Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Tamás Gáspár Miklós írása a végpontról. Arról, hogy miként jutottunk a választásos zsarnokságig.

Mindenki tudja Magyarországon, hogy ennek a felejthetetlen mondatnak az elhangzása után a szónok (parlamenti képviselőszerűség) testileg inzultálta képviselőtársát, pártjának (volt) társelnökét.

Ezek az emberek tartanak rá igényt, hogy kormányozzanak bennünket, hogy meghatározzák azokat a vezéreszméket, amelyek majdan a nemzeti kultúrát és a népoktatást irányítandják, ők mondják meg, hogy mi a teendő a nukleáris biztonság, a klímaválság, az európai föderális politika és a honvédelem, az alkotmányosság és a nemek viszonya tekintetében.

A kampány közben, még februárban összegyűjtöttem az összpárti magyarországi politika akkori legjellegzetesebb kijelentéseit (kérem megtekinteni: csupa hiteles idézet), ezek sorából nem rí ki ennek a jehunak vagy ózdi polgármester kartársának (XXI. századi pártok!) a – mondjuk így – hangképzése.

Itt sajátos módon nem a demokrácia válságának, hanem magának a demokráciának a problémáiról van szó. A parlamenti (és bármilyen) demokrácia – amellyel kapcsolatban súlyos kételyeim vannak – egyik ősi, bár nem a legsúlyosabb gondja: hogyan válasszuk ki a vezetőket. Hiszen az egymással vetélkedő politikai irányzatok a csoportkonformizmus, csoportlojalitás, erőszakos hatalmi vágy (stb.) következtében hajlamosak rá, hogy az emberi átlagon mélyen aluli vezetőket válasszanak ki. Márpedig az lenne a kívánatos, hogy a választottak magasabbrendűek, éleslátóbbak, önzetlenebbek, műveltebbek, nemesebb lelkűek legyenek, mint a választók.

Tapasztaljuk, hogy a választás mint módszer teljesen esetlegesen, véletlenszerűen állít az élre kitűnő és hitvány embereket egyaránt, tehát ez a módszer nem megbízható, mi több: félelmetesen bizonytalan. Olyan hanyatló korokban és hanyatló államokban, mint a miénk, a kiválók hatalmi befolyásának a valószínűsége általában csökken.

Ezekkel a nehézségekkel szemben a demokráciák kétféle eljárást fejlesztettek ki, amelyek célzata ugyanaz: megakadályozni a hitványak, a csőcselék uralmát, az ochlokráciát. Az egyik a görög (és részben az egyéb) városállamok szabályrendszere volt: csökkenteni a választás kockázatát, „rendes” választás helyett sorshúzással, a tisztségek sűrű rotációjával, az vezető állások javadalmazásának (a fizetésnek) a tilalmával, folyamatos plebiszcitárius (közvetlen, népszavazás jellegű) határozathozatallal, a gazdasági befolyás nélküli szegények politikai előjogaival, az arisztokrácia és a patríciusok politikai elnyomásával, a nép fölfegyverzésével, és í. t., azaz a hatalom semlegesítésével.

A másik eljárási mód az ún. liberális demokrácia, ahol a személyek uralma helyett „a jog uralma” érvényesül, ahol tehát írott vagy a hagyományban rögzített, zömükben megváltoztathatatlan jogszabályok (alkotmányok) korlátozzák a választott politikai hatalom terjedelmét, s ezt a korlátozást meg is testesítik a kikezdhetetlen bírói hatalom alakjában, tehát a nem választott elitek (alkotmánybírák, Lordok Háza, örökletes uralkodó, a kormánytól független közigazgatás – ahol a szolgálati idő számít, és a politikai kinevezés kivétel, nem szabály) valamilyen módon vegyessé teszik a rendszert, amelyben bizony van arisztokratikus elem.

Mindkét eljárásmódnak vannak hátrányai: a polisz, az ókori városállam hatalomkorlátozása a közvélemény korlátlan uralmához vezetett, amelynek ismeretes eredménye a tetszőleges véleménnyel szemben az igazságot kereső Szókratész halálos ítélete volt; ennek a demokráciafajtának a fő alakja a közvélemény kegyéért alakoskodó demagóg lett (ezt a típust Homérosz és Arisztophanész is kigúnyolta); ráadásul az ilyen népuralmat a folytonos rendetlenkedés, az instabilitás fenyegette.

A liberális – azaz: alkotmányos, parlamentáris, joguralmi vagy jogállami – demokrácia hátránya pedig az „arisztokratikus” (a szakértelemre és a kulturális vagy hagyományos tekintélyre támaszkodó) elemek és a „demokratikus” (választott, tömegerőre, a közvélemény befolyásolására, azaz a gépies többségre támaszkodó) elemek szüntelen küzdelme. Bármelyiküknek a győzelme elvezethet a zsarnoksághoz, akárcsak az ókori plebiszcitárius (népi) demokrácia is.

Esetünkben a demokratikus elemek túlsúlya (a véleményuralom államhatalommá változtatása) vezetett a parlamenti demokrácia bukásához, nem az arisztokratikus elemeké – amit világosan jelez a bírói alkotmányos törvényhozás (ezt kissé félrevezetően nevezték „láthatatlan alkotmány”-nak) megszüntetése, általában a bírói kar hatalmának és a szakszerű közigazgatás befolyásának a végzetes félreszorítása, a modern társadalmakban nélkülözhetetlen értelmiség letaszítása a piedesztálról, vagyis a nem választott tudáselitek „leváltása”. Ennek a tiranniának az eredete félreismerhetetlenül demokratikus. (Nem a rendszer demokratikus – de amint a historikusok leírták a hellenisztikus és a római korban Arisztotelész nyomán, az oligarchikus rendszerek romlása más kimenetellel jár, mint a demokratikus rendszereké –, csak az immár antidemokratikus rendszert előidéző okok jellegzetesen a demokrácia anomáliái.)

Innen ered az a helyzet, hogy ami a demokráciában normális – ha nem is üdvös –, azaz a vezetők kiválasztása találomra (illetve a brutális törtetés szokásos jutalmazása, ahol a siker eleve diszkvalifikál), ebben a poszt- és antidemokratikus helyzetben még annyi előnnyel se jár, hogy (mint az arisztokratikus és bürokrata-etatista rendszerekben) ez megváltozzék, s hogy a vezetők szelekciójában némi szerepet kapjon az érdem, a tudás, a formátum, a tisztesség.

Tehát sem a nép nem dönt – a zárt, apró klikkekké vált „pártok” vezetőinek kiválasztásában a közvélemény semmi szerepet nem játszik –, sem pedig „a hivatali előmenetel” ismert formai követelményei nem teljesülnek.

Van a magyar politikusok között a köznapi emberi átlag szintjét megütő, nagyjából rendes ember is (habár egyre kevesebb), de a legtöbben torz pszichéjű, tudatlan, felelőtlen, pokoli modorú, betegesen önző, silány alakok. Mára már mindenki tudomásul veszi, hogy olyan emberek kezében van (vagy majd lehet a kezükben, ha fordul a kocka) a nép élete és halála, akiket a legtöbben nem fogadnának el barátjuknak, házastársuknak vagy akár szomszédjuknak, kollégájuknak.

Hogy fontos ügyekben illetékes „közéleti ember”, törvényhozó így beszél – én személyesen még soha nem találkoztam senkivel, aki így merné kifejezni magát – az egyik parlamenti párt vezetőségi ülésén, napnál világosabban jelzi, hogy elérkeztünk a végpontig: a közélet és a közvélemény vezetői (ismét utalok februári idézetgyűjteményemre, lásd a linket följebb) egyszerűen méltatlanok rá, hogy a nemzetet irányítsák. Ráadásul a szerencsétlen delikvens formális politikai nézetei nem is olyan rettenetesek. (Vannak illedelmes, példásan fogalmazó, széles műveltségű, jól öltözött vezetők, akik nézeteire a „hagymáz” vagy „gyilkos delírium” kifejezést alkalmazni merő hízelgés. De őket mindig csak kinevezik, nem választják.)

A komplex és sokszorosan függő, mechanizmusok és közvetítések által összetartott modern társadalomnak áttekinthető, kiszámítható és megbízható közigazgatásra van szüksége. Ám mindenfajta szélsőjobboldal (jó sok fajta van) rombolja az állami adminisztrációt (szemben a bolsevik és sztálinista és posztsztálinista etatizmussal); elvégre maga a Führer mondta, hogy a nemzetiszocializmusnak nem államra van szüksége, hanem népközösségre (a Volk a náci szótárban „faj”-t jelentett) a sonthofeni lovagvárban, 1937 novemberében tartott titkos beszédében; amint az 1944. januári beszédében az SS-főhadiszálláson azt is kifejtette, hogy a „nemzet” fogalmát se helyes használni, mert az eredetileg liberális fogalom (ami egyébként igaz). A mai magyar kormányzó jobboldal – félreértés ne essék – egyáltalán nem náci jellegű, de vannak bizonyos tipológiai hasonlóságok, holott a politikai okok és célok teljesen mások.

A közigazgatási-szakigazgatási, szakértői, kutatói, egyetemi tudáselitek befolyásának megtörése szükséges a radikális jobboldal informális (ha tetszik: önkényes és rögtönző jellegű), többé-kevésbé rendeleti jellegű kormányzásához. Az nem baj, hogy nem szakemberek kormányoznak, ha a professzionális szakigazgatásnak (no meg a jogtudó elitnek) megvan a maga alkotmányosan kijelölt és korlátozott, méltó helye. De a demokratikus szelekció kulturális-intellektuális-morális válsága (amiben szerepet játszik a voltaképpeni pártok eltűnése) kiélezi az evvel kapcsolatos dilemmákat.

Emiatt is van – a nálunk műveletlenségi okoból „civil szervezeteknek” nevezett – nem kormányzati szervezeteknek (NGO-knak) ekkora mítosza (pró és kontra), mert paradox módon ők képviselik azt, amit a szétrobbantott államnak kellene: a jogtiszteletet és általában a jog (amiben benne van a Magyarországon törvényesen és hivatalosan honosított, becikkelyezett nemzetközi és európai emberi jogi kodifikációs joganyag is) szellemét, s ehhöz még a kimúlt népjóléti állam óvó-gondoskodó-segítő funkcióját is (bár ezt szükségképp csak jelképesen).

Helyesen mondja a túlnyomórészt szabadon és törvényesen megválasztott, nagy parlamenti és helyhatósági többségre támaszkodó magyar miniszterelnök, hogy az NGO-kat nem választotta senki. Ez igaz, és ez fontos. Az NGO-k önkéntes egyesületek, azonban egyben professzionális szervezetek, amelyek az elismert emberi jogokra és a hatályos (pozitív) jogra hivatkozva fejtik ki ellenőrző és szószólói tevékenységüket (advocacy). Amiben persze hibázhatnak, és olykor hibáznak is. De az antidemokratikus-antiliberális-antiszociális államokban, a fejlődésben elmaradt országokban – a gazdag nyugati régiókban az állam erős, még úgy-ahogy, ideig-óráig ellenáll a Trump-féle rombolóknak (de a centralizáló-bonapartista Macronnak nem tud), meg a társadalom is valamivel szervezettebb – csak ilyen watchdog csoportok jelentik a jogérvényesítés végső biztosítékát a hatalommal szemben, amelyet egyre kevésbé lehet a szó hagyományos értelmében „állam”-nak nevezni.

A Habsburg-birodalom területén a fölvilágosult abszolutista rendőrállam (a világ egyik leghatékonyabb kém- és spiclirendszerének létrehozója) teremtette meg a nemesség, az egyház és a középkorias-céhes régi városi polgárság „demokratikus” ellenállásával szemben a vallási toleranciát, a kínzás és a testi fenyítés megszüntetését, a jobbágyság fölszámolását, az ingyenes világi közoktatást, a közkórházakat, a közrendűek (nem nemesek) hivatalviselését, a kiterjedtebb választójogot, a rendes postát és a házak számozását, bár az uralkodó osztály és a nacionalista középosztály heves ellenállása, szembeszegülése miatt (főleg „a történelmi Magyarországon”) nem ment semmire a nemzetiségi jogokkal, bár törekedett a bevezetésükre. Az udvari, bürokratikus, szakértői és katonai-rendőri elitekre alapozott dinasztikus reformok antidemokratikusak voltak, habár növelték a szabadságot és az autonómiát.

Ennek a Habsburg-államnak (és eszmerokonainak) a szellemét valamelyest átörökítette az ugyancsak antidemokratikus, a Habsburgoknál sokkal zsarnokibb „létező szocializmus” is, amelyet jelentős részben (nem teljesen) a tudományos és műszaki tervezés szakemberei és más, tudományos és technokrata karakterű tisztviselők és apparátusi dolgozók irányítottak, különösen a korábbi rendszer utolsó két évtizedében.

„A szakértelem bolsevista trükk” – mondotta emlékezetesen Csurka István, és a maga szemszögéből igaza volt. Ő olyan (plebiszcitummal és akklamációval megerősített) népi (völkisch) diktatúrára vágyott, amelyet a népszenvedélyek alapjellege (kollektivizmus, konformizmus, lángoló önszeretet) határoz meg. Politikai öröksége eleven, végakaratát most hajtják végre.

Ez a végakarat a fölvilágosító (aufklärista) ráció uralmának széttörése. Ennek igenis van demokratikus funkciója. Elitellenesség és antiracionalizmus együtt jár a modern korban (a racionalista lázadás – mindenekelőtt az egyház ellen a XVII-XVIII. században – a múlté). Márpedig a demokratizmus természetesen elitellenes (is).

Ugyanakkor nem jelenti a nép uralmát a gyakorlatban, hanem a demokratikusan (találomra) szelektált vezetők uralmát. Akik csak azért nem képeznek elitet, mert a „kiválóság” – amelynek semmi köze a népszerűséghez, a szavazatok többségéhez, a példány- és nézőszámhoz vagy a kattintások számához se, bár a népszerűtlenség se garancia semmire – nem demokratikus tulajdonság (a kiválók uralmának görög neve: arisztokrácia).

A demokratikus kútfőből fakadó választásos zsarnokság, a kompetitív autokrácia pedig ilyen vezetőket, ilyen beszédmódokat teremt, bár most Orbán Viktor történetesen stílusváltásra törekszik szalonképesebb, unalmasabb és jobban vasalt miniszterek kinevezésével, ami a lényegen semmit nem változtat. Az önkényességen.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!