Mindig tekintélyt parancsoló és megható az, ha egy művész az élete végén megrendezi a saját végső búcsúztatását. Gondoljunk, mondjuk Halász Péterre, aki 2006-ban saját magát ravatalozta fel a Műcsarnokban, hogy elbúcsúzhassanak tőle a tisztelői még életében. Vagy, hogy átevezzünk a popzenére, két nappal a nagy érdeklődéssel várt albuma, a Blackstar 2016. január 8-i megjelenése után meghalt David Bowie. Kiderült, hogy a lemez, a hozzá készült klipek mind-mind a művészi búcsúját, testamentumát jelentették. „Készen állok, uram!” – énekelte Leonard Cohen is utolsó, You Want It Darker című lemezén, és a megjelenése után három héttel meghalt.
Ebbe a sorba illeszthetjük most már Ozzy Osbourbne-t is, aki pár héttel ezelőtt, szülővárosában, Birminghamben volt utoljára a színpadon, hogy halálos betegen, székhez (illetve trónhoz) kötve még egyszer, utoljára énekelhessen pár dalt eredeti zenekara, a Black Sabbath élén. Az esemény azonban nem csak búcsúkoncert volt, hanem metalünnep is, ahol sorra vonultak fel a stílusteremtő legenda tisztelői a Metallicától a Guns N’ Rosesig, a Slayertől Ronnie Woodig vagy Steven Tylerig. „Ők a királyok, és ha a királyok búcsúznak, akkor mi mindannyian megtiszteljük őket. Mindenki azonnal igent mondott a meghívásra, ez a koncert történelmet fog írni” – jelentette ki például a Van Halen egykori énekese, Sammy Hagar a Black Sabbath-ról.
Ozzy Osbourne keddi halálhíre óta pedig tudjuk, a tiszteletadás, és jótékony pénzgyűjtés (a 200 millió dolláros bevételt két gyermekkórháznak, valamint egy Parkinson-kórt kutató intézetnek adták) mellett egyben „a sötétség hercegének” igazi, rock and roll-búcsúszertartása is volt a koncert.
Ozzy Osbourne
Andy Buchanan / AFP
Ozzy ellentmondásos, szélsőségekre hajlamos személyiség és művész volt, akit a világon mindenki ismert, és nem feltétlenül azért, mert elévülhetetlen szerepe volt a rockzene – elsősorban a hard rock és a heavy metal – alakításában. Bár a búcsúkoncert erről szólt, és a méltatások sora is ezt emeli ki, de ismertségéhez talán még inkább hozzájárult a szélsőséges, vad életmódja, és főleg a családi életének televíziós valóságshow-ban való kiteregetése.
Ő volt a „metal atyja”, de ő volt a hatvanas évektől négy évtizeden keresztül önmagát a reflektorfényben pusztító sztár is. És ő volt, aki aztán a 2000-es években életmód tanácsokat osztogatott a Sunday Times és a Rolling Stone olvasóinak.
A magyarul is megjelent Bízz bennem, a nevem dr. Ozzy című kötetében kifejti, miért is ne írhatna az egészséges életmódról, hiszen annak ellentétéről ő mindent tud, mindent megtapasztalt. Negyven éven keresztül folyamatosan ivott, kábítószereket fogyasztott, és a modern orvostudomány által ismert összes gyógyszert kipróbálta.
„Valószínűleg vannak olyan kísérleti patkányok az amerikai katonai laborokban, amelyek kevesebb vegyszert láttak, mint én. Bámulatos, hogy e közül a sok szar közül egy sem nyírt ki. Másfelől lehet, hogy ez nem is annyira meglepő, ha azt vesszük, hogy mi mindent éltem túl: elgázolt egy repülőgép (letarolta a turnébuszt, amelynek a hátuljában Sharonnal aludtunk), tévesen HIV-pozitív teszteredményt kaptam (az immunrendszeremet a pia és a kokain ütötte ki, nem a vírus), aztán fennállt a veszélye, hogy veszettséggel fertőződtem meg (miután megettem egy denevért)… Még a vigyorgóba is beraktak egy időre, és kétszer meg is haltam! Ez az alatt történt (így mesélték nekem), miközben klinikai altatásban tartottak amiatt, hogy kitörtem a nyakamat, amikor felborultam a négykerekű motorommal. Az a tény, hogy még életben vagyok, nem az egyedüli oka annak, hogy beadtam a derekamat, és dr. Ozzyvá váltam. Életem során szó szerint orvosok és pszichiáterek százaival kerültem kapcsolatba – és költöttem el rájuk egymillió fontnál is jóval többet –, ezért belátom, sokkal többet tudok arról, hogy mit jelent orvosnak lenni, mint sok orvos. És ennek nemcsak az az elmebeteg életvitel az oka, amit korábban folytattam, hanem az, hogy borzalmas hipochonder is vagyok. A tévén keresztül is képes vagyok elkapni bármilyen betegséget. Betegnek lenni számomra olyasmi, mint egy hobbi.”
Balavány György ebben a remek cikkben elemzi Ozzy életét, személyiségét, mi most a fél évszázados életműve néhány dalával emlékezünk meg a stílusteremtő zenészről.
Black Sabbath (1970)
A zenekar első albumára került fel az a dal, amely nemcsak az album, hanem a zenekar névadója is lett. Nem véletlenül, mert minden benne van, ami meghatározta a Black Sabbath-ot, a súlyos gitárrifek, Ozzy karcos-panaszos éneke, a törzsi-révült ritmusok.
War Pigs (1970)
A második albumon található ez a háborúellenes himnusz. A háborús vezetőket – politikusokat és katonai döntéshozókat – ostorozza, akik a népet használják fel a saját hatalmi játszmáikhoz. Ők a háború haszonélvezői, de persze sosem harcolnak. A War Pigs a Black Sabbath egyik leggyakrabban feldolgozott dala lett – többek között a Faith No More, Cake, és a Gov’t Mule is előadta, és rendszeresen szerepel filmekben, videojátékokban is.
Paranoid (1970)
Ez a Sabbath legismertebb dala, a zenekar második lemezén jelent meg. A rocktörténelem egyik alapműve, minden kezdő gitáros által lejátszani próbált opusz, amely számos feldolgozást ért meg, egy csomó filmben hangzik fel. Nevezik az első metaldalnak, de akár az első punkdalnak is.
Iron Man (1970)
Ez a másik emblematikus dal a második Sabbath-lemezről. Ötvözi az egyszerű, ám mégis hatásos riffeket, és a sötét lírikus, Ozzy fájdalmas hangján elővezetett képeket. Az Iron Man az azonos című film főcímdala is volt. 2000-ben a Black Sabbath Grammy-díjat kapott az Iron Man dalért a Best Metal Performance kategóriában.
Children of the Grave (1971)
A harmadik album legismertebb szerzeménye egy anti-hippidal, de legalábbis azt mutatja be, hogyan vált a 60-as évek vidám, pszichedelikus világa egyre komorabbá a 70-es évek elejére. A félelemről szól a nukleáris háború árnyékában. Tony Iommi zakatoló gitárjátékára énekel Ozzy szirénaszerűen.
Changes (1972)
A negyedik, Black Sabbath Vol. 4 című album felvételénél már rendesen szét voltak ütve a tagok a különböző drogoktól és a rock and roll életforma egyéb kísértéseitől, de még valahogy összehoztak egy hibátlan lemezt. Az egyik legnagyobb sláger erről Changes, amelyben addig szokatlan módon billentyűs szólam is szerepet kapott.
Sabbath Bloody Sabbath (1973)
Mire az ötödik lemez felvételeihez értek, már kiégni látszott a zenekar. A csapat fő dalszerzője, Tony Iommi is kimerült a folyamatos turnézás és stúdiózás miatt, elfogyni látszottak az ötletei. Kibérelték az angliai Clearwell kastélyt, amelynek tömlöce tökéletes helyszínnek bizonyult a felvételekhez, már csak azért is, mert akkoriban arrafelé nem tudtak kokainhoz jutni. Itt született meg a Sabbath Bloody Sabbath.
Hole in the Sky (1975)
A hatodik, Sabotage című album nyitódala egy klasszikus, heavy metalos, energikus Sabbath-nóta. A riffjét sokan a doom metal előfutáraként is emlegetik. Ebben az időben ugyan a hangzás komplexebb és progresszívebb lett, de ez a dal visszanyúl a korai Sabbath-gyökerekhez.
Crazy Train (1980)
Ozzy első szólóalbuma (Blizzard of Ozz) nyitódala. A Quiet Riot-ból igazolt Randy Rhoads zseniális gitárjátéka és a fülbemászó refrén miatt ez lett Ozzy szólókarrierjének himnusza. Sokan innen számolják a metal áttörését a mainstreambe.
No More Tears (1991)
Egy epikus, hosszú és érzelmes dal, amely Ozzy érettebb korszakát mutatja. A riff, a szintetizátor és Ozzy kifejező előadása miatt vált koncertkedvenccé.
Mama, I’m Coming Home (1991)
Lágyszívű, balladisztikus, szinte folkos hangzású dal, amit Ozzy Sharonhoz (a feleségéhez) írt. Sikeres volt a rádiókban, és megmutatta Ozzy emberibb, érzékenyebb oldalát.
Patient Number 9
Ozzy Osbourne utolsó, 2022 júniusában megjelent azonos című lemezénak egyik dala, amelyen a legendás gitáros, Jeff Beck hallható. A szöveg egy pszichiátriai intézetbeli beteg történetét dolgozza fel – mentális betegséggel, identitásvesztéssel, belső démonokkal szembeni küzdelemmel.
