„Köszönjük Rákosi pajtásnak, hogy olyan virágzóvá és boldoggá varázsolta országunkat, hogy most már ilyenről dönthetünk: melyik csokoládé ízlik nekünk, diákoknak a legjobban. Öt évvel ezelőtt a pincében bizony még a krumpliról sem álmodtunk, nem a csokoládéról…”
A Magyar Nemzet 1950 márciusában idézte a fenti mondatokat egy nem mindennapi versenyről szóló tudósításában. A Vasas székházba budapesti iskolákból hívtak meg éltanulókat, akiknek a feladata az volt, hogy szavazzák meg, melyik a kedvenc ízesítésű – dobpergés! – Éltanuló csokoládéjuk. A diákoknak a rum, a vanília és a narancs íz közül kellett választaniuk – a csokievés ára pedig láthatóan az volt, hogy végig kellett hallgatniuk, mindezt kinek is köszönhetik. (A Magyar Nemzet javára írható, hogy több más laphoz képest viszonylag röviden idézte a csokievők elé tárt propagandaszöveget.)
A hatszáz gyerek többsége végül a vaníliára voksolt, a program szervezője állami kitüntetésben részesült, a sajtó pedig büszkén hirdette, hogy az éltanulóknak Éltanuló jár.
A társadalmi célú csokoládéhirdetés majdnem tökéletesen sült el, csak két dolog rondított be a képbe. Az egyik az volt, hogy a „háborús uszítók szolgálatában álló hazugság- és rágalomkereskedők”, vagyis az akkori lapok megfogalmazásában a nyugati sajtó azt írta, az Éltanuló az egyetlen kapható csokoládé Magyarországon, és azt is csak a legjobb tanulók kaphatják meg – holott a csokoládéipar ontotta egyik édességet a másik után. Az Éltanuló mindent elsöprő sikerének másik akadálya az volt, hogy 1953 elején megjelent a boltokban a Sport szelet, és hiába volt drágább az Éltanulónál, egy idő után mindenki azt akarta.
Készítsünk ipari élelmiszert otthon
Ott vannak velünk, még akkor is, ha nem veszünk róluk tudomást: a modern konyha alapvető hozzávalói nélkül nehezen tudnánk meglenni. Sorozatunkban nem is arra teszünk kísérletet, hogy megszabaduljunk tőlük, inkább arra, hogy otthoni körülmények között, adalékanyagok nélkül állítsuk elő őket. Létezik otthoni vegeta vagy húsleveskocka? Lehet egy konyhában instant tésztát, mogyorókrémet, chipset, ketchupot, háztartási kekszet készíteni? És vajon spórolunk azzal, ha vesszük a fáradságot? A sorozat többi cikkét itt olvashatja.
A Sport szelet megjelenése nélkülözött minden különösebb csinnadrattát: bár most sok helyen olvashatjuk, hogy a Népstadion 1953. augusztus 20-i átadására időzítették a megjelenését, ez valójában a mai Balatonra hasonlító Stadion szelet volt, ami – hasonlóan egy jóval későbbi epigonhoz, a Gól szelethez – gyorsan eltűnt a süllyesztőben.
A Sportból viszont nem lehetett eleget gyártani, még úgy sem, hogy – mint arról 1953 végén a lapok beszámoltak – sztahanovista üzemrésszé avatták a Budapesti Csokoládégyár csokoládéosztályát, ahol abban „a negyedévben terven felül 200–200 mázsa Zsuzsi és Sport szeletet és száz mázsa Tibi csokoládét adtak át a kereskedelemnek”. Zsuzsit nem sértenénk meg, annak meg külön örülünk, hogy az antikorszak Stühmer gyárától megörökölve változatlan névvel és logóval gyártották tovább a Tibi csokit, de a sztár – ennek megfelelően a hiánycikk – a Sport lett.
1954-ben a Belkereskedelem című szaklapban egy előfizető levelét lehetett olvasni, amelyben azt kérte a szerkesztőségtől, „hogy továbbítsák az eladók és a fogyasztók kívánságát a Budapesti Csokoládégyárnak: gyártsanak többet a Sport szeletből. Ez a legkeresettebb darabáru, mégis ebből kapunk legkevesebbet.”
A Sport sikeréhez hozzájárulhatott, hogy tulajdonképpen majdnem csoki, de élünk a gyanúperrel, hogy az alacsony (évtizedekig 1 forintos) ár és a munkaverseny vadhajtásaihoz képest semleges név is hozzájárulhatott. Ki vetné az első követ arra, aki a Sportot választaná, ha az alternatíva pár női név mellett az Éltanuló, a Bajtárs, a Pajtás, a Béke és társai.
Amfetaminos csoki
A Sport megnevezés nem volt új, azt már a háború előtt is alkalmazták, igaz, egy ma funkcionális élelmiszerként besorolható csokoládé kapta ezt a nevet. Jó, manapság már mást gondolunk a funkcionális élelmiszerekről: amíg ma egy sportcsokoládét vitaminnal és extra proteinnel nyomnának tele, az akkori táblákba jellemzően amfetaminszármazékot (például a Chinoin által kifejlesztett Aktedront) tettek, és kimondottan teljesítménynövelőnek ajánlották sportolók számára.
Igaz, a Sport megnevezése sem nélkülözte a testnevelés osztályharcos jellegét: a zöld papírra a név alá a biztonság kedvéért odanyomták a szovjet mintára létrehozott tömegsport mozgalom, a Munkára, Harcra Kész nevének rövidítését, az MHK-t.
Nem mintha bárkit különösebben meghatott volna a sárga felirat, különösen, hogy 1960-ban már a Szécsényi József diszkoszvető egyik fotójáról készült rajz is eltakarta – az már más kérdés, hogy ha egyszer nekiláttak a csomagolás megváltoztatásának, miért hagyták rajta az MHK feliratot, hiszen a mozgalmat magával sodorta az 1956-os forradalom.
Sport szelet retro
hvg.hu
A Hétfői Hírek szerzője 1961-ben szóvá is tette az ellentmondást, amire a szeletet gyártó Budapesti Csokoládégyár levélben válaszolt a lapnak: „Magunk is úgy látjuk – írták –, hogy más cikket lehetne beiktatni, viszont a kereskedelem nagyon ragaszkodott eddig ehhez az áruhoz, tehát, amíg nem tudjuk őket meggyőzni arról, hogy ma már egy Toldi-szelet időszerűbb volna, nem tudjuk a gyártási listáról levenni.”
A hosszú aranykor
Nos, igen. Szerencsére a gyár az ötletét később sem tudta átverni a tervgazdaságon, 1963-ban pedig – vélhetően teljesen függetlenül mindettől – el is került a gyártás a Budafoki útra, az egyesülő Magyar Édesipar nagyvállalaton belül működő Csemege édesipari gyárba.
