Üzenőkönyvek: a mulandó idő cirógatni való tárgyai

Ördöglakat? Fürdőszobai akasztó? Kirakati csokornyakkendő-tartó? Az ördög tudja, vagy még ő sem. Mindenesetre az Előző generác(z)iók talányos tárgyai című könyvecske bevezetőjében a kiadó bevallja, hosszas nyomozással sem talált rá „megnyugtató” választ, mondhatni, fogalma sincs arról, hogy mire is használhatták egykoron ezt az egy (vagy két) huzalból szimmetrikusra és csinosra hajlítgatott valamit. Mivel az Anno sorozat szóban forgó kötete még csak megjelenés előtt áll, a szerkesztő-tipográfus páros, László Zsuzsa és Faragó István némi rábeszélés után hajlott arra, hogy a képet megfuttassa a HVG hasábjain, megfejtés esetén pedig még arra is, hogy a nyitóoldalt átírja és áttördelje.

Egy rébusszal kevesebb maradna ugyan, viszont a könyvsorozat szlogenje szerinti „mulandó idő cirógatni való tárgyainak” ez a darabja végre megtalálná a helyét, megismerhetővé válna funkciója, netán előtörténete. Valahogy úgy, ahogy a majd másfél évtizede indult sorozat eddig megjelent 44 köteténél már megszokhatta a könyvínyencek mind népesebb serege. 2004-ben négy, majdnem négyzet alakú, ruhazsebhez igazított könyvecskével jelentkezett a tipográfusi szakmai berkekben – 1992-es alakulása óta – igen magasan jegyzett Tandem Grafikai Stúdió.

Faragó István és László Zsuzsa. Cirógatnivalók

Mónus Márton

Az Anno a sikert sikerre halmozó könyvszakma minden akkori (és tulajdonképpen mai) trendjével szembement és szembemegy. A színes-szagos albumcsodák harsánysága helyett visszafogottság, grandiózusság helyett kecsesség, sztárnevekkel való reklámozás helyett majdnem névtelenség – egy-egy kötet alkotógárdájának névsora leginkább csak az impresszumból bogarászható ki. A négyzetkönyvek nem robbantották fel a könyvpiacot, a gyorsan bővülő kínálatot a nagyobb könyvkereskedésekben sokáig meg sem lehetett venni, helyettük múzeumok, trafikok (melyek akkor még nem kényszerékesítették magukat a nemzeti jelzővel), virág- és papírboltok pultjaira kerültek ki a kiadó által tervezett és legyártatott karton-, majd faállványok. Mégis, ezeken a hajszálereken a sorozat a helyére szivárgott, megtalálta néhány ezres vásárló-, mi több, olvasótáborát.

Egy talány tárgy. Megfejtésre várva

hvg

A sorozat legfigyelemreméltóbb szembemenetelése azonban a „haszontalanság”. A kötetekben igen ritka a mindennapjainkban közvetlenül hasznosítható tudnivaló, mert ugyan kit érdekelne a digitalizálással naponta tökéletesített hangrögzítés korszakában, hogy mi fán termett egykoron a gramofonlemezek alapanyaga, a sellak? (Egyébként a trópusi vidéken honos levéltetű elgyantásodott, majd megtisztított ürüléke volt.) S izgat-e valakit, hogy egyik leghétköznapibb tárgyunknak, az ollónak 35 alaptípusát és – nem tévedés – több mint ezer alfaját használta ez idáig a kimeríthetetlen találékonyságú emberiség. Vagy tudja-e valaki, hogy a „Bőröndczímkék” – ez a sorozat legfrissebb kötetének címe – miért és hogyan születtek, miként lényegültek át, s miként szerezték vissza meglehetősen uniformizáltra egyszerűsödött funkciójukat?

A poggyászok tömeges névre címkézése a XIX. században, a vasúti szállítás elterjedésével és az utaskör bővülésével honosodott meg, a szállodások pedig rögvest felismerték, hogy ha a szükséges címkét ők adják, akkor vendégeikből akár reklámembert is faraghatnak. Olyannyira, hogy a mind látványosabb szálloda- és olykor városcímkékről – ahogy azt a könyv plasztikus képpéldái is bizonyítják – lassan-lassan eltűntek a tulajdonost azonosító rubrikák. A múlt századi ízlésvilágot és a nemzeti karaktereket egyaránt tükröző bőröndcímkék kuriózumkavalkádját egy, a magyar „szállodásipar” históriáját elbeszélő (méltatlanul elfeledett) kötet citátumai teszik még korfestőbbé. Például az, amelyikben a szerző, bizonyos Kurtz Béla 1942-ben amellett érvelt, hogy egy magára adó hotelben nemcsak megfelelő derékaljakra van szükség, hanem arra is, hogy „a kor fontos technikai vívmányát befogadva nyilvános és interurbán telefonfülkék sorakozzanak a földszinten”.

Tandemábrázolás és bőröndcímke az Anno-kötetekből. Merész társítások

hvg

Mint ebből is érzékelhető, az Anno-kötetekben – melyek között már angol nyelvű verzió is akad – kép és szöveg olykor igen lazán, máskor merész gondolattársítással kapcsolódik egymáshoz. A Budapesten még megtalálható (és lefényképezhető) kézművesipari remeklésű kapukilincseket összegyűjtő kötetben például Buza Péter az egykori „kilincshasználó” házlakókról írt portrékat. A kukucskálóablakokat – amelyeket nyugodt szívvel tekinthetünk a kapunyitásért alkalmanként 10 fillért beszedő házmesterek ősi biztonsági kameráinak – nem lakó-, és nem háztörténettel körítette a Tandem. Inkább „belekukucskált” a XIX. század végi bulvár, az Országos Hírlap levelezési rovatába, amely a szerkesztők értelmezése szerint ugyancsak ősforrás volt, a chat előhírnöke. „Holnap este érkezem haza, nem várhatnál a keleti pályaudvarnál? Családomból nem lesz ott senki, akarattal csináltam így, hogy te ott lehess.” A kandi kortársakhoz hasonlóan az utókori olvasók is izgalmas fantáziajátékot űzve találgathatják, vajon kit rejthet az „Édes madaram” jelige. Máskor, így az ollóféleségek vagy a zsebórák kisalbumába, érdekfeszítő technikatörténeti enciklopédia került kísérőszövegként.

A minket körülvevő, hétköznapjainkat segítő vagy (mondjuk A tavalyi női kalapdivat című kötet esetében) hóbortosan bonyolító tárgyakról született könyvecskék ötletgazdái és spiritus rectorai, Faragó István és László Zsuzsa a munka mellett a magánéletben is úgy tandemeznek, ahogy az A bicziklizés tekervényes múltja című kötet egyik illusztrációjában látható. Mindketten mániákusan tárgyközpontúak, lakásukban, „stúdiójukban” ugyan számtalan „cirógatnivaló” akad, ám igazi, teljességre törekvő gyűjtőknek nehezen lehetne őket nevezni, merthogy rendre könyvekké formált kollekciójukban sokszor „csak” mutatóba akad néhány darab. A többit a felkutatott (mostanában már jelentkező) gyűszű-, tánczrend-, porcelán teababa- vagy (a soron következő kötet tárgyául szolgáló) perselygyűjtők adták kölcsön.