Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Orbán Viktor a határokon túl sem tűri az ellenvéleményt.

A budapesti jobboldali kormányzat nem tűri el, hogy akár a határon túlról bírálják.

Magyarországon – pontosabban: Budapesten – még vannak nyomai az ellenzéki sajtónak, különösen az interneten, de a rádiózásban (amely sokkal jelentősebb, mint amennyire a digitális honpolgárok számon tartják) és a tévében ezek a nyomok eltűnőben vannak, a regionális és a helyi médiák pedig a maguk teljes egészében a jobboldali propaganda- és államgépezet kezében vannak. (Az ellenzéki lapok pedig olyan politikailag érdekelt oligarchák kezében, mint Simicska úr és Puch László úr – de azért függetlenek is akadnak.) A bulvármédiák, a sport- és poprádiók stb. is Orbán Viktor úr nézőpontját és világlátását terjesztik, az MTI keretében működő központi (és ingyenes!) hírgyár pedig még az ellenzéki lapokra és portálokra is erősen hat, másutt meg egyáltalán nincs versenytársa. A magukat ellenzékinek tartó olvasóknak fogalmuk sincs, milyen nagy mértékben szól a kormány hangja a fejükben.

Az utódállami magyar kisebbségek helyzete és belső élete Csonka-Magyarországon ismeretlennek tekinthető; a sajtó (minden oldalon!) többnyire csak a hagyományos nacionalista témák (jelképhasználat és effélék) iránt érdeklődik, Romániáról vagy Szerbiáról szólván csak a „magyarellenes” jelző bukkan föl a pavlovi térdreflex szabályszerűségével. Az erdélyi, vajdasági, felvidéki portálokat nagyon kevesen nézik Magyarországon, s a beavatatlanoknak nem is mindig könnyű megérteniük őket. A román, szerb, szlovák nyelvű sajtó meg: terra incognita.

Tudni való, hogy „a határokon túli” magyar nemzetiségek körében az etnikailag harciasnak tekinthető Orbán-rezsim rendkívül népszerű: az antidemokratikus magyarországi rendszerrel szemben csupán meglehetősen apró kisebbség bizalmatlan vagy kritikus, bár ez a kisebbség létezik, és vannak szószólói a nyilvánosság előtt. Ám mind a népszerűség, mind a népszerűtlenség dimenziói mások, mint itt Csonka-Magyarországon. Vannak olyan emberek a kisebbségi magyarok között, akik a Duna TV és/vagy a TV2 politikai világában élnek este, miközben napjaikat a többnemzetiségű, urambocsá multikulturális munkahelyi, egyetemi, politikai környezetben töltik, ahol olyan hatások érik őket, amilyenekről még a magyar nemzetiségi sajtó se számol be – vagy nem is tud róluk. Vannak olyan kisebbségi magyarok, akiknek az „országos” román, szerb, szlovák politikában olyan a véleményük és a magatartásuk, amely logikailag egyáltalán nem fér össze a szűkebb nemzetiségi környezetben ápolt Orbán-kultusszal. Olyan esetek is bőven akadnak, amelyekben valaki – mintegy magánemberként – magyar marad, magyar nyelvű iskolába íratja a gyerekeit, de politikailag kimutatkozott a magyarságból, és egészen más preferenciákat követ, például inkább az „államalkotó” többség médiáiból tájékozódik, és egyre inkább nem magyar nyelvű könyveket olvas (ezt Szlovákiában tovább bonyolítja Prága óriási kulturális húzóereje; nagyon sok szlovákiai magyar diák cseh egyetemeken tanul), politikai elkötelezettségei se magyar nemzetiségi jellegűek.

Erdélyben az RMDSZ (az ottani magyar nemzetiségi egypárt plusz érdekképviselet) és Orbán Viktor magyar miniszterelnök taktikai szövetsége – ami újdonság – az elvárható következményekkel jár. A számtalan erdélyi magyar nemzetiségi intézményt – egyébként helyesen – támogató budapesti kormány láthatólag benyújtotta a számlát: az Orbán-rezsimet akár óvatosan bíráló sajtótermékeket az RMDSZ tulajdonában vagy befolyása alatt álló alapítványok, médiacégek megszüntetik vagy ideológiailag átalakítják.

Orbán Viktor és Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnökének sajtótájékoztatója Szatmárnémetiben 2016. december 8-án.
©

Az amúgy is nehéz anyagi és logisztikai helyzetben lévő Erdélyi Riport nevű portált egyszerűen megszüntették, nagyjából úgy, mint Budapesten a Népszabadságot. De ennél még súlyosabb tény, hogy az Új Magyar Szó internetes utóda, a maszol.ro, amely a leglátogatottabb erdélyi magyar portál, a politikai „átállítás” áldozata lett. Egyszeriben elbocsátották a lap alapító főszerkesztőjét, szilveszterig a publicisztikai rovat vezetőjét, Ágoston Hugót – az egyik legbefolyásosabb és legnépszerűbb romániai magyar újságírót –, fölmondtak Gál Máriának, akit Magyarországon kitűnő külpolitikai újságíróként ismernek, továbbá levélben közölték a külső munkatársakkal, közírókkal (majdnem minddel), hogy szolgálataikra többé nem tartanak igényt. Az érintett újságírók internetes közleményeiből kiderül, hogy az ok: a magyarországi rezsim (mindig hangfogós, szerény-józan, nyugodt) bírálata, amely még ezen az óvatos módon is megengedhetetlen. Az utóbbi időben az RMDSZ „sajtósa” a szerkesztőség feje fölött kivett anyagokat a lapból. Más hasonló erőszakos manipulációk is történtek. (A részletes történetet lásd Kettős Mérce blog két írásában.)

De persze a magyarországi olvasónak nem szabad azt képzelnie, hogy ezek a lapok (pár kivételtől eltekintve) kemény ellenzéki orgánumok voltak; általában követték az RMDSZ „vonalát”, különösen a romániai politikának és a romániai magyar párt manővereinek tekintetében, s óvakodtak tőle, hogy az erdélyi magyar közvéleménnyel szembeszálljanak – ám a szélsőjobboldalivá züllött magyarországi kormánypolitika brutalitásait már nehezen tűrhették. S különösen vigyáztak rá, nehogy a romániai országos (magyar nemzetiségi érdeket csak közvetve érintő) politikában önálló álláspontot foglaljanak el; néhány finom célzástól eltekintve. A „románsággal” szemben leginkább némi „orientalizmus” jellemezte őket: a „balkáni” és „bizánci” furcsaságokkal szembeni fönsőbbséges irónia. Azt azonban nem lehetett sokáig titkolni, hogy Románia, a romániai közélet és nyilvánosság mennyivel szabadabb, sokrétűbb, fesztelenebb, vitaképesebb, konfliktustűrőbb, mint akár a magyarországi, akár az erdélyi magyar megfelelője. De ebből senki nem vont le semmiféle látványos következtetést, holott világos, hogy a román állami tulajdonban álló közszolgálati médiák (és magyar adásaik!) mennyivel pluralistábbak és demokratikusabbak, mint a magyarországi (jobboldali-szélsőjobboldali) vagy RMDSZ-fönnhatóság alatt álló újságok és portálok külön-külön és együtt. (A médiaszerkezet is más: olyan típusú lapból, mint az Élet és Irodalom, Bukarestben 7 darab található: ismétlem, nem egy, hanem hét.)

Hasonló a helyzet Szerbiában és Szlovákiában is.

Elég paradox, hogy a kisebbségi magyar médiákban a sajtószabadság garanciája a román, szerb, szlovák közszolgálat (aminek persze a román, szerb szlovák állam magyarok iránti közönye a fő magyarázata).

De persze az ottani magyar közvélemény nem nagyon bízik az utódállami közszolgálat – ahogy ott értik: a többségi etnikum befolyása alatt álló állami rádió és tévé – elfogulatlanságában.

Mindenesetre Szerbiában sikerült döntő orbánista befolyást szerezni az egyetlen vajdasági napilap, a Magyar Szó szerkesztőségében – interneten vannak ellenzéki próbálkozások, amelyek hatásáról nincsenek megbízható adataim. Romániában pedig egészen különleges helyzet állt elő: a magyarországi kormányzó jobboldalnak sikerült lapokat betiltani vagy megrendszabályozni és cenzúrázni – egy külföldi állam területén!

©

Ez nemzetközi jogi és külpolitikai téren is aggályos kissé. Arra nem is akarunk gondolni, hogy a román állam mit tart afelől, hogy a részben a román költségvetésből is (közvetve) támogatott romániai médiákat a budapesti Cinege utcából vagy a Miniszterelnökségről (vagy Habony úr albérletéből) cenzúráznak, tiltanak be, irányítanak, netán szerkesztenek.

Ilyesmi még a két világháború között se nagyon sikerült az akkori budapesti kormányoknak, pedig nem sajnálták rá a pénzt; az egyetlen analógia, amelyet ismerünk, a csehszlovákiai német sajtó gleichschaltolása az 1930-as években – ebbe beletartozott a korábban liberális Prágai Magyar Hírlap „átállítása” is…

Azzal, hogy ártalmatlanná tették a talán legfontosabb, legelterjedtebb országos romániai magyar hírportált – a regionális és helyi (megyei/városi) erdélyi magyar sajtó vagy (1) a Fidesz–KDNP által közvetlenül birtokolt és politikailag ellenőrzött, vagy pedig (2) az ottani mérsékelt (magyar) nacionalista áramlatok által irányított, vagy (3) az „összmagyar” kérdésekben néma változatokban létezik, mindenfajta politikai és világnézeti vitát mellőz, és általában mélyen konzervatív –, az erdélyi magyar politikai tájkép épp olyan lett, mint a magyarországi, csak még rosszabb.

Ennek az a legfontosabb következménye, hogy „magyar szempontból” Kolozsvár és Marosvásárhely és Nagyvárad semmivel se sajátságosabb és eredetibb, mint Zalaegerszeg, Tatabánya vagy Szombathely. Legalábbis nyilvánosan. Aki ismeri egy kicsit az erdélyi magyar szellemi életet, az tudja, hogy ott más is van, mint az orbánista hungarizmus helyi változata – bár szemben Magyarországgal, Erdélyben vannak jelentős alkotók, akik Orbán Viktor miniszterelnök úr hívei; Budapesten kormányhű, ám mégis komolyan vehető írókat és gondolkodókat egyáltalán nem ismerünk. (Pedig van magyar konzervatív értelmiség.) Fáj is ez a miniszterelnök úrnak, és rengeteg pénzébe is kerül – ráadásul a legújabb jobboldali irodalmi vezéregyéniséget, Orbán János Dénes tehetségápoló urat, a Magyar Idők nevezetű szélsőjobboldali, egyben állami-kormányzati hírharsona rovatvezetőjét is Erdélyből kellett importálni (kitűnő vendéglője van egyébként Kolozsvárt, mindenkinek ajánlom) és sok százmillió tehetségkutatási forinttal megajándékozni. (Ezeket a forintokat a létező magyar irodalomtól vonták el.)

A hatalom azonban Orbán dr. úréké a magyar glóbuson, és a szimbolikus jelentőségű erdélyi térfélen ez a hatalom nem tűri a még oly halk és udvarias feleselést se.

Mi a jó ebben az RMDSZ-nek?

Igaz ugyan, hogy választóinak jelentős része egyben a Fidesz–KDNP választója is (hála a kettős állampolgárságnak – bár az erdélyi magyarok budapesti mozgósítása nem egyértelműen sikeres), ezért a „ballibsi” és „migránssimogató” színben föltüntethető és most kihajított hírlapírókért talán nem sok erdélyi szív dobban meg. Ugyanakkor az RMDSZ teljesen kiszolgáltatja magát a budapesti rezsimnek – miközben lojális és „konstruktív” része a román hatalmi struktúrának is. Ilyen körülmények között el fogja veszíteni az önállóságát, kezdeményezőkészségét, tehát a politikai befolyását. Ez stratégiai tekintetben hiba, a demokratikus erkölcs tekintetében pedig bűn.

„Összmagyar” vonatkozásban pedig az erdélyi nyilvánosság elveszti érdekérvényesítő képességét, az erdélyi kultúra pedig a mindenki másétól különböző sajátszerűségét. Az is baj, hogy Zalaegerszegnek és Tatabányának és Szombathelynek sincs önálló karaktere, de ilyesmire Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyvárad esetében kevesen számítottak. Az erdélyi magyar értelmiség persze majd a hivatalos médiaszerkezeten kívül is valahogy majd megszervezi önmagát, de az RMDSZ-szel folytatott gyöngéd viszonyának alighanem vége. Így is túl sokáig tartott, és a kölcsönös tolerancia záloga – a hallgatás és a mellébeszélés – már nem áll, mert nem állhat fönn.

Egyelőre azonban nincs olyan gazdaságilag és politikailag önálló része a Duna-medencei magyar életnek, amelyben ne Orbán miniszterelnök úr hatalma lenne a döntőbíró. Kikerülni már nem lehet. Szembeszállni vele azonban még mindig lehetséges.