1. Teljesen nyilvánvaló, hogy a kormány legújabb, gendertanulmányok elleni támadása ismét a nem létező veszéllyel való bátor szembeszállás. Ezúttal azt demonstrálják, hogy megvédik a magyarokat (bocsánat, magyar embereket) attól, hogy kötelező legyen színes bőrű transzszexuálisnak lenni, és hogy az oviban Pistinek babáznia, Julcsinak fakardoznia kelljen. Miközben a genderképzésben – amelynek az előbbiekhez általában semmi köze nincs – kevesebb mint százötvenen vesznek részt, a magyar közgondolkodásra való hatása nulla, de lehet, hogy inkább -1 vagy -2, ha egyes, harcos képviselőik kifejezetten kontraproduktív  megszólalásaiból indulunk ki.

2. Az is egyértelmű, hogy a nemi szerepek társadalmilag IS meghatározottak (én azért a biológiát sem vetném el), és mint ilyet lehet, érdemes, sőt kell vizsgálni.

3. Ahhoz sem fér kétség, hogy ahol a kormány propagandaokokból vagy más indíttatásból kénye-kedve szerint szüntethet meg tanszékeket, kutatóintézeteket, tudományos műhelyeket, ott nem beszélhetünk kutatási- és tanszabadságról.  Ugyanakkor, ahogy ezt Kálmán László jelezte: „állam adta, az állam elvette. Ha nem az állam (minisztérium) diszkrecionális joga lenne a szakok indításának, képzési és kimeneti követelményeinek stb. az engedélyezése, akkor nem lenne joguk ahhoz sem, hogy ugyanilyen bürokratikus úton megváltoztassák mindezeket.” Az ellen miért nem tiltakozott ugyanilyen erővel szinte senki, hogy a szakok engedélyezése sem az egyetemi autonómia körébe tartozik, de még csak nem is az oktatási-tudományos élet reprezentatív szervezeteinek döntésére van bízva. A nemzeti felsőoktatásról szóló törvény (WTF? ezek szerint van törvény a nem nemzeti felsőoktatásról is? És ha van nemzetietlen felsőoktatás, akkor tartalmában milyen hozzá képest a nemzeti? Csodásak ezek a parvenü jelzősszerkezetek, odabiggyesztenek egy szó elé egy másikat, hogy attól ilyen ünnepélyes legyen meg megkülönböztethető, holott csak szimplán értelmetlen. Vö. romantikus patikamérleg vagy morális talajerózió esetleg szuggesztív macskajaj) szóval a törvény szerint a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság húsz tagjából kilencet a miniszter nevez ki, egyet-egyet ad az MMA és az Iparkamara, további kettőt a felsőoktatási intézményt fenntartó egyházak. A kormánynak a NER-társzervezetekkel együtt tehát sima többsége van abban a testületben, amelyik dönt arról, hogy milyen képzések lehetnek hazánkban. (A maradék hét helyen az MTA, a rektori konferencia, a hallgatói önkormányzatok és a doktoranduszszövetség osztozik.) Amíg a hatalomnál el lehetett intézni, kijárni, lepacsizni addig rendben van, ha nem, akkor botrány?

4. És miért csak az a botrány, ami közvetlenül érint? Főleg – elvben – tudós elméknél, olyanoknál, akik elvonatkoztatnak a konkrétumoktól, az egyedin túl az általánost, a jellemzőt, a tendenciát keresik. A hazai gender studies nagyasszonya nyilvános Fb-posztjában azt írja, hogyha átmegy a diszciplínáját eltörlő rendelet, úgy „az azt az üzenetet hordozná, hogy Magyarországon az ideológiai-politikai szempontok felülírják a tanszabadság elvét”, valamint: „kihatással lehet a magyar egyetemekre, a felsőoktatás minőségbiztosítására és a felsőoktatás nemzetközi kapcsolataira is”. Te jószagú! „Üzenetet hordoz”, meg „kihatással lehet”. Tényleg, a NER kilencedik évében a hatalom ilyen finom, szubtilis módon szokta rendezni az ügyeit: üzen meg esetlegesen kihat. És pont ezzel és pont most kerül sor „durva beavatkozásra” a tudományos-egyetemi életbe? Mintha nem abban az országban élnénk, amelyikben ki lehetett csinálni a vállaltan konzervatív rektort, mert egy gyermeteg hamisítást végül nem volt hajlandó eltussolni, és az illetékes egyetemi szerv kimondta, hogy a plágium az plágium. Viszont amikor a közvélemény már immunissá vált a plágiumügyekre, akkor teljes egyetemi intézetek véleményét és kiállását lehetett magasról leszarni, és továbbra is miniszterelnök-helyettesnek és doktornak és végzett szociológusnak megtartani a plagizáló orvvadászt. Mintha nem arról a hatalomról beszélnénk, amelyik Budai Gyulát uszította a mit sem sejtő filozófusokra. Mintha nem arról az egyetemi szféráról, amelyben keretszám-átszabásokkal át lehet téríteni teljes évfolyamokat a büntetni akart egyetemektől a kiváltságosokhoz, ahol brutális mennyiségű közpénzből és a tudományt biztos nem szolgáló módon évek óta építik az állami janicsárképzőt. Mintha nem azzal a neobarbár rezsimmel lenne dolgunk, amelyik a Harmadik Szent Kétharmad birtokában a Migránspártoló Sorosista Háttérhatalommal szembeni keresztes hadjáratát nem egyből azzal indította volna, hogy nekirongyolt a tudományos akadémiának, zsurnál vérebeivel pedig a könyvkiadóknak és -szerkesztőknek, no meg élő és halott íróknak. Most van „durva beavatkozás”? Miféle elitista elkülönülés ez – nem is a magyar néptől, noha attól is –, hanem a magyar értelmiség többi részétől, azoktól, akiktől egyebekben szolidaritást várnak.

5. Részben azt próbálom elismételni, amit Ceglédi Zoltán a külföldi pénzosztás egy másik területéről mondott: a valóságtól elrugaszkodott, életidegen burkok jönnek létre, ahonnan viszont nagyhangú kioktatások érkeznek a magyar nyilvánosság felé. Amennyiben tudósokat érint, ez nem baj. A tudomány önmagáért van. Mindegy ki fizeti az egyiptológust és az agykutatót, és az is mindegy, hogy emezek mennyire ellenszenvesek vagy közéleti szerepük mennyire káros. De sajna itt nem feltétlenül tudósok az érintettek. A gender studies egyes művelőivel éppen az a gondom (szépen kérem, figyeljenek a szavamra: nem azt írtam, hogy a gender studies-zal, hanem, hogy művelőivel, és nem az összessel, hanem egy részükkel), hogy nem tudományos tevékenységet folytatnak, hanem sajátos politikai agitációt és ideológiai harcot.

6. A „sajátos” alatt a következőket értem. A társadalomtudományokban van helye a világnézetnek, hiszen itt a kutató és a kutatás tárgya egyaránt az ember, amelyhez hozzátartoznak az eszméi is. Belefoglalva azt, hogy mit tart magáról az emberről, mit hisz „emberinek”, miként vélekedik az ember céljairól. Mindezekről a tudósnak is van véleménye, így arról is, hogy mi a feladata saját tudományterületének, éppen ezért vérre menő viták folynak konzervatív és liberális, baloldali és jobboldali professzorok közt tudományterületükön belül. A gender studies oktatóinak és hallgatóinak egy nem jelentéktelen része viszont a tudományterületet a nők társadalmi egyenlőségéért folytatott küzdelem érvkészleteként, tárgyilagos alátámasztásaként fogja föl anélkül, hogy egyáltalán az „egyenlőség” mibenlétét és szükségességét megvizsgálná. Példának okáért közgazdászok közül sokan – konkrétan az elsöprő többségük – szerint nincs szükség gazdasági egyenlőségre, és nem is kell törekedni rá. Ám amit a gendertudományok műhelyei itthon szinte kizárólag és a nagyvilágban sokszor képviselnek az nem tudomány, hanem ideológia.

7. A tudomány még ezt is kibírja, a tudományos élet úgyis beárazza az egyetemeket, az oktatókat, a tanszékeket, a publikációkat. Ebből a szempontból a különböző díjak sem hatnak meg, a tudományban is vannak divatok, majd elmúlnak, a valós teljesítmények megmaradnak. Kár tehát bosszankodni azon, hogy egyes tanszékek nem tudományos műhelyek, hanem ideológiai kiképzőtáborok.

8. Ami nem bírja ki az éppen a világnézeti-közéleti vita. Abban az esetben, ha valaki véleményét megkérdőjelezhetetlen, tudományos igazságként fogja föl, az megszünteti a vitát. A radikális baloldaliak (incl. a radikális feministák) így tesznek, és ezzel a magyar kormányhoz nagyon hasonlóan járnak el. A Fidesz-KDNP-Gazdakörök-888 sem érvel, sem vitázik, sem tisztázza, hogy mit miért tesz, hanem politikáját a változástól, az újtól, a mástól való félelemre építi valamiféle hagyományos rendre, értékhierarchiára való utalással. A radikális baloldaliak meg egy kimérnökösködött társadalmi igazság nevében lépnek föl – ellentmondást nem tűrően. Természetesen nem hallgatható el az az apró különbség, hogy nekik nincs hatalmuk. Van viszont reprezentációjuk.

9. A magyar kormány szándékával tökéletesen egybevág a megtámadott, kicsiny és nem túl népszerű csoportok – külföldről fönntartott – reprezentásainak önkéntlen mozgása. Ők – érthetően, de értelmiségitől nem feltétlenül elvárható módón – az őket ért sérelmeket mutatják föl mint a magyarországi hatalomgyakorlás elfogadhatatlan példáit. A külföldet itt lényeges hangsúlyozni, ugyanis a nyugati világban – tudvalevő – a mai napig folynak emancipációs küzdelmek. Akár a nők szerepét, akár homoszexuálisok jogait illetően vagy bármilyen más kirekesztéssel szemben. Ezekbe jól illeszkednek egyes, sanyargatott, honi közösségek harcai – és a külföldi donorok, a ránk is hatással lévő nemzetközi szervek ennyit is látnak. (Megint csak Ceglédi Zoltán korábbi cikkére kell utalnom.) Ám Magyarország problémái ennél sokkal de sokkal elemibbek, a hatalom pedig sokkal represszívebb – amit egyes értelmiségiek és aktivisták mintha nem volnának hajlandók érzékelni. Mutatok egy példát.

10. Disclaimer: a már emlegetett gender-nagyasszonnyal van némi személyes, vagy ha tetszik: szakmai konfliktusom. Aznap, amikor a hatalom bekebelezte az utolsó két, független megyei napilapot (a Kisalföldet és a Dél-Magyarországot), Pető Andrea cikket írt a hvg.hu ellen. A magyar sajtóállapotokban azt bírta észrevételezni, hogy lapunk interjút (!) mert közölni egy társközvetítő portál tulajdonosával. Cikkében bizonyításra nem szoruló tételként repkednek a Marx-idézetek és az ilyen megállapítások: „1989 után a volt szocialista országokba exportált neoliberális értékrend meghonosításáért semmilyen más kulturális termék nem tett annyit, mint a Pretty Woman című film”. Hát, nem lettem meggyőzve a professzorasszony lényeglátó képességéről és szofisztikált gondolkodásmódjáról. És egyáltalán nem vagyok tőle boldog, hogy ő és követői vannak föltűntetve a NER ellenfeleiként.