Nyugat-Európában nem ismeretlen a terrorizmus

Nyugat-Európában az elmúlt száz évben mindig jelen voltak különféle terrorszervezetek, az IRA, az ETA, a korzikai szeparatisták (FLNC), a Rote Armee Fraktion (FAR), a Vörös Brigádok, vagy a szélsőjobboldaliak közül a francia OAS. Éppen azért, mivel a terrorcselekmények – minden borzalmasságuk ellenére – különösebben nem számítottak rendkívülinek, a nyugat-európai lakosság sokkal jobban hozzászokott a terrorfenyegetéshez, mint a kommunista időszakban ilyesmivel nem találkozó Közép- és Kelet-Európa. Ennek köszönhetően még a sok áldozattal járó, nagy merényletek sem rengették meg az érintett társadalmak elkötelezettségét a demokratikus értékek, a parlamentarizmus és az emberi jogok mellett, pedig voltak olyan időszakok, elsősorban az 1970-80-as években,  amikor a mostaninál sokkal több áldozatot követelt a terrorizmus Európában.

Azt leszámítva, hogy a merényletek esetleg befolyásolták egy-egy parlamenti választás kimenetelét, a politikai rendszerek alapjai érintetlenek maradtak. Pániknak nyoma sincs a mostani párizsi és brüsszeli merényleteket követően sem, főleg azért, mert mind a politikai elit, mind a „mainstream” média felelősen kezeli a kialakult helyzetet.

A merényletek egyre primitívebbek

Sem a tavalyi párizsi akció, sem az Amszterdam-Párizs expresszvonaton történt lövöldözési kísérlet, sem a brüsszeli merénylet nem tekinthető különösebben komplex vagy bonyolult támadásnak. Ezek a terroristák már nem 2001. szeptember 11-ének repülőgépeket eltéríteni tudó, pilótaképesítést szerzett, évekig felkészülő terroristák generációja. A mostani merénylők mindössze arra képesek, hogy gépkarabélyokból védtelen civilekre lövöldözzenek, illetve hogy primitív, noha hatásos bombákkal robbantsák fel önmagukat és áldozataikat. A támadásaik mögött már nem volt semmi, az alapfokú harcászati ismereteknél és némi koordinációnál komolyabb felkészülés.

Mindez nem jelenti azt, hogy ezek a primitív merényletek ne lennének hatásosak abban az értelemben, hogy adott esetben százak életét is követelhetik. De arra a terroristák láthatóan már szerencsére képtelenek, hogy komplex, többszintű védelmet legyőzve valóban stratégiai, védett célpontban tegyenek kárt, mint például egy kormányzati épület vagy atomerőmű. Ebből következően stratégiai léptékű kárt nem is tudnak okozni. A merényletek hatásának korlátait jól mutatja, hogy a tőzsde alig reagált a brüsszeli támadásra.

A terroristák nincsenek sokan

Az Európában aktív, konkrétan az Iszlám Államhoz köthető terroristák számáról a nemzetközi sajtóban körülbelül 400 fős becslések vannak. Fontos látni, hogy noha a közel-keleti harcokból visszatért uniós állampolgárok száma ennél magasabb, néhány ezer fő, nem mindegyikük tekinthető terroristának – noha szoros megfigyelésük természetesen ettől még indokolt. Ez a négyszázas szám első hallásra ijesztően soknak tűnik, úgyhogy érdemes egy kicsit számolni. A párizsi és brüsszeli merényletek kapcsán némi egyszerűsítéssel megállapítható, hogy egy támadó körülbelül 15 ember halálát okozta. Ergo, még ha minden terrorista sikeres merényletet is hajtana végre – aminek nulla az esélye –, az okozott polgári veszteség nem haladná meg a körülbelül hatezer főt. Ez önmagában véve természetesen rettenetesen sok, ahhoz ugyanakkor nagyon kevés, hogy alapjaiban rengesse meg a több mint ötszázmilliós (!) lakosságú Európai Uniót. Összehasonlításképpen: csak a 2003-as nagy európai hőhullám hetvenezernél több embert ölt meg a kontinensen.

Csak kis részük jut el ténylegesen a merényletig

A terrorizmussal gyanúsítható személyeknek csak igen kis része jut el addig, hogy merényletet hajtson végre. Ebben a fő érdem a terrorizmus ellen küzdő hatóságoké. Ezek a szervezetek okosabbak, tapasztaltabbak, jobban felkészültek és jobban felszereltek, mint a legtöbb terrorista. Bár teljesen pontos statisztikák nincsenek, az Europol TE-SAT jelentéseit böngészve elmondható: száz terrorizmussal próbálkozó, vagy azzal gyanúsítható személyből körülbelül 95-98-at sikerült még a merénylet elkövetése előtt elfogni. A cél természetesen a száz százalékos védelem lenne, hiszen a hatóságokat kijátszani képes néhány merénylő is okozhat komoly károkat – de háborút vízionálni, vagy attól tartani, hogy a mostani terrorizmus Európa végét jelentené, szerencsére nem indokolt.

A radikális iszlámisták ártalmatlanításában komoly szerepük van a helyi muszlim közösségeknek is, amelyek tagjai – hasonlóan bármely más, nem muszlim állampolgárhoz – nem akarnak felfordulást, és együttműködnek a hatóságokkal. Sokatmondó, hogy a radikálisokra vonatkozó bejelentések több, mint 80%-a a muszlim közösségeken belülről érkezik.

A fő fenyegetést a saját hisztériánk jelenti

A fentiek értelmében a fő veszélyt Európára és benne Magyarországra nézve nem a terrorizmus, hanem a terrorizmustól való – részben szándékosan – eltúlzott félelem és az ebből fakadó hisztéria jelenti. A radikális iszlám terrorizmustól való félelem igen könnyen átcsaphat ugyanis az európai muszlimokkal szembeni általános gyűlöletbe, diszkriminációba, rosszabb esetben erőszakos cselekményekbe is, aminek aztán messzire ható következményei lehetnek.

Mielőtt ezt a forgatókönyvet teljesen abszurdnak tartanánk, érdemes felidézni, hogy éppenséggel Magyarországon is akadnak olyan közéleti vélemények – nagyvállalkozótól a magát biztonságpolitikai szakértőnek aposztrofáló televíziós „megmondó emberig” –, akik az összes muszlim Európából való erőszakos kipaterolását javasolják „megoldásként.” Még az a hajmeresztő, a sztálini időket idéző ötlet is felmerült, hogy a merényletek elkövetőinek teljes családját (!) kellene állampogárságuktól megosztva deportálni.

Az iszlámellenes pánikkeltéssel magunk radikalizálhatjuk az európai muszlimokat

Ha ezek a vélemények elterjednek, esetleg egyes európai országokban a kormányzati politika rangjára emelkednek, az könnyen idézhet elő száznyolcvan fokos fordulatot az eddig életüket alapvetően a többségi társadalom normáinak tiszteletben tartásával – őseik szokásainak különböző fokú megtartása mellett – élő európai muszlim közösségek attitűdjében. Ha ugyanis a többségi társadalom a vallásuk miatt kezdené kollektíven megbélyegezni a muszlimokat, akkor ez jó eséllyel oda vezetne, hogy a fenyegetettség vallási alapú egységbe kovácsolná az eddig etnikum, vagyoni státusz, osztálytudat és más törésvonalak mentén erősen széttagolt európai muszlim közösségeket.

És ez több mint húszmillió embert jelent az EU határain belül! Ha őket a többségi társadalom kollektív – lett légyen az valós, vagy csak valósnak érzékelt – iszlámellenessége szembefordítaná az alapvető európai normákkal, az már valóban Európa létét veszélyeztetné. Ez pedig nagyságrendekkel komolyabb fenyegetést jelentene, mint az Európába beszivárgott néhány száz iszlámista terrorista, legyenek azok bármilyen elszántak is.

Az egyetlen reális megoldás a már Európában élő muszlimok integrációja

A fenti helyzetértékelésből pedig lényegében következik a megoldás is: az egyetlen valós lehetőség javítani, erősíteni az Európában élő muszlim közösségek integrációját. Annál is inkább, mert a nem kellően integrált európai muszlimok jelentős része két-három generáció óta él Európában. Hosszabb ideje uniós állampolgárok tehát, mint mi, magyarok, pont ugyanolyan emberi jogokkal, mint nem muszlim polgártársaik. Javítani kell tehát szociális körülményeiket, a tanulási és felemelkedési esélyeiket. Mindezt az adott közösségekkel szorosan együttműködve, közösen kidolgozva a célravezető módszereket.

Nincs ugyanis más lehetőség, sem politikai, sem morális értelemben. Az integráció egyetlen vehemens kritikusa sem adott még reálisan végrehajtható választ arra az egyszerű kérdésre, hogy ha nem integráljuk őket, akkor vajon mégis mit és hogyan kellene kezdeni a húszmillió EU-ban élő muszlimmal. (Ideértve azt a roppant szórakoztató kérdéskört is, hogy az illető „szakértők” szerint mégis hová kellene szállítani ezeket az embereket és vajon hogyan…?) Összeurópai, kollektív megoldás ugyanakkor éppúgy nincs, mint egységes „európai iszlám” sem. Ehelyett a nemzetállami szinten, az adminisztratív és kulturális sajátosságok figyelembe vételével kell előre haladni.

Tévedés, hogy lehetetlen volna a muszlimok integrációja

Az Európában élő muszlimok kapcsán érdemes leszámolni azokkal a tévhitekkel is, hogy muszlim közösségeket még sosem sikerült integrálni. Nyugat-Európában a nyolcadik századtól kezdve – több mint ezerkétszáz éve! – vannak muszlim közösségek, amelyek saját vallásuk megtartása mellett éltek együtt a többségi társadalommal. Asszimilálni valóban nem sikerült őket, de az együttélés, tehát bizonyos fokú integráció ettől még lehetséges volt. Francia belügyi adatok szerint az országban jelenleg körülbelül 12.000 olyan muszlim lehet, aki szimpatizál a radikális iszlám eszméivel. Figyelembe véve, hogy a franciaországi muszlimok száma körülbelül 4,7 millió (!), jól látszik, hogy a döntő többségük – a róluk terjesztett rémhírek ellenére – igenis elfogadja a többségi társadalom normáit, és a radikálisok csak egy elenyészően apró kisebbséget alkotnak.

Éppenséggel a magyarországi iszlám története is majdnem évezredes múltra tekint vissza, és sokkal-sokkal komplexebb, mint a török elleni harcok évszázadai (amelyeket éppannyira jellemeztek a harcok, mint a békeidőben zajló kereskedelem, egymás szokásainak, nyelvének megismerése, stb.) A soknemzetiségű, soknyelvű birodalomban megtalálták a helyüket a muszlimok is éppúgy, mint a magyar királyok más alattvalói. Nota bene: éppen idén van száz éve, hogy az iszlámot az 1916. évi XVII. törvénnyel Magyarországon elismert vallássá nyilvánították.

A hatékonyabb terrorellenes fellépés szükségessége

A már Európában élő muszlim közösségek vonatkozásában tehát a hatékonyabb integráció az egyedüli, valóban lehetséges megoldás. Ezzel párhuzamosan viszont addig a mostani, tömeges menekülthullámmal érkezők esetében gondos, többlépcsős szűrésre van szükség, elkerülendő a terrorfenyegetést jelentők beszivárgását, illetve megakadályozandó a már Európában élő potenciális terroristák akcióit. Mára sajnos tény: az Iszlám Állam törekszik rá, hogy a menekültek között saját terroristáit is bejuttassa az Unióba, többek között hamis útlevelek és utazási dokumentumok felhasználásával.

Ennek megakadályozásához a korábbinál hatékonyabb rendőri-titkosszolgálati, hírszerzési és határvédelmi együttműködésre van szükség, az európai országokon belül és egymás között is. A fenyegetettség ugyanis, amint azt Párizs és Brüsszel példája mutatja, valós. Nem stratégiai léptékű, de valós.

Magyar vonatkozások

Ilyen körülmények között indokolt lehet, hogy a magyar kormány erősebb jogosítványokat kapjon a terrorizmus elleni küzdelemhez, beleértve ebbe mind a megelőzést, mind az aktív fellépést, mind pedig a terrortámadásokra való reagálást. A szabályozás kialakítása során a minősített jogrend alapjogokat korlátozó jellege miatt elengedhetetlen azonban valóban konszenzusra törekedni, és beépíteni az ellenzék oldaláról érkező garanciális javaslatokat is.

Három fő oka van, hogy a szabályozást miért szükséges az ellenzékkel szorosan együttműködve kialakítani. Egyrészt, a jogszabály elfogadásához eleve kétharmados többségre van szükség. Másrészt, az új jogosítványok használatára vonatkozó kereteknek garantálnia kell, hogy ezeket a jogosítványokat egyetlen kormány – sem a mostani, sem a későbbiek – se használhassa aktuális belpolitikai célokra. Ez a kormányzat érdeke is, hiszen semmiféle politikai hatalom nem tart örökké: előbb-utóbb minden kormányzó párt elveszíti a hatalmát és ellenzékbe kerül. Harmadrészt, a jogszabályi keretek állandósága, kiszámíthatósága és az ebből fakadó intézményi stabilitás elengedhetetlen a terrorizmus elleni harcban részt vevő állami szervek hatékony működéséhez is.

A fentiek úgy foglalhatók össze, hogy a terrorizmusnál sokkal súlyosabb fenyegetést jelent a terrorizmussal kapcsolatos pánikkeltés. Míg ugyanis a merényletek csak eseti (noha súlyos) károkat okoznak, az eltúlzott politikai és társadalmi reakciók könnyen vezethetnek Európán belül a nem muszlim és muszlim lakosság közötti ellentétek kiéleződéséhez, ami viszont már valóban stratégiai, a kontinens stabilitását érintő strukturális fenyegetést jelent. Pánikkeltés helyett tehát higgadt, megfontolt, az aktorok közötti szoros együttműködésre építő, átgondolt cselekvésre van szükség, nemzetállami és nemzetközi szinten egyaránt.

A szerző a Finn Külügyi Intézet munkatársa és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója. A szerző ezúton is köszöni a segítséget, amit a cikk elkészítése során kollégáitól kapott.