H. Adél (28) nemrég egy napon arra ébredt, hogy Magyarországon megszűnt a politika. A fiatal újságíró elmondása alapján már nem emlékszik a pontos körülményekre, hogy hányadikán és minek hatására jött a különös felismerés. Az okokon és a miérteken sem merengett túl sokat, nem is igazán volt rá lehetősége, ennél jobban lekötötték mindazok a furcsaságok, megváltozott színek, formák, ízek és hangulatok, melyek immár új dimenziójában körülvették.

Nem, most sem fogyasztott tudatmódosító szereket, nem él ilyesmivel, és a sorosbőrbe varrt gyíklények sem rabolták el, ahogy mindezt pályafutása egy későbbi szakaszában majd az Origó és a Tények állítja róla. Kiégésről sincs szó, nem a lelkesedését vagy az érdeklődését veszítette el, ebben az életkorban mindez amúgy is furcsán indokolatlan lenne. A napnál is világosabb volt számára, hogy nem vele, hanem az országgal lett valami, a zavar forrását odakint kell keresni.

Szóval mondjuk ki végre: amit ma Magyarországon sokan, vagy akár mindannyian közéletnek gondolunk, jó ideje nem más, mint illúzió, politika 2.0., a közügyekkel foglalatoskodás imitációja. Orbánt és szűk körét leszámítva a közszereplők, a véleményformálók és az egyéb politikai mitugrászok pedig cuki kis statiszták, biodíszletek benne. Az életünket közvetlenül érintő politikai döntések hátteréről szóló információktól elzárva, tökéletesen tét nélkül kommentáljuk, magyarázzuk, rágjuk újból és újból a nagy büdös semmit, vagyunk a király új ruhájának divatszakértői.

(Lazításként időnként újabb oligarchát és más fideszes sikerembert avatunk, és gyönyörködhetünk építészek, dizájner és plasztikai sebészek által frissen megálmodott vagyontárgyaikban.)

Hiszen az ún. ügyek intézményét kis hazánkban már rég bezárták, kormányunk nyolc éve nem tematizál valós társadalmi problémákat, mert ehhez se ötlete, se kreativitása, se kezdeményezőkészsége. Cserébe – azon túl, hogy Makarenko legszebb pedagógiai hőskölteménye lettünk – nincs itt semmi más, csak lopás, lopás, megint lopás, harácsolás, ruppótlan erőszakos akarás, gyomorkeserű, gyomorfekély, összeszorított farpofák és fogak, újabban színvonalas megítélés falloszméret és fellációs képességek alapján.

Ettől függetlenül továbbra is kitartóan játsszuk a valamikori valóságot egyre bénábban megidéző demokráciásdit, miközben minden erőnkkel próbáljuk a játékpénzt és a játékpresztízst valós pénzként és valós presztízsként feltüntetni. És a Monopoly-milliomosok, a Honfoglaló-hadvezérek, a GTA-utak királyainak országában az EU a leghelyesebben talán akkor cselekedne, ha hagyná a fenébe a vesződést a hetes cikkely szerinti eljárással, és Magyarországot nemes egyszerűséggel visszaminősítené a vicc kategóriába.

(Most komolyan, Mészáros Lőrinc vajon meddig jutna, ha cégeinek valós piaci körülmények között, valós versenyben kellene megmérkőzniük? Vajon a vagyona mennyiben az ő vagyona? És a Fidesz egy tisztességes választási rendszerben, ahol nem neki lejt a pálya, mekkora sikert aratott volna a választásokon? És Orbán leghangosabb kritikusai anyagi erőforrások és tisztességes alkotmány, illetve igazságszolgáltatás híján vajon mennyiben tudták, tudják a NER túlhatalmát érdemben megingatni?)

Tehát jelenlegi formájában a köldöknéző politikai elemzés, a kiüresedett mantrák, az egyre kisebb gittegyletekbe merevedő ellenzékiség világát nyugodtan el is feledhetjük. Már csak azért is, mert az összefogással együtt legutóbb a "Mind hülyék vagytok, majd én megmondom, hogy mit kellene csinálni, hogy vesszen a Viktor" jellegű ellenzéki hübrisz is csúfosan megbukott. Majd ez a hübrisz a választási zakózás után a "Újravarrva a magyar ellenállást, megszervezem én az ellenzéki tüntetést, én leszek az ellenzékiség új, civil arca" attitűdben mutatkozott meg. Lendülete kitartott legalább három hétig.

Aki a jövőben fellángolásszerű nyílt szembefordulással szeretne a NER hősi halottjává válni, cselekedjen bátran, a többiek pedig praktikusan fogadják el a valóságot: a négy- és nyolcéves ciklusok helyett ideje komplett Orbán-korszakban gondolkodni. Az újabb kétharmad most már jótékonyan keblére ölel mindenkit, mert a NER-műveket sikerült tökélyre fejleszteni. Választás vagy bármilyen más demokratikus cselekedet többé már nem ingatja meg. A kétharmad immár valóban úgy áll, mint a cövek.

(Persze mindig fennáll a rendszert elsöprő lázadás lehetősége, ám míg a hétköznapi frusztrációt a másikon, a fideszeseken, a libsiken, a nőkön, a férfiakon, a szurikátákon, a gyerekeken, a nyuggereken, a másik csapat szurkolóin, a politikusokon, a celebeken, az újságírókon kiválóan le lehet vezetni pár Facebook-kommentben, addig itt egy fia kukaborogatás nem lesz.)

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet okosnak lenni. A feladat most azt kitalálni, mi következik az után, hogy elfogadtuk a "Jó, hát itt fogunk élni"-t. Mi az új, működő életstratégia a továbbiakban, ami segít túlélni a legalább 2030-ig bebetonozott NER-t? Mert szó szerint túlélésre, egy NER-típusú túlélésre kell készülni. Lehet, hogy kevesebb pénzből, kisebb álmokkal, nem mindegyik vágyott gyermekünket világra hozva fogunk a hétköznapokban közlekedni, ám az életünknek ettől még nem kell szükségszerűen tragikusan ellehetetlenülnie.

Kérdés, hogy megtaláljuk-e itthon azokat a szabad terepeket, legyenek azok konkrét vagy belső idők és terek, amelyek még nincsenek összemészároslőrincezve, -orbánozva, -habonyozva, -rogánozva, -tiborczozva, -ráhelezve… Mert bárhogy is próbálják, mindenre nem tehetik rá a kezüket, például az összetartó családok, közösségek életét nem tehetik tönkre. Főleg, miután megszűnt a közélet, nincs többé mi összeugrasszon bennünket a kocsmapultnál vagy otthon, a terített asztalnál.

A NER végtelen sikere és lebontásának lehetősége csakis azon fog múlni, hogy az elkövetkezendő négy-huszonnyolc évben hova helyezzük a fókuszt a politika helyett. Például lehetne a személyes traumák őszinte kibeszélése, a privát szennyes kiteregetése az új közélet. Mi lenne, ha a rendszer rutinszerű szidása helyett inkább magunkba néznénk, mesélnénk, majd meghallgatnánk a másik történetét? Mert ha végre nem a politikai törésvonalak mentén árazzuk be egymást, és a társadalmat, feltárul a szomorú igazság: egy agyonbántalmazott, lelki beteg társadalomban élünk, ahol mindenki lábon hordja ki a maga szégyellt neurózisát.

Ha Magyarország nem akar végleg belefulladni a frusztrált dühbe, az apátiába vagy az örökös lúzerségbe, akkor most fájdalmas feltárulkozásba, össznemzeti terápiás munkába kezd, elengedi az álszentséget, és felszabadítja magát a privát tabuk, a titkok súlya alól. Igazán tétje most annak van, hogy képesek leszünk-e a valós, hétköznapi magyar nyomorral foglalkozni, azzal, hogy ki milyen pusztító sérelmeket, fájdalmakat és megfelelési kényszereket hoz a családjából és a párkapcsolataiból. Tudjuk-e empátiával kezelni a kis hétköznapi poklokat, és tudjuk-e látni a másikat, a hozzám hasonló lelki nyavalyáktól és családi átkoktól szenvedő, esendő embert?

A NER ellenében most ez a legtöbb, amit mi egyszerű, hétköznapi emberek egy egészségesebb társadalomért, egy élhetőbb országért tehetünk.