Jóllehet mind Radnóti Sándor, mind Bauer Tamás felelősségre vonják a szerkesztőt, hogy miért hagyta Pelle János Lendvai Pál új könyvét bíráló írását megjelentetni, ha jól tudjuk, mindketten liberálisoknak vallják magukat. Csak nem intoleráns liberálisok? Lendvai Pál számukra untouchable, azaz érinthetetlen?. Pelle János nyomós érvei közlésre alkalmasnak találtattak, Önöknek viszont joguk van felháborodni és ennek írásaikban nyomatékot adni. Az alábbiakban Radnóti Sándor és Bauer Tamás levelét majd Pelle János válaszát ismertetjük.
Radnóti Sándor: Belerúgtak egy tekintélyes elemzőbe
Tisztelt Főszerkesztő úr! Megdöbbentett az Elherdált országom – Lendvai Pál ódivatú huhogása című cikkük. Nem a tartalma döbbentett meg, hanem az, hogy az Ön szolid és kitűnő orgánuma kritikai véleményt akceptál egy olyan könyvről, amelyet a kritikus bevallottan nem olvasott.
Lehet, hogy Ön úgy véli: a Vélemény-rovat tartalmáért a szerző felel, s Pelle János saját felelősségére rombolja publicista-renoméját, de ez nem így van. Elvárható és számon kérhető, hogy aki tájékoztat, tájékozott legyen. Ezúttal az Ön lapja rúgott bele - megfontolandó érvek és alapvető ismeretek híján - egy érdemes és tekintélyes elemzőbe, akit egy másik - kevésbé szolid - lap nemrég az egyik Andrássy úti fára való fölhúzással kecsegtetett (igaz, a humanizmus jegyében csak szégyenkalodába).
Bauer Tamás: Lendvai Pál igazsága
Pelle János ódivatú huhogással vádolja most megjelent új könyve kapcsán a szerzőt, Lendvai Pált, bevallottan anélkül, hogy magát a könyvet kézbe vette volna. (252 oldalas könyvről ír, holott a kötetben 233 oldal olvasható.) Ez tényleg új divat, megkérdőjelezni egy könyvnek ismertetésekből ismert következtetéseit anélkül, hogy magát a könyvet elolvastuk volna.
Ehhez képest én ódivatú vagyok, s csak némi késéssel térek vissza Pelle szövegére, miután beszereztem és elolvastam az inkriminált könyvet, Lendvai Pál kiváló kötetét arról, hogy mi folyik most Magyarországon. Lendvai maga is valóban ódivatú, amennyiben a mai helyzetet példamutatóan ágyazza be történeti folyamatokba, és – mivel maga nem szaktörténész, hanem nemzetközileg elismert újságíró – történetét a főszereplők, a meghatározó politikusok arculatának felvázolása köré építi. Kádárral, Grószszal, Pozsgayval kezdi, és Antallon, Hornon keresztül jut el Medgyessyhez, Gyurcsányhoz és természetesen Orbánhoz, szerencsésen kapcsolva össze a személyes találkozások, interjúk alkalmával szerzett benyomásait a sajtóból, történészi életrajzokból és visszaemlékezésekből szerzett ismeretekkel.
Az elmúlt húsz év egyes periódusainak a vezető politikusok személye köré felépített elemzése közben Lendvai többször szünetet tart, és külön fejezetben tárgyalja a magyarországi nacionalizmust, antiszemitizmust és a sajátos médiaviszonyokat. A nacionalizmusról és antiszemitizmusról szóló fejezetek messzemenően támaszkodnak a hazai történeti irodalomra és felhasználják a közvélemény-kutatásokból származó adatokat. Nem odavetett, indulatos megjegyzésekről van szó tehát, hanem sokoldalú elemzésről és megalapozott következtetésekről.
Kétségtelen persze, hogy Lendvai álláspontja a parlamentáris demokrácia mellett, és a Nyugat-Európában a második világháború óta meghaladott etnikai alapú nacionalizmussal szemben elkötelezett européer értelmiségi álláspontja. Lendvai a magyarországi szellemi közállapotok alapos ismeretében, és nem – mint a Fideszt testvérpártjukként kezelő nyugat-európai konzervatív politikusok – annak híján értékeli a helyzetet, kiváltképp pedig azt, ahogy a magyar jobboldal politikusai egyfelől kihasználják, másfelől tudatosan meglovagolják és gerjesztik a nacionalizmust és antiszemitizmust, újabban pedig a cigányellenes előítéleteket. A szerző – akárcsak a többi vezető politikusét és pártjaikét – tárgyszerűen mutatja be Orbán és az általa vezette párt pályáját és azt, hogy hogyan lett az egykori polgárpukkasztó alternatív liberálisból régimódi nacionalista, aki a „határokon átívelő nemzetegyesítésre” irányuló lépéseivel, mint a státustörvény vagy a kettős állampolgárság, belerondít a nemzetközi jogrendbe.
Pontosan ábrázolja Lendvai az összefüggést az Orbán által Gyurcsány és a szocialista-szabaddemokrata koalíció ellen indított belpolitikai hidegháború és a szélsőjobboldali Jobbik felemelkedése között: a Fideszben és a körülötte tenyésző sajtóban nyert teret az a nacionalista, az ellenfelet kirekesztő retorika, amelyet Vonáéknak csak még durvábbra kellett hangszerelniük.
Pelle a könyv utolsó fejezetének következtetéseit idézi az Orbán által létrehozott, a harmincas évekre emlékeztető gyűjtőpártról, s afölött értetlenkedik, hogy „a Magyarországgal foglalkozó nyugati újságírók mindig is kesztyűs kézzel bántak a baloldali kormányokkal, de Orbánról mindig a fasizmus veszélye jut az eszükbe”. Csakhogy Lendvai Orbán kötcsei beszédére hivatkozva ír az új centrumerőről, s a kormányváltás óta hozott törvények korrekt ismertetése alapján állapítja meg, hogy autoriter hatalom alakult ki. Azt tudatja a külföldi olvasóval, amit Magyarországon mindenki tud. Ez lenne „huhogás”?
Lendvai arra is emlékeztet a magyar médiaviszonyokról szóló fejezetben, hogy hogyan hallgat a jobboldali sajtó a megújult magyar nacionalizmusnak és a Fidesz szélsőségbe hajló retorikájának nyugati bírálatáról, és ha megemlítik a bírálat tényét, azt ugyanúgy ellenséges erők aknamunkájaként állítják be, mint az egykor, a pártállam évtizedeiben volt szokás. Pelle támadása is ebbe a sorba illik: „ódivatú huhogásként” állítja be a következtetéseket, az érvelés ismertetése és ellenérvek előadása helyett, ha lennének egyáltalán megalapozott ellenérvei. Az ilyesmit a Fidesz sajtóbirodalmától megszoktuk, de vajon hogyan kerül az évtizedeken át tekintélyt szerzett hvg internetportáljára?
Pelle János: Radnóti nyila és Bauer elkötelezettsége
Radnóti Sándor, a politikai harcokban felettébb jártas esztétika-professzor védelmére kel Paul Lendvainak, a nemzetközi hírű osztrák újságírónak. A szerzőnek a rendszerváltás utáni magyar politikát elemző könyvét, „Elherdált országom – Magyarország átalakulóban” címmel, az Ecowin kiadó hozta ki, és október közepén mutatták be Bécsben.
Első nekifutásra az utolsó fejezetet volt alkalmam olvasni, mely a der Standard internetes kiadásában jelent meg. Erről, no meg a szerző által adott interjúból alkottam véleményt, nem az egész kötetről, mely végül csak most jutott el hozzám. De nem „rúgtam bele” az érdemes és tekintélyes elemzőbe, akinek a kelet-európai antiszemitizmusokról írt régebbi munkáit nagyra becsülöm.
Kénytelen vagyok megállapítani: amikor „ódivatú huhogásnak” minősítem Paul Lendvai vízióit az antiszemitizmus és a sovinizmus magyarországi újjáéledéséről, az érthető a könyv egészére is. Elég, ha itt csak a 11. és 12. fejezet címét idézem: „Életre-halálra a hideg polgárháborúban” és „Romák és zsidók a jobboldali radikálisok célkeresztjében”. Előbbiben azt fejtegeti, hogy a baloldal tehetetlensége és a jobboldal, vagyis a Fidesz és a Jobbik egymást támogató, kíméletlenül célratörő politikája együttesen vezetett a TV ostromához, majd a Magyar Gárda megalakításához. Utóbbiban a szerző beszámol az olaszliszkai lincselésről a veszprémi kézilabdajátékos meggyilkolásáról, és arra következtet, hogy ez a két, médiatizált esemény vezetett a Jobbik előretöréséhez, illetve idézte elő azt a feszült hangulatot, melyben a romák elleni gyilkosság-sorozatot elkövették. Emlékeztet a menórát emelő Gellért püspökre, az otromba, antiszemita montázsra, amit Barikád egyik címlapján közölt. E kétségtelenül nyugtalanító fejlemények azonban távolról sem indokolják, hogy a zsidókat és a cigányokat létükben fenyegetett kisebbségeknek tartsa.
Ami az elhamarkodott véleményalkotást illeti, bár Radnóti engem óhajtott megcélozni, valójában Lendvait találta el, aki már 2010 nyarán pontot tett a kötet előszavának végére és kész volt negatív képet alkotni az Orbán-kormány működéséről. A könyv végén, melyben a 2010. áprilisi országgyűlési választások eredményeit értékeli, már a várható jövőt is felvázolja. Erre utal az utoljára született fejezet „áthallásos” címe is: „Sieger im Endkampf – Orbán über alles.” (A végső harc győztese – Orbán mindenek felett.) Amennyiben kifogásolható, hogy én az utolsó fejezetből vontam le kritikai következtetéseket a könyv egész hangvételéről, hogyan vélekedjünk arról, ha egy tekintélyes külpolitikai elemző negyven-ötven nap elteltével máris értékel egy négy éves kormányzati ciklust?
Radnóti Sándor rövid, személyeskedő ledorongolásához társul Bauer Tamás hosszabb eszmefuttatása, Lendvai Pál védelmében. Az egykori SZDSZ-es képviselő hitelét kétségtelenül rontja, hogy elfogulatlannak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető. Érthető, hogy kiáll a Magyar Demokratikus Chartát és a „89-es demokraták koalícióját” külföldről támogató Lendvai mellett, hiszen ő maga Gyurcsány Ferenc elkötelezett támogatója, nagygyűléseinek szónoka. Bauer a maga „gyurcsányista” nézeteit többször kifejtette, nyomtatásban és élőszóban, és most még egyszer felmondja a leckét. De nem túlzás ezt a mantrát rázúdítani az olvasóra, csak azért, mert egy publicista „régimódi huhogást” vélt kihallani egy Magyarországról szóló, Bécsben megjelent könyvből?
A gyülekezés joga arról szól, hogy egy véleménycsoport megmutatja magát köztéren a köznek: „Itt vagyunk, ezt gondoljuk, ilyenek vagyunk, ezt akarjuk!” Aki ezt nem teheti meg, az az önkifejezés, a közéletben való részvétel alapvető jogától van megfosztva.
A minisztérium sem tagadta, hogy nagykövetségeknek is levelet írt a Pride betiltásáról.
A SpaceX egy dinamikus felületen közvetíti, merre jár a Dragon űrhajó.
A párt fővárosi frakciója hajlandó részt venni a hétfői közgyűlésen, de kérnek is cserébe.
