„Mintha ólomfalak között élt volna, nem hallott semmit a világ zajából. Csakúgy nem érzékelte a madarak énekét, mint az emberek kétértelmű fecsegését vagy az ágyúk rémületet keltő dörejeit. Szegényebb és tragikusabb figura volt nálunknál, de ugyanakkor gazdagabb és boldogabb” – Kassák Lajos író így emlékezett az 1938-ban elhunyt Tihanyi Lajosra, a magyar expresszionizmus és avantgárd festészet talán máig alulértékelt alkotójára. A csend, amire Kassák utalt, abból fakadt, hogy a festő tizenegy éves korában agyhártyagyulladást kapott, és teljesen megsüketült, hangja eltorzult, nehezen beszélt. Akaraterejét mutatja, hogy megtanult szájról olvasni és több idegen nyelven kommunikálni. Sőt a jóképű, humoros Tihanyi zaklatott, rövid élete során a társasági élet és a nők kedvence volt.
A Nemzeti Galériában november 21-étől látható a TIHANYI 140. Tihanyi Lajos (1885–1938) életmű-kiállítással régi adósságot törleszt a magyar művészeti élet. A pályafutása során folyamatosan rendkívül magas színvonalon alkotó Tihanyi képeit ugyanis a hazai közönség a hetvenes évekig szinte csak fekete-fehér reprodukciókról ismerte. Párizsban halt meg, műveinek nagy részét franciaországi barátai őrizték meg, majd a magyar államnak adományozták. A hagyaték nehezen jutott el a Nemzeti Galéria gyűjteményébe (ennek a történetét is bemutatják a tárlaton), bár volt egy nagyobb Tihanyi-kiállítás Magyarországon, de a mostani az első, amely munkásságának egészét átfogja.
Tihanyi Lajos az 1930-as években André Kertész fotóján
MNG
Hogy Tihanyi az eddigieknél több figyelmet érdemel, arról bárki meggyőződhet, aki a közel kétszáz műtárgy mindegyikét megnézi, a mintegy száz festményt, a több mint ötven grafikát, fotókat és hagyatéki tárgyakat. A kiállítás időrendben halad, Tihanyi gyerekkorának megidézésétől életének fontos állomásain – Bécsen, Berlinen, Párizson, New Yorkon – át egészen a korai haláláig. A Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből válogatott művek mellett más közgyűjteményekből és magántulajdonból kölcsönzött képek is láthatók.
A tárlat szokatlan módon nem festményekkel, hanem az egykori Balaton kávéház belső terének megidézésével fogadja a látogatókat. A festő édesapja, Tihanyi József ugyanis még főpincérként felfigyelt a Rákóczi úti házra, kibérelte a földszintet azzal a nem kis ambícióval, hogy ott olyan kávézót nyit, amely lepipálja a legendás New Yorkot. Ha ez nem is sikerült, a Balaton művészek, újságírók, politikusok találkozóhelye lett, alighanem inspirálva az öt testvér közül a legidősebbet, Lajost.
Tihanyi soha nem vett részt akadémiai képzésben, mégis folyamatosan tanult. A nagybányai művésztelepen összebarátkozott egy sor fiatal festővel, tőlük leste el a „franciás festésmódot”, ami korai munkáit jellemezte. Többször járt Párizsban, a Nyolcaknak nevezett magyar avantgárd művészcsoport tagja lett, főleg Berény Róberttel és Pór Bertalannal barátkozott, de Adyval is jóban volt. Bár Kassák is felismerte benne a tehetséget, és a hazai értelmiségről készített portréival is sikert aratott, nem volt elégedett. 1919-ben elment Magyarországról, és soha többé nem tért vissza. „Fenomén: ez volt Tihanyi Lajos festő, míg itt nyugtalankodott és zsörtölődött közöttünk” – mondta róla barátja, az író-újságíró Bölöni György, akinek a portréját szintén megfestette.
Jobb oldalon Bölöni György portréja
Reviczky Zsolt
Korai képein látszik, hogy bár ő maga nem volt munkásszármazású, erős szociális érzékenységgel bírt. A Cigány asszony gyermekével (1908) vagy a Munkáscsalád (1909–1910) című két képe empátiával mutatja be a korán a munkáslétbe kényszerült nők, gyerekek sorsát; megejtő a gyerekarcok koravénsége.
