Sorra veszem, miért jutott Obama kemény és tisztességes őszintesége Amerikának, miközben nekünk egy öszödi beszéddel kell beérnünk.

Obama beszél. Nekünk is © AP

Először is, a mi demokráciánk eddig nem sok rátermett vezetőt termelt ki, és, ami még fájdalmasabb, még a jó alapanyagból készült politikusokat is gyávává és sunyivá tette. Orbán Viktor 1989-ben Nagy Imre újratemetésén még el tudott mondani egy demokratikus politikához illő beszédet – ez volt az első és utolsó eset, hogy Magyarországon valaki képes volt ilyesmire. Igaz, annak a beszédnek a hajtóereje nem az alázattal vegyes büszkeség volt ugyan, miszerint megtettünk egy történelmi lépést (ez a mostani Obama-beszéd alaphangja), hanem a harag. Mégis az 1989-es beszéd, amely hazaküldte az oroszokat, volt annyira bátor, ha nem is volt annyira felelősségteljes, mint Obama beiktatási szövege. Nem tudom, képes volna-e még Orbán Viktor erre a bátorságra, amely nemcsak az orosz tankokkal, hanem a magyarok előítéleteivel, a magyar közgondolkodás lustaságával és felelőtlenségével szemben is erőt tudna adni. Gyanítom, hogy az egykori karakánságot felmorzsolta a hatalom megszerzéséért folytatott harc.

Másodszor, a politikai elitünk pártállamban nevelkedett része, amely kamarillapolitikához szokott, a mai napig sem tanulta meg, hogy a politika anyaga az emberek szabad akarata. A vezetőnek sok szabad polgár széttartó akaratát kell összefognia egy nyalábba, azzal kell dolgoznia. Ha a feladat business-as-usual, elég ezeket az akaratokat menedzselgetni, háttéralkukkal, cukorral és virgáccsal biztosítani a sima üzemet – elég ehhez egy vállalatvezető eszköztára. De ha a feladat nagyobb, akkor olyan emberek segítségére van szüksége a vezetőnek, aki felett nincs hatalma, akiknek nem főnöke, akiknek önként kellene, hogy vele tartsanak, mert nem tud nekik sem cukrot, sem virgácsot osztani. (Ha mégis megpróbálja, az igen sokba van, ráadásul az akaratokra csekély hatással lesz – ahogy a Medgyessy-kormány osztogatásából megtanulhattuk.)

Egy vállalatvezető (vagy egykori káder) képességei ehhez már nem elegendőek. Egy kormányfő, aki nem tud hitet adni, az nem tud radikális változásokat sem végrehajtani. Gyurcsány Ferenc már kezdetben sem volt nagy szónok, de nem ezért bukott el. Azért bukott el, mert nem volt képes a magyarokkal elhitetni, hogy lehetséges értelmes dolgokat csinál – ezt érzi ő maga is, és az értelmiséget vádolja miatta. Csakhogy az értelmiség nem biciklilánc, amellyel hajtani lehet az országot, az ország pedig nem bicikli. Igaz a Fidesz a kormányfő ellen indított kampányának fő üzenete: Gyurcsány valóban nem jó vezető.

Harmadszor, a demokrácia működéséhez nélkülözhetetlen, hogy a rossz hír hozóját ne lőjék azonnal agyon. A fél világ azon morfondírozott az elmúlt hetekben, hogyan fogja ez a szerencsétlen ember kezelni a helyzetet: háború van, gazdasági válság, tőle meg azonnali megváltást várnak. Megtudtuk. Úgy kezeli, hogy mindjárt az első mondatban elmondta: rossz hírt hozok. Nem ígérem, hogy az életetek rendbe jön, a hamburger háromszor akkora lesz, a törlesztő-részlet eltűnik, és kóla fog folyni a csapból. Ehelyett azt ígérem, hogy az unokáitoknak még mindig ugyanaz az amerikai lehetőség jut, mint nektek: hogy a világ vezető hatalmában lehetnek szabad emberek. Kedves amerikaiak, tudjátok, mennyit szívtak, gyötrődtek, dolgoztak, nyomorogtak a nagy-nagyszüleitek azért, hogy legyen nektek hamburgeretek? Nos, most rajtatok a sor: szívni, gyötrődni, dolgozni fogtok, hogy az unokáitoknak legyen hamburgere. Mert ez Amerika szent nemzeti hagyománya.

Megpróbálok magam elé képzelni egy magyar politikust, aki kijelenti, hogy a szent magyar hagyomány az, hogy dolgozunk és áldozatokat hozunk egy következő nemzedékért. Végigugrálok a parlamenti patkó arcain, de egyetlen embert sem tudok – talán még Sólyom Lászlóból nézem ki ezt, ő azonban nem kockáztat semmit, mert nem a nép szavaz rá.

Negyedszer, itt van a felelősség kérdése. Minálunk ugye mindig valaki más a felelős. Gyurcsány szerint „az egész politikai elit” és, mint említettem, a nem kellően lojális értelmiség, meg persze a populisták. A Fidesz prominensei szerint természetesen Gyurcsány (néha kiegészülve a kommunista titkosszolgálattal). Obama viszont, aki rátolhatná a felelősséget Bushra meg a Wall Street Journalra, hogy csak két potenciális bűnbakot mondjak, a beszéd első öt percében kerek-perec odavágta, hogy a felelősségben mindenki osztozik. Jó-jó, „egyesek” mohósága is szerepet játszott, de mindenki eggyel több márkás napszemüveget vett, és eggyel nagyobb autót vezetett, úgyhogy ne is reméljék az amerikaiak milliói, hogy az „egyesek” kátrányos-tollas kiűzésével minden megoldódik.

A 2010 utáni Fidesz-kormány (esetleg Fidesz-Jobbik kormány) első kijelentése viszont a következő lesz (mibe fogadunk?): „Magyarok! Visszafoglaltuk a kormányt az ellenségtől, de ne higgyétek, hogy kártékony befolyásuk véget ért! Kifosztották a jövőtöket, elvitte a kasszát a Gyurcsány–Apró klán! Az összes privatizált erőmű (és széndioxid-kvóta) azonnali és kárpótlás nélküli visszaállamosításával sem tudjuk azt a kárt jóvá tenni, amit okoztak! Igen, magyarok, ha tovább éheztek-fáztok még évekig, tudnotok kell, azért van ez, mert nem kergettétek el időben a feneketlen gonoszság és cinizmus kormányát!”

Ötödször, a külpolitikai irányvonalunk sem teszi lehetővé, hogy Őszödöt Obama-beszéddé konvertáljuk. Képzeljék el, Obama azt állította, hogy a külpolitikai frontot otthon kell megvívni. Mert hosszú távon a demokrácia és a piacgazdaság hozta világhatalmi szerep és a takarékoskodás, amely csökkenti a gazdasági függőséget, hatékonyabban szereli le az ellenséget, mint bármi más. Magyarra fordítva ez a következőképpen hangzik: „Drága magyarok! Ha olyan termékeket gyártunk, hogy Kanadától Kirgizisztánig állnak érte sorban, méghozzá olyan olcsón, hogy Kína ijedten szopogatja a hüvelykujját, akkor a szlovák újságok azzal fogják csesztetni a kormányukat, hogy lemarad a fantasztikusan termelékeny magyarok mögött! Rajtatok is múlik! Ha hajlandóak vagytok napi 12 órát dolgozni ugyanennyi bérért, elmosolyodik a magyarok Istene, és a haza fényre derül!”

Hatodszor, az országból  csak akkor tudjuk kiszellőztetni Ösződ bűzét, ha képesek vagyunk rá, hogy jól érezzük magunkat itthon. Obama azt mondja az amerikaiaknak: az országunk a mi életformánk. Szeretjük Amerikát, szeretjük az életformánkat, megtartjuk, megvédjük és továbbadjuk! Próbálom ezt magyarul mondani. „Szeretem Magyarországot, és kész vagyok áldozatra is érte, mert nem élhetnék máshol így, mert ez az ország az életformám!” Tipikus magyarként olyan sebességgel tudnék felsorolni negatív tulajdonságokat az országgal és az életformámmal kapcsolatban, hogy nem bírná a tasztatúra a terhelést. Pedig tényleg, sehol a világon nem élhetném ezt a magyar életet, sehol a világon nem érintene meg a politika, sem mások nyomora vagy mások öröme, sehol a világon nem lenne értelme a nevemnek és jelentése a magyar történelem véres keverékének, ami vagyok.

Lehet, hogy minden különbség közül ez a legillékonyabb a legfontosabb. Aki ideiglenesen itt tölt némi időt, keserűen, hogy mennie kell, de menetre készen, az meg sem próbál javítani kicsiben vagy nagyban a közös életünkön. Aki abban hisz, hogy máshol inkább önmaga lehet, hogy a számára legvonzóbb életforma másutt könnyebben megvalósítható – Magyarországon minden második egyetemista, minden második orvos, mérnök vagy közgazdász, minden második kamasz így gondolja –, az nem lesz demokratikus polgár. Nem az ő országa – halogatja az elköteleződést, elmegy máshová, ott küzd, ott boldogul, és a végén persze ott csalódik. Meghalni hazajön, mert itt máshogy néznek rá.

Ha e tendencia erősödik, a magyar politika fő tárgya a kivándorlási célországok nyugdíjrendszere lesz. Mindent el kell követnünk azért, hogy a potens tehetségek, odaadó szakemberek és szorgalmas munkások tisztes nyugdíjat szolgáljanak meg másutt, ha már nem itthon termelik a nemzeti jószágot. Hátha ettől majd felvirágzik a haza.