Lassan véget ér az önismereti demonstráció, minek keretében a magyar nép arra elhivatott tömegei bebizonyították a világnak, hogy mire képes ez a nemzet, ha ideiglenesen nem áll megszállás alatt, és nem a törökök, németek, szovjetek vagy tatárok mondják meg neki, merre van az arra.
Nos, erre, amit önök is látnak, ha éppen nem Birkin szütyőt szorongatnak borotválatlan hónaljukban, vagy luxuslakásokat vásárolnak távoli egzotikus helyeken, melyeknek a nyelvét nem ismerik, de jókat írtak róla a felkapaszkodott suttyóknak szóló magazinokban. Utóbbi esetekben ne is olvassanak tovább, mert folytatódnak a többszörösen összetett mondatok, és tisztában vagyok azzal, milyen nehézséget okoz az értelmezésük.
Ez a másik Magyarországnak szól, amelyik másfél évtizede szekunder szégyent érez a mezővárosi white trash tombolása okán, amelyik elképedve látja, hogy politikai bűnözők, valamint rokonaik és üzletfeleik felfoghatatlan összegeket lopnak el a közös kasszából, hogy fröccsöntött kastélyaikat telepakolják gombolyaggal játszó huszárokat ábrázoló festményekkel, és hogy földúton bejáratott Lamborghinikből tántorogjanak elő, direkt ká-európai újgazdagoknak felfuttatott divatcégek extrém módon túlárazott (Írj csak oda még egy 0-t, fiam, úgyis kifizeti a szkájparaszt!) toalettjeiben, miközben arra gondol, mi mindent lehetett volna teremteni ebből a pénzből, városokat alapítani, kórházakat, iskolákat építeni, működő tömegközlekedést, járható utakat.
Mindezt nem kormányzás mellett művelték, hanem helyette.
