Nagy kritikusa vagyok a mai oktatási rendszernek, de azzal egyetértek, hogy a középiskolásoknak ötven órát valamilyen közhasznú foglalatossággal kell eltölteniük. Feltéve, hogy olyan feladatot találnak nekik, ahol meghatározó, életre szóló tapasztalatot szerezhetnek. Sőt, adott esetben érzékenyíti őket, új irányt ad a világlátásuknak, a pályaválasztási elképzeléseiknek. A lányom és néhány társa a Pető Intézetben töltött el egy hetet, hogy segítsen testileg, szellemileg sérült, hasonló korú gyerekek foglalkozásaiban.
A lányom először elbizonytalanodott. Biztattam, nem lesz gond, és mivel valamiféle gyógypedagógiai továbbtanulásban gondolkodik, megbeszéltük, nem is baj, ha kiderül, mire képes, mit bír lelkileg. Az első nap megütötte és kissé le is bénította.
„Anya, ezek a gyerekek szinte semmit sem élvezhetnek mindabból, ami nekünk nap mint nap természetes. Mennyi jó dolog kimarad az életükből!” A második napon oldódott, kezdte feltalálni magát, élményekkel, izgatottan jött haza, hogy mi mindent csináltak közösen, miben tudtak ők segíteni.
Amit magunkkal viszünk 2025-ből
2025 próbára tett mindannyiunkat, a közélet történéseinek viharában éltük végig az évet. Volt azonban olyan dolog, amit szívesen viszünk magunkkal a következő, várhatóan még viharosabb esztendőbe is. Szerkesztőségünk munkatársainak szubjektív évértékelőiben most ezekre emlékezünk vissza. A sorozat többi cikke itt olvasható.
A hét végére lelkes lett. „Visszamegyek önkéntesnek” – jelentette ki. Számtalan örömöt és sikert éltek át együtt – amikor az egyik gyerek jól adott össze két, tíznél kisebb számot, amikor a karácsonyi táncra készülve sikerült a tolókocsiban ülve ritmusra emelgetnie a kezét, ha sikeresen megoldott egy apró feladatot.
Új dimenziója, új értéke lett az örömnek, a sikernek.
„Úgy tudnak lelkesedni minden apróságtól, ahogyan mi, a szerencsések, az egészségesek semminek” – mondja a lányom. És itt jött a döbbenetem: „Ahogyan ti nem? De hát te egy vidám, elégedett gyerek vagy, nem?!” „Anya, te okos újságíró, te semmit sem tudsz! Néhány barátommal én kivétel vagyok, te pedig szerencsés. Szinte mindenki küzd körülöttem valamivel, amitől boldogtalan; depresszió, testképzavar, bullying. Elbaszott egy generáció a mienk” – közli velem mintegy természetes tényként. Nem veszít a derűjéből, egy pillanatra mégis, mintha koravén árnyék suhanna át az arcán.
Mobiltelefon, okostelefon, tinédzser, fiatal, illusztráció
MAX SLOVENCIK / APA-PictureDesk / APA-PictureDesk via AFP
És akkor kezdem kapiskálni, hogy talán nem elszigetelt, véletlen élethelyzeteket tapasztaltam meg magam is a minap egy társaságban, ahol az enyémhez hasonló korú lányok is voltak. Szépek, csinosak, értelmiségi-jelöltek, jól szituáltak. Aztán csak-csak kiderült, hogy az egyik helyes kislány gyógyszerek nélkül reggelente bezárkózik a fürdőszobába, kiabál mindenkivel és nem hajlandó iskolába menni, pedig látszólag sikeres ott. A másik leszegett fejjel hallgat, s egy olyan szituációban, amikor ez már kínos, én sietek a segítségére, hogy „biztos fáradt vagy”. A harmadik meglepően élénk, de ahogy felcsúszik a pulcsi ujja, önsértés jeleit látom, s ahogy feláll, sírni tudnék, hogy csak a nadrág „baggy”, alatta egy tízéves gyerek combocskája sejlik. És sorolhatnám…
Robban bennem az öröm, hogy a lányom nem akar fogyókúrázni, elégedett magával, folyton lázad a felesleges iskolai terhelések ellen, de vannak ambíciói és tanul, de nem hajlandó széthajtani magát (pedig mindig nyaggatom a matek miatt).
Valóban szerencsés vagyok. Pedig nem csináltam semmit sem jobban, mint bármelyik más anya. Sőt! Következetlen vagyok, szangvinikus, messze a házi tündértől és sosem tudtam kizárni a gyerekszobából a munkahelyi vagy a kapcsolatrendszeri frusztrációimat. A gyerekkel mindig úgy beszéltem, mintha egyenrangú felnőtt állna velem szemben – vagyis sok mindent elkövettem, amitől „visítanának” a pszichológusok. Mentségemre, a szókimondás, az őszinteség mindig megvolt és sosem lehetett negatív következménye, tán ennek köszönhetem, hogy beavat az életébe és a mostani beszámolót is.
Hogy miért elbaszott a generációja, arra persze átfogó magyarázatot nem tud adni, hogyan is tudna 17 évesen. Egy-egy konkrét társánál sok mindent ért és észrevesz, családi drámát, bántalmazást, túlzott megfelelési kényszert vagy épp túlzott elvárásokat, kirekesztést, a barátok, a csapat hiányát, önértékelési, kapcsolódási zavarokat. Fáj a szívem, mert ugyan nyilván megszépíti a több évtizedes távolság, de a gimis koromra mindig jó érzéssel gondolok vissza. Megvoltak, hogyne lettek volna meg bennünk a gyerekből a felnőttbe váltó fiatal kínjai, az első szerelmi csalódások, az egyetemért folyó tanulási hajsza, találkozás az idős családtagok halálával. De valahogy, boldogok voltunk, sokat vártunk az élettől és magunktól.
Nem dolgom az okokat boncolgatni, nincs is tudásom hozzá – maradok inkább 2026-ban is a Pallas Athéné vagyonvesztésének a magyarázgatásánál. De talán az lényeges különbség, hogy a lányom generációja a társasági életét nagyon nagy részben a virtuális térben éli meg, az ágyában ülve, okostelóval a kezében. Nekem, ha ennyi idősen szívfájdalmam volt, húztam a tornacipőt és elcaplattam Érd poros útjain valamelyik barátomhoz. Minden hétvégén a valós térben bandáztunk és ez segített levezetni a feszültségeket. Úgy látom, a lányomnak és a társainak erre sokkal kevesebb ideje jut és talán igényük sincs igazán rá, mert nem is tudják, mit veszítenek.
A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
Reményem azonban van, s épp amiatt, ami a Pető Intézetben történt. Mert ott valódi, személyes kapcsolat és élmény született. Az a hét arról szólt, hogy a „beteg gyerekekből”, akikhez be kellett menni iskolai feladatként, nevek és arcok, gesztusok és érintések, személyiségek és történetek lettek.
Összekapcsolódott két világ, az egyik a vágyott, amelyből a sors kizárta a bentieket, a másik a rettegett, amelytől a kintiek idegenkedtek. Az élet ajándéka, ha a kettő között átjárót nyit, és ehhez nem kell karácsony, csak pár egymásnak szentelt, szürke, őszi nap.
A lányom és a barátai visszavágynak és vissza is mennek, és a lányom már tudja, képes arra, hogy olyan gyógypedagógus legyen, aki akár sérült gyerekekkel is foglalkozik. S ami még fontosabb: a benti gyerekek is visszavárják őket, és konkrétan őket, mert őket szerették meg. Én bizakodó vagyok most, karácsonykor, hogy mire a lányom és a társai átlépnek a húszas éveikbe és „igazi” felnőtté válnak, már nem lesznek egy elbaszott generáció.
Nyitóképünk illusztráció. Fotó: AFP
