a legnagyobb teljesítménye. Moore-nak szerencsére nemcsak a talpa játszik jól, és nem is csak az evidenst – a gyászt, a kétségbeesést – tudja izgalmasan megmutatni, hanem a lánya szeretetéért bármire képes nő naivitását is. Sweeney pedig nagyszerűen vált elesettség és kíméletlenség között úgy, hogy mindkettő hiteles – az is, amelyiket a szerepe szerint is megjátssza.
Domhnall Gleeson
Apple TV+
Szóval sok ok felhozható arra, hogy megnézzük az Echo Valley-t, még ha ellenérvként ott is van a kiszámítható csavarokkal operáló, nem épp eredeti, bár a maga nemében jól kitalált történet. Ez egy sablonos, a műfaj elvárásainak teljesen megfelelő, annál többet a sztorija tekintetében viszont nem is akaró thriller, kiváló színészekkel, jó képi világgal és szokatlan érzékenységgel. Félig teli vagy félig üres a pohár – de legalább egész jó íze van annak, ami benne van.
