Mesevilág tárul azoknak a kirándulóknak a szeme elé, akik az Európai Unió keleti határvidékére, a Duna bolgár-román határon folyó szakaszához látogatnak: egy nemzeti park működik itt, a folyó bolgár oldalán. A rezervátum egyben folyami szigetvilág is: Budapest területének nagyjából a felén kisebb-nagyobb szigetek emelkednek ki a Dunából. Igencsak megbecsült vidék, megkapta a Natura 2000‑es besorolást és Ramsari-helyszínként is nyilvántartásba vették: globális jelentőségű vizes élőhelynek minősül.
Bármilyen pompázatosak azonban a természeti adottságok, mégis a sötét történelmi múlt miatt ismerik és keresik ezt a helyszínt sokan. Az itt található Belene-szigeten működött a bolgár Recsknek számító munkatábor.
Az egykori büntetőtelep története több horrorfejezettel is terhelt. A második világháború után 1959-ig itt tartották fogva a rezsim ellenségeit (összesen 15 000 embert), a nyolcvanas években pedig “átnevelőtáborként” működött azoknak a török kisebbségieknek, akik ellenálltak az erőszakos bolgárosításnak.
A vérzivataros évtizedek után, hosszas agónia és kihasználatlanság után felismerték a politikai erőszak tetthelyében rejlő lehetőséget és a történelmi felelősséget is. Bár jelenleg is működik itt büntetés-végrehajtási intézet, 2016 óta szervezett túrákon is részt lehet itt venni, ha az ember kellő körültekintéssel regisztrál a Belene Sziget Alapítványnál mint látogató. A kirándulók és a fogvatartottak látogatói egyszerre ékeznek, és majdnem ugyanolyan igazoltatáson, ellenőrzésen esnek át. Érkezésünkkor Vencsislav, a harmincas éveiben járó idegenvezetőnk a mi személyes iratainkat is átadja a börtönőröknek, hogy bebocsátást nyerjünk.
A szigetre csak gyalog lehet eljutni, egy ősrégi motoros úszóhídon keresztül, amelyet a bolgár hadsereg épített az 1950-es években. Vezetőink járműve a másik parton parkol. Szigorú biztonsági előírások vannak, a fotózást például a természetvédelmi övezetre kíváncsi turistáknak is megtiltották. A hídról egy keskeny úton 30 perc alatt lehet eljutni a Belene tábor romjaihoz.
Fogvatartottak építették az ide vezető utat, ez volt az első dolog, amit kértünk. Eleinte gyalog kellett eljutniuk a táborba, a mocsáron keresztül
– magyarázza Vencsiszlav. Az út mentén, az erdők és mezők szélén szerény épületek sorakoznak, amelyek vagy a börtönhöz, vagy a helyi gazdaságokhoz tartoznak. „Néhány fogvatartott szabadon mozoghat a szigeten, ők a mezőgazdasági központokban dolgoznak” – magyarázza vendéglátónk, de szigorúan figyelmeztet minket, az útközben felbukkanó rabokkal tilos a kapcsolatfelvétel.
A szabályt könnyű betartani, kísértetiesen kihalt minden. A bejáratnál kis ház áll, körülötte buja zöldségeskert és egy, a szovjet Gulág-történetekből ismert borjú méretű őrkutya. Az egykori tábor beléptetőkapuja ma is megtekinthető, természetesen – hasonlóan az auschwitzi koncentrációs tábor bejáratához itt is “bölcs” figyelmeztetés várta az ide deportáltakat. „Igen, légy büszke arra, hogy ember vagy” – szólt az átnevelőtábor mottója azokhoz, akiket a rendszer minden eszközzel dehumanizált.
Az épület, amelyet meglátogatunk egyébként nem barátságtalan, akár iskolaépület is lehetne. A bejárati csarnokban és a tanteremszerű cellákban a foglyok személyes tárgyai mellett elhelyezett bolgár és angol nyelvű tájékoztató feliratok és tablók mesélik el a hely történetét.
PULSE Projekt
A PULSE Projekt határokon átívelő újságírói együttműködés, amelynek keretében a HVG és az EUrologus csapata 12 másik európai szerkesztőséggel közösen dolgozik elemző és tényfeltáró cikkeken. A projekt az Európai Bizottság támogatásával jött létre.
