Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Tamás Gáspár Miklós írása a végpontról. Arról, hogy miként jutottunk a választásos zsarnokságig.

Mindenki tudja Magyarországon, hogy ennek a felejthetetlen mondatnak az elhangzása után a szónok (parlamenti képviselőszerűség) testileg inzultálta képviselőtársát, pártjának (volt) társelnökét.

Ezek az emberek tartanak rá igényt, hogy kormányozzanak bennünket, hogy meghatározzák azokat a vezéreszméket, amelyek majdan a nemzeti kultúrát és a népoktatást irányítandják, ők mondják meg, hogy mi a teendő a nukleáris biztonság, a klímaválság, az európai föderális politika és a honvédelem, az alkotmányosság és a nemek viszonya tekintetében.

A kampány közben, még februárban összegyűjtöttem az összpárti magyarországi politika akkori legjellegzetesebb kijelentéseit (kérem megtekinteni: csupa hiteles idézet), ezek sorából nem rí ki ennek a jehunak vagy ózdi polgármester kartársának (XXI. századi pártok!) a – mondjuk így – hangképzése.

Itt sajátos módon nem a demokrácia válságának, hanem magának a demokráciának a problémáiról van szó. A parlamenti (és bármilyen) demokrácia – amellyel kapcsolatban súlyos kételyeim vannak – egyik ősi, bár nem a legsúlyosabb gondja: hogyan válasszuk ki a vezetőket. Hiszen az egymással vetélkedő politikai irányzatok a csoportkonformizmus, csoportlojalitás, erőszakos hatalmi vágy (stb.) következtében hajlamosak rá, hogy az emberi átlagon mélyen aluli vezetőket válasszanak ki. Márpedig az lenne a kívánatos, hogy a választottak magasabbrendűek, éleslátóbbak, önzetlenebbek, műveltebbek, nemesebb lelkűek legyenek, mint a választók.

Tapasztaljuk, hogy a választás mint módszer teljesen esetlegesen, véletlenszerűen állít az élre kitűnő és hitvány embereket egyaránt, tehát ez a módszer nem megbízható, mi több: félelmetesen bizonytalan. Olyan hanyatló korokban és hanyatló államokban, mint a miénk, a kiválók hatalmi befolyásának a valószínűsége általában csökken.

Ezekkel a nehézségekkel szemben a demokráciák kétféle eljárást fejlesztettek ki, amelyek célzata ugyanaz: megakadályozni a hitványak, a csőcselék uralmát, az ochlokráciát. Az egyik a görög (és részben az egyéb) városállamok szabályrendszere volt: csökkenteni a választás kockázatát, „rendes” választás helyett sorshúzással, a tisztségek sűrű rotációjával, az vezető állások javadalmazásának (a fizetésnek) a tilalmával, folyamatos plebiszcitárius (közvetlen, népszavazás jellegű) határozathozatallal, a gazdasági befolyás nélküli szegények politikai előjogaival, az arisztokrácia és a patríciusok politikai elnyomásával, a nép fölfegyverzésével, és í. t., azaz a hatalom semlegesítésével.

A másik eljárási mód az ún. liberális demokrácia, ahol a személyek uralma helyett „a jog uralma” érvényesül, ahol tehát írott vagy a hagyományban rögzített, zömükben megváltoztathatatlan jogszabályok (alkotmányok) korlátozzák a választott politikai hatalom terjedelmét, s ezt a korlátozást meg is testesítik a kikezdhetetlen bírói hatalom alakjában, tehát a nem választott elitek (alkotmánybírák, Lordok Háza, örökletes uralkodó, a kormánytól független közigazgatás – ahol a szolgálati idő számít, és a politikai kinevezés kivétel, nem szabály) valamilyen módon vegyessé teszik a rendszert, amelyben bizony van arisztokratikus elem.

Mindkét eljárásmódnak vannak hátrányai: a polisz, az ókori városállam hatalomkorlátozása a közvélemény korlátlan uralmához vezetett, amelynek ismeretes eredménye a tetszőleges véleménnyel szemben az igazságot kereső Szókratész halálos ítélete volt; ennek a demokráciafajtának a fő alakja a közvélemény kegyéért alakoskodó demagóg lett (ezt a típust Homérosz és Arisztophanész is kigúnyolta); ráadásul az ilyen népuralmat a folytonos rendetlenkedés, az instabilitás fenyegette.

A liberális – azaz: alkotmányos, parlamentáris, joguralmi vagy jogállami – demokrácia hátránya pedig az „arisztokratikus” (a szakértelemre és a kulturális vagy hagyományos tekintélyre támaszkodó) elemek és a „demokratikus” (választott, tömegerőre, a közvélemény befolyásolására, azaz a gépies többségre támaszkodó) elemek szüntelen küzdelme. Bármelyiküknek a győzelme elvezethet a zsarnoksághoz, akárcsak az ókori plebiszcitárius (népi) demokrácia is.

Esetünkben a demokratikus elemek túlsúlya (a véleményuralom államhatalommá változtatása) vezetett a parlamenti demokrácia bukásához, nem az arisztokratikus elemeké – amit világosan jelez a bírói alkotmányos törvényhozás (ezt kissé félrevezetően nevezték „láthatatlan alkotmány”-nak) megszüntetése, általában a bírói kar hatalmának és a szakszerű közigazgatás befolyásának a végzetes félreszorítása, a modern társadalmakban nélkülözhetetlen értelmiség letaszítása a piedesztálról, vagyis a nem választott tudáselitek „leváltása”. Ennek a tiranniának az eredete félreismerhetetlenül demokratikus. (Nem a rendszer demokratikus – de amint a historikusok leírták a hellenisztikus és a római korban Arisztotelész nyomán, az oligarchikus rendszerek romlása más kimenetellel jár, mint a demokratikus rendszereké –, csak az immár antidemokratikus rendszert előidéző okok jellegzetesen a demokrácia anomáliái.)

Innen ered az a helyzet, hogy ami a demokráciában normális – ha nem is üdvös –, azaz a vezetők kiválasztása találomra (illetve a brutális törtetés szokásos jutalmazása, ahol a siker eleve diszkvalifikál), ebben a poszt- és antidemokratikus helyzetben még annyi előnnyel se jár, hogy (mint az arisztokratikus és bürokrata-etatista rendszerekben) ez megváltozzék, s hogy a vezetők szelekciójában némi szerepet kapjon az érdem, a tudás, a formátum, a tisztesség.

Tehát sem a nép nem dönt – a zárt, apró klikkekké vált „pártok” vezetőinek kiválasztásában a közvélemény semmi szerepet nem játszik –, sem pedig „a hivatali előmenetel” ismert formai követelményei nem teljesülnek.

Van a magyar politikusok között a köznapi emberi átlag szintjét megütő, nagyjából rendes ember is (habár egyre kevesebb), de a legtöbben torz pszichéjű, tudatlan, felelőtlen, pokoli modorú, betegesen önző, silány alakok. Mára már mindenki tudomásul veszi, hogy olyan emberek kezében van (vagy majd lehet a kezükben, ha fordul a kocka) a nép élete és halála, akiket a legtöbben nem fogadnának el barátjuknak, házastársuknak vagy akár szomszédjuknak, kollégájuknak.

Hogy fontos ügyekben illetékes „közéleti ember”, törvényhozó így beszél – én személyesen még soha nem találkoztam senkivel, aki így merné kifejezni magát – az egyik parlamenti párt vezetőségi ülésén, napnál világosabban jelzi, hogy elérkeztünk a végpontig: a közélet és a közvélemény vezetői (ismét utalok februári idézetgyűjteményemre, lásd a linket följebb) egyszerűen méltatlanok rá, hogy a nemzetet irányítsák. Ráadásul a szerencsétlen delikvens formális politikai nézetei nem is olyan rettenetesek. (Vannak illedelmes, példásan fogalmazó, széles műveltségű, jól öltözött vezetők, akik nézeteire a „hagymáz” vagy „gyilkos delírium” kifejezést alkalmazni merő hízelgés. De őket mindig csak kinevezik, nem választják.)

A komplex és sokszorosan függő, mechanizmusok és közvetítések által összetartott modern társadalomnak áttekinthető, kiszámítható és megbízható közigazgatásra van szüksége. Ám mindenfajta szélsőjobboldal (jó sok fajta van) rombolja az állami adminisztrációt (szemben a bolsevik és sztálinista és posztsztálinista etatizmussal); elvégre maga a Führer mondta, hogy a nemzetiszocializmusnak nem államra van szüksége, hanem népközösségre (a Volk a náci szótárban „faj”-t jelentett) a sonthofeni lovagvárban, 1937 novemberében tartott titkos beszédében; amint az 1944. januári beszédében az SS-főhadiszálláson azt is kifejtette, hogy a „nemzet” fogalmát se helyes használni, mert az eredetileg liberális fogalom (ami egyébként igaz). A mai magyar kormányzó jobboldal – félreértés ne essék – egyáltalán nem náci jellegű, de vannak bizonyos tipológiai hasonlóságok, holott a politikai okok és célok teljesen mások.

A közigazgatási-szakigazgatási, szakértői, kutatói, egyetemi tudáselitek befolyásának megtörése szükséges a radikális jobboldal informális (ha tetszik: önkényes és rögtönző jellegű), többé-kevésbé rendeleti jellegű kormányzásához. Az nem baj, hogy nem szakemberek kormányoznak, ha a professzionális szakigazgatásnak (no meg a jogtudó elitnek) megvan a maga alkotmányosan kijelölt és korlátozott, méltó helye. De a demokratikus szelekció kulturális-intellektuális-morális válsága (amiben szerepet játszik a voltaképpeni pártok eltűnése) kiélezi az evvel kapcsolatos dilemmákat.

Emiatt is van – a nálunk műveletlenségi okoból „civil szervezeteknek” nevezett – nem kormányzati szervezeteknek (NGO-knak) ekkora mítosza (pró és kontra), mert paradox módon ők képviselik azt, amit a szétrobbantott államnak kellene: a jogtiszteletet és általában a jog (amiben benne van a Magyarországon törvényesen és hivatalosan honosított, becikkelyezett nemzetközi és európai emberi jogi kodifikációs joganyag is) szellemét, s ehhöz még a kimúlt népjóléti állam óvó-gondoskodó-segítő funkcióját is (bár ezt szükségképp csak jelképesen).

Helyesen mondja a túlnyomórészt szabadon és törvényesen megválasztott, nagy parlamenti és helyhatósági többségre támaszkodó magyar miniszterelnök, hogy az NGO-kat nem választotta senki. Ez igaz, és ez fontos. Az NGO-k önkéntes egyesületek, azonban egyben professzionális szervezetek, amelyek az elismert emberi jogokra és a hatályos (pozitív) jogra hivatkozva fejtik ki ellenőrző és szószólói tevékenységüket (advocacy). Amiben persze hibázhatnak, és olykor hibáznak is. De az antidemokratikus-antiliberális-antiszociális államokban, a fejlődésben elmaradt országokban – a gazdag nyugati régiókban az állam erős, még úgy-ahogy, ideig-óráig ellenáll a Trump-féle rombolóknak (de a centralizáló-bonapartista Macronnak nem tud), meg a társadalom is valamivel szervezettebb – csak ilyen watchdog csoportok jelentik a jogérvényesítés végső biztosítékát a hatalommal szemben, amelyet egyre kevésbé lehet a szó hagyományos értelmében „állam”-nak nevezni.

A Habsburg-birodalom területén a fölvilágosult abszolutista rendőrállam (a világ egyik leghatékonyabb kém- és spiclirendszerének létrehozója) teremtette meg a nemesség, az egyház és a középkorias-céhes régi városi polgárság „demokratikus” ellenállásával szemben a vallási toleranciát, a kínzás és a testi fenyítés megszüntetését, a jobbágyság fölszámolását, az ingyenes világi közoktatást, a közkórházakat, a közrendűek (nem nemesek) hivatalviselését, a kiterjedtebb választójogot, a rendes postát és a házak számozását, bár az uralkodó osztály és a nacionalista középosztály heves ellenállása, szembeszegülése miatt (főleg „a történelmi Magyarországon”) nem ment semmire a nemzetiségi jogokkal, bár törekedett a bevezetésükre. Az udvari, bürokratikus, szakértői és katonai-rendőri elitekre alapozott dinasztikus reformok antidemokratikusak voltak, habár növelték a szabadságot és az autonómiát.

Ennek a Habsburg-államnak (és eszmerokonainak) a szellemét valamelyest átörökítette az ugyancsak antidemokratikus, a Habsburgoknál sokkal zsarnokibb „létező szocializmus” is, amelyet jelentős részben (nem teljesen) a tudományos és műszaki tervezés szakemberei és más, tudományos és technokrata karakterű tisztviselők és apparátusi dolgozók irányítottak, különösen a korábbi rendszer utolsó két évtizedében.

„A szakértelem bolsevista trükk” – mondotta emlékezetesen Csurka István, és a maga szemszögéből igaza volt. Ő olyan (plebiszcitummal és akklamációval megerősített) népi (völkisch) diktatúrára vágyott, amelyet a népszenvedélyek alapjellege (kollektivizmus, konformizmus, lángoló önszeretet) határoz meg. Politikai öröksége eleven, végakaratát most hajtják végre.

Ez a végakarat a fölvilágosító (aufklärista) ráció uralmának széttörése. Ennek igenis van demokratikus funkciója. Elitellenesség és antiracionalizmus együtt jár a modern korban (a racionalista lázadás – mindenekelőtt az egyház ellen a XVII-XVIII. században – a múlté). Márpedig a demokratizmus természetesen elitellenes (is).

Ugyanakkor nem jelenti a nép uralmát a gyakorlatban, hanem a demokratikusan (találomra) szelektált vezetők uralmát. Akik csak azért nem képeznek elitet, mert a „kiválóság” – amelynek semmi köze a népszerűséghez, a szavazatok többségéhez, a példány- és nézőszámhoz vagy a kattintások számához se, bár a népszerűtlenség se garancia semmire – nem demokratikus tulajdonság (a kiválók uralmának görög neve: arisztokrácia).

A demokratikus kútfőből fakadó választásos zsarnokság, a kompetitív autokrácia pedig ilyen vezetőket, ilyen beszédmódokat teremt, bár most Orbán Viktor történetesen stílusváltásra törekszik szalonképesebb, unalmasabb és jobban vasalt miniszterek kinevezésével, ami a lényegen semmit nem változtat. Az önkényességen.

Csatlakozzon a HVG Pártoló Tagsághoz!

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!