szerző:
Ritók Nóra
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A közmunka és a presztízs.

Emlékszem, a főiskolán jól az agyunkba verték a folyamatot: tényfeltárás, elemzés, célkitűzés, tervezés, kivitelezés, értékelés, hogy csak a fő lépéseket említsem. Emlékszem az órákra, amikor az értékelés után az újratervezés megannyi példáját elemeztük, ami a kivitelezés korrekciójára, és végül a cél teljesülésére adott lehetőséget.

Emlékszem, így volt. A tézisek ma is állnak, de a gyakorlat másképp íródik.

A mai folyamatokban az elemzés is döcög, a célkitűzés túlhangsúlyozott, az értékelést pedig felváltotta a kényszeres bizonygatása a cél tökéletességének és maximális teljesülésének. Ehhez a legtöbbet használt eszköz a statisztika és a médiában mantrázott „minden tökéletesen alakul, fejlődik, aki mást állít ellenség”. Ja, és persze a másik oldal eredménytelenségének, rosszindulatának, hazugságának, csalásának párhuzamba állítása, mint érzelmi megalapozása a különbségnek.

Nem tudok például az államtitkár úr mondatától szabadulni, hogy a közmunkaprogramok presztízst jelentenek az embereknek. Mondja, abban az ominózus tv-műsorban is, hogy ő hetente van vidéken, mert ő szeret ottan tapasztalatokat gyűjteni, és neki igenis mondták, hogy a közmunkások között ezt sokan így élik meg. Mondta ezt egy polgármester is, és akkor bizonyára úgy is van. Lám, a statisztika mellett mekkora visszajelzés ez, hiszen nem elég, hogy őrült tempóban nő a foglalkoztatottak száma, hanem még boldogok is azok a presztízsüket vesztett emberek, akik most végre közmunkások lehetnek.

Én is sokat járok mostanában mindenfelé. Nem tudok szabadulni a munkámtól, így mindenhol megérdeklődöm pár dolgot a cigányok helyzetéről, közmunkaprogramról, szociális földprogramról, nyári gyermekétkeztetésről, a nagy programban kiosztott csibék, kacsák növekedéséről. Persze tudom, én mindig másfele járok, sosem a sikertörténetek felé, pedig keresem, isten bizony azokat a helyeket is.

Igyekszem több oldalról is információt szerezni. Véletlenül most egy polgármesterrel is beszéltem. Először rákérdeztem erre a presztízsdologra. Igen, mondja rögtön, ez így van… én is hallottam az államtitkár úrtól, és egyetértek vele. Kicsit később, mikor már látja, engem nem érdekel a megfelelni akarása, és miután saját tapasztalataimról beszéltem, már ő is mást mond. Hogy a közmunka csak úgy megy, ha a felügyelők ott állnak mellettük. Hogy mennyi energia megy el erre, mert állandóan vigyázni kell rájuk. És milyen nehéz már kitalálni bármit, hogy legyen mindenkinek feladata. Mert már lekaszáltak mindent, nincs már szemét, az árkok kipucolva, a földön is lassan beérik minden zöldség… Aztán belelendülve arról is beszámol, hogy most próbálják az üresen levő házakat felvásárolni, felvásároltatni. Hogy ne költözhessenek oda a cigányok. Ismerős gyakorlat, sok falu él ezzel, távol tartva őket a településtől. Hogy mi legyen velük, és hol, az nem igazán érdekli a településvezetőket, ők azért a faluért felelnek, ahol polgármesterek. És mindenkinek közös vágya, hogy ne legyenek ott cigányok. Sok mindenről beszél még, amiket mond, ismerősek, egybeesnek a tapasztalataimmal.

Hazafele hosszan gondolkodom a szavain. És persze az államtitkár úr mondatain is. Mert miből gondolja, hogy egy államtitkári látogatáson, a pártjához tartozó, a megfelelni akarást saját karrierje, és a települése támogatása miatt is zsigerileg magában hordozó polgármester nem azt mondja, amit ő hallani akar. Hanem esetleg az igazat. A problémákat. Azt, hogy át kellene gondolni újra ezt az egészet. És újratervezni, ha nem teljesül a cél. Vagy a célt átgondolni. Hogy reális e. És tényleg hoz-e megoldást a problémára.

Szóval itt az értékelés fontos eleme, hogy kit kérdezünk meg. És az is, hogy mer e még valaki nem a sikerekről beszélni. Hanem esetleg a problémákról. No meg persze, hogy ezekre a mindenáron megfelelni akarók véleményére mennyire kell támaszkodni. Nyilván ez a könnyebb út. Az igazolás megvan, lehet továbblépni.

És nálunk ugye minden rendben. Dübörög a gazdaság, ragyogó arcú közmunkások érzik, van végre értelme az életüknek, az iskolák sikeresek, a gyerekek okosak, a pedagógusok elégedettek, mindenki nyaral, boldog. Nekünk már tényleg csak a sport hiányzik az életünkből.