A tízéves lányom azzal jött haza az iskolából, hogy a karácsonyi ajándékozáson verset is kell írni annak, akinek a nevét kihúzta. De – tette hozzá gyorsan – mindenki azt mondta, hogy nincs para, mert ezt AI-jal is meg lehet csinálni. „Mutassátok meg, hogy kell, mert én is azzal akarom.” Nem mutattuk meg. Megmondtuk neki, hogy erről szó sem lehet. Leültünk, és fél óra alatt összerakott egy jópofa kis versikét. Nem volt tökéletes. Nem volt időmértékes. Nem volt szépirodalmi értékű. De ő írta. Ő, a tízéves kislány, aki a mindennapi kommunikációból és az olvasmányaiból szedi össze a szókincsét, a tapasztalatait, a félreértéseit, a túlzásait, a hibáit.
Az elmúlt félév különösen nehéz volt az egyetemen. Nem azért, mert sok a hallgatónk. Nem azért, mert nem voltak jó hallgatóink vagy mert túl sok volt a teendő. Hanem azért, mert öt hónapon keresztül oktatóként a valóság és a képzelt valóság között lebegtünk.
Úsztunk a gépekkel gyártott szakdolgozati fejezetek, a mesterséges intelligenciával létrehozott hallgatói munkák, a gondolatjellel teletűzdelt szövegek, a fordítógéppel végigkövetett tanórák és a kurtán-furcsán sikerült, tökéletesen hibátlan, mégis idegenül megszövegezett e-mailek tengerében.
És közben egyre hangosabban zakatolt a kérdés: kicsoda-micsoda is lehet az oktató ebben a szintetikus rendszerben?
A probléma persze nem pusztán technológiai természetű. A Current Affairs egyik friss esszéje szerint a generatív AI nem csupán egy újabb eszköz: a felsőoktatás és a valódi tanulás elpusztításának veszélyét hordozza magában, ha hagyjuk, hogy a mechanizmusok fontosabbá váljanak, mint maga a tartalom. Nem túlzás azt állítani, hogy a hallgatók egyre inkább az AI-ra alapozzák a tanulási produktumot, az oktatók pedig az értékelést, és ebben az egyre kevésbé leplezett színjátékban végül senki sem tanul, és senki sem nyer.
Meddig mehet ez így tovább?
