szerző:
Kozák Márton
Tetszett a cikk?

A népszavazás igenis fájhat az Orbán-rezsimnek. Nem várhatunk a csodafegyverre. Válasz Seres László írására.

Ha a sors kegyelméből összetalálkoznék a szerzővel, tulajdon kérdését parafrazeálva így szólnék hozzá: Mondja, Seres, látott már maga NER-t közelről? Hát bomlóban lévő kommunizmust?

Az 1989-es „négyigenes” népszavazás kérdései komoly, igazi rendszerváltó kérdések voltak, ezzel szemben az Új Magyar Köztársaság Egyesület ugyancsak négy kérdésből álló népszavazási kezdeményezését csak az tarthatja rendszerbontónak, aki súlyosan ingerszegény környezetben él, tréfálkozik Seres László. Ezek a kérdések, írja, alkalmatlanok arra, hogy tűzbe hozzák a közönséget, és komoly ember még egy sikeres népszavazástól sem remélheti, hogy bomlásnak indul Orbán rezsimje.

Igaza van, vég nélkül sorolhatnánk tömegeket forradalmasítani sokkal inkább képes kérdéseket. Teszem azt, hogy „Kívánja-e, hogy Rogán Antal bíróság előtt adjon számot a jövedelme és a vagyona között tátongó szakadékról?”, avagy „Óhajtja-e, hogy a TEK kiverje a közbeszerzési illetékesekből, egykor miért halmozott sikert sikerre Simicska Lajos, most meg miért egy pechvogel?”, esetleg „Kíváncsi-e Ön arra, hogy Tiborczék falopási ügyében munkavégzés helyett mivel töltik idejüket az igazságszolgáltatás szervei?”. No és persze a kérdések kérdése: „Akarja-e Ön, hogy Magyarország miniszterelnöke továbbra is egy koszos kis tolvaj legyen?”

De hát Seres nem most jött le a falvédőről. Tudja, hogy a „négyigenes” népszavazást az 1989 nyarán hozott, a politikai részvételnek tág teret biztosító törvény alapján tartották, a maitól gyökeresen különböző politikai klíma közepette. Érzékeltetésül: 26 éve alig két (2, azaz kettő) hónap telt el az SZDSZ népszavazási kezdeményezés elindításáról hozott döntése (szeptember második fele) és a népszavazás megtartása (november 26.) között! Hogyan tehet egy tájékozott ember ilyen kritikátlan összehasonlítást egy illiberális pszeudo jogállam leépítése (bomló kommunizmus, 1989) illetve egy illiberális pszeudo jogállam felépítése (bomló polgári demokrácia, 2015) felé haladó ország népszavazási sztorijai között? Hm?

1989 és 2015 különbsége magyarázza, hogy „miért nem három átütő kérdéssel jön nekünk az ellenzék? Vagy, ha már szimbólumok, néggyel?” (Seres, id. mű). Kicsit részletezve: a „rendszerbontó népszavazás” kezdeményezői számítottak arra, hogy mivel hazánk vezető ereje és annak népszavazási ügyekben illetékes szervei geopolitikai okokból (igen, Brüsszel) mímelni kényszerülnek a jog uralmát és a demokrácia meglétét, bő kéttucatnyi, jogi szempontból aprólékos gonddal megfogalmazott kérdés esetén egyszerűen nem tehetik meg, amit pedig szívük és feljebbvalójuk szerint legszívesebben megtennének: vagyis hogy mindegyiket kivágják. A számítás bevált, a gondosan összeállított választási szervek a beadott 28 kérdésből csak 24-et kaszáltak el, négy viszont átcsusszant. Igaz, valamiért nem a politikusok vagyonának átláthatóvá tétele, a dohánykereskedelem vazalluskézbe juttatása, a paksi atomüzlet pénzügyi információinak vagy az ügynökakták nyilvánossága tárgykörében megfogalmazottak – de ne játsszuk a bazári majmot, aki ezen meglepődik, az átaludta az elmúlt öt évet.

A 28 kérdés viszont úgy lett megkomponálva, hogy bármelyiket is hagyják közülük életben – és erre ugyebár az átkozott geopolitika miatt számítani lehetett –, az üssön, és képes legyen szimbolizálni az Orbán-rezsim egy-egy lényegi elemét. És így is lett. Nagyon „ingergazdag környezetben” (Seres, id. mű) kellett töltenie munkás életét annak, aki számára az átengedett ügyek periférikusak.

Vegyük végig. A „fizessünk-e kamarai tagdíjat egy Orbán-kreatúrának a semmiért” kérdése voltaképpen voltaképpen így hangzik: helyes-e, ha a törvényhozás a tevékenységének fókuszába a lopást állító rablóvezér transzmissziós szíja, és annak fizettet az állam polgáraival adó módjára behajtható sarcot, akire csak rábök?

A tankötelezettségi korhatárra vonatkozó kérdés a Magyarország jövőjét alapvetően meghatározó ügyre utal: hol legyen az oktatás helye a nemzet preferencialistáján?

Az állam az év minden napján biztosítson-e ingyenes étkezést a legszegényebb gyerekeknek kérdése helyesen így hangzik: egyetért-e Ön Szabó Dezsővel abban, hogy minden magyar felelős minden magyarért – akkor is, ha az a magyar történetesen nem tehetős Fidesz-káder, hanem szegény gyermek?

A képviselők se kaphassanak nyugdíjat és fizetést egyszerre kérdése más megfogalmazásban a jogegyenlőség egy különös aspektusára világít rá elvi éllel: helyes-e, ha a szépkorú Harrach honatya kedvezőbb elbírálás alá esik, mint a nyugalmazott, de még dolgozó dr. Szabó háziorvos, Kovács közrendőr vagy Kiss tanárnő?

Beh szép is lenne végre tudomásul venni: nincs és soha nem is lesz fehér lovon érkező, szép szőke kérdés, amit meghallván kapára-kaszára kap az örökkön joguralomra vágyó magyar, s a liberális intelligencia elvárásainak megfelelően végre kikél tenger fájdalma ellen. Sajna ez a helyzet. Csak szürkének látszó, ám de a NER lényegére mutató népszavazási kérdések vannak, amiket viszont értő és támogató közeg híján nehéz sikerre vinni. Amikor a szerző „a Fidesz ostoba és kártékony, de átgondolt ’szociális népszavazásáról’ mint jól felépített projektről ír (Seres, id. mű), gondolni kéne arra, hogy ama ótvaros népszavazás sikerében a Fidesz-intelligencia (hahaha!) feltétel nélküli támogatásának jelentős szerepe volt. A fene sem óhajt feltétel nélküli támogatást, de értő és komoly elemzést bugyuta kekeckedés helyett, azt igen.

Azt is gondolom továbbá, hogy a tárgy- és szakszerűség mellett elvárható lenne a némi, egyébként alanyi jogon járó tisztelet. Nyilván Seres is tudja, hogy az Új Magyar Köztársaság Egyesület emberei közül néhányan egyben az Orbán-rezsim analízisét elfogadható színvonalon elvégző Magyar polip-kötetek szerzői, így bátran feltételezheti, hogy van fogalmuk arról, mi fán terem és hogyan működik a NER. Really (Seres, id. mű). Van persze egy olyan opció is, hogy ha már egyszer a mostani állampárt ennyire megnehezítette a népszavazás intézményét, inkább hagyni kéne az egészet (Seres, id. mű). De hát nem csak a népszavazást, hanem a hatalomváltást mint olyat is megnehezítette (szándéka szerint lehetetlenné tette) – azt is hagyni kéne? Vagy várjunk, míg elkészül a csodafegyver?

Múlt századi autokrata elődeitől eltérően Orbán nem a nemzet előtt tornyosuló, helyesen vagy helytelenül felismert ügyek – ami Horthynál a Magyarországon Trianonban ejtett sebek, Kádárnál a társadalmi egyenlőtlenségek orvoslása volt – megoldását tekinti hatalomgyakorlása céljának. Ha lett volna ilyen szándéka, hát legalább a közintézményekben kötelezően kiakasztott Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat tartalmazott volna erre utaló nyomokat. Ám hiába tanulmányozzuk a nyomban a 2010-es hatalomátvétel után a parlamenttel megszavaztatott dokumentumot, egy véletlenül elejtett tagmondat sem szól az új rezsim ilyesmi céljáról. Orbán innovációja abban áll, hogy múlt századi autokrata elődeitől eltérően lényegében korlátozatlan hatalmát semmi másra, csakis önmaga és csatolt részei meggazdagodása törvényi, bűnüldözési, igazságszolgáltatási, nyilvánossági stb. infrastruktúrájának biztosítására használja.

Ez elég bosszantó ahhoz, hogy a hazáját szerető emberben felmenjen a pumpa. És elmenjen szavazni ellene.

 

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!