Az utóbbi hetekben felgyorsulni látszanak az események, amik egy esetleges orosz–ukrán békeszerződéshez vezethetnek. Vagy legalábbis sokan szeretnék ezt hinni, élükön Donald Trumppal és az ingatlanosból diplomatává tett moszkvai főtárgyalójával, Steven Witkoffal, valamint az elnök vejével, Jared Kushnerrel.
Ugyanakkor még az eredeti 28 pontos (sokak szerint túlságosan Moszkva szája ízének megfelelő) amerikai béketervben is szerepelnek olyan kitételek, amelyek, ha nem is agyonkonkretizálva, de bizonyos garanciákat tartalmaznak Ukrajna számára, továbbá a pontok között szerepel a korábbi nézeteltérések lezárása, illetve egy Ukrajna mellett Európával való megnemtámadási szerződés aláírása is.
Más kérdés, hogy ez a békevágy valahogy nem érhető tetten az orosz sajtóban, korábban mi is írtunk már arról, hogy a Kreml közeli propaganda szerint a békepontok csak Ukrajna teljes legyőzésével valósulhatnak meg, ráadásul Európa úgyis aláássa azt a keveset is, amit az oroszok hajlandók lennének elfogadni belőlük.
Putyin az orosz–amerikai–ukrán béketárgyaláson a Kremlben 2025. december 12-én
AFP/ Pool / Alexander Kazakov
Ez ráadásul nem csak egy pillanatkép, az orosz média azóta is ilyen cikkektől hangos, méltatják Jared Kushnert, lelkendezve írnak Witkoff orosz és Kushner belarusz-zsidó származásáról, ünneplik, hogy Európának Washington nem osztott lapot a mostani tárgyalásokban, és latolgatják, hogy az orosz haderő újabb frontok megnyitásával képes lehet-e kihasználni az amerikai–ukrán viszony lehűlését és esetleg bevenni Kijevet és Odesszát is.
Fegyverszünet vagy béke?
A jelenlegi orosz helyzetértékeléseken túl a történelmi tapasztalatok is jelentős segítséget nyújthatnak nekünk abban, hogy megértsük a Kreml általános gondolkodását a fegyveres konfliktusokról, háborúkról.
A feltételezés kedvéért fogadjuk el, hogy az oroszok hajlandók lesznek egy olyan békeszerződést kötni az ukránokkal, ami:
- kompromisszumon alapul, tehát nem diktátum
- területek felosztásáról szól
- formailag is békeszerződés
Az utóbbi pont azért igen fontos, mert azokat a háborúkat, ahol a harcok végén nyitva maradtak bizonyos területi, vagy politikai kérdések (azaz nem lehetett egy a vesztes félre ráerőltetett diktátummal rövidre zárni), Moszkva, ha hatalmában áll, szereti egy határozatlan időre szóló fegyverszünettel félbehagyni.
Ennek a legkézenfekvőbb példáját az orosz–japán relációban találjuk. A második világháború utolsó hónapjában a Szovjetunió megtámadta Japánt, hozzájárulva ezzel az utolsó tengelyhatalom gyors összeomlásához, és összekötve a kellemeset a hasznossal, megszállt egy sor, addig Japánhoz tartozó szigetet Kamcsatkától délre.
Ezen megszállás jogosságát Japán, amerikai támogatással a Kuril-szigetek esetében vitatta, aminek az lett a vége, hogy sem a Szovjetunió, sem a jogutódja, Oroszország, nem írt alá hivatalosan békeszerződést Japánnal. Mindössze annyi történt, hogy 11 évvel a második világháború vége után a két ország kiadott egy közös nyilatkozatot a hadiállapot megszüntetéséről és a diplomáciai kapcsolatok helyreállításáról, valamint tettek egy ígéretet, hogy folytatják a tárgyalásokat egy békeszerződés érdekében.
Nem zárult békekötéssel a 2008-as orosz–grúz háború sem, hanem az akkori uniós soros elnök, Nicolas Sarkozy által is rövid távú megoldásnak nevezett hatpontos tervet fogadták el az oroszok és a grúzok is, ami lényegében egy fegyverszünet volt. Békét azóta sem kötöttek és ennek az oka is a területi vita volt, hiszen az oroszok az általuk megszállt területeken elismertek két kamuállamot, Abháziát és Dél-Oszétiát, míg Tbiliszi és a világ többi része (leszámítva Venezuelát, Nicaraguát, Naurut és az akkor még aszadista Szíriát) továbbra is grúz területekként tartja ezeket számon.
Meddig tart az orosz béke?
Az elmúlt 120 év folyamán a fenti meghatározásnak megfelelő békeszerződésből az oroszok nem túl sokat kötöttek, nyilván elsősorban azért, mert nem voltak rákényszerülve.
