Kilenc évet dolgoztam hivatali közegben, polgármesteri hivatalban, járási hivatalban és megyei kormányhivatalban is, voltam köz- és kormánytisztviselő. Ahogy mondják: közszolga. A köz szolgálatára esküdtem fel, akárcsak több százezer kollégám. A családunkban női ágon hagyomány volt ez a szakma, nagymamám bő 20 évig dolgozott az akkori APEH-ban ügyfélszolgálatosként, édesanyám egy városi önkormányzattól ment nyugdíjba 25 év munkaviszony után.
Amikor a pályaválasztásra került a sor, adta magát a hivatal. Már gyerekkoromban is imádtam ügyfélszolgálatost játszani, mindig is szerettem volna az embereken segíteni, az emberekért dolgozni. Lehet, másnak mosolyogtató, mert ő régész vagy táncosnő szeretett volna lenni, de a köz szolgálata is olyan hivatás, ami személyiségből fakadó, és mély hitet, elkötelezettséget igényel.
Most kaptunk egy arcot, hogy ezt megértsük.
Szabó Bence arra tette fel az életét, hogy szolgáljon. Kerülte a politikát, csak az esküje szerint akarta végezni a munkáját. Mikor a politika bele akart szólni, min dolgozhat, olyan területet keresett, ahol úgy tud maximálisan a társadalom szolgálatára lenni, és úgy tudja az áldozatokat megmenteni, hogy ne érje el újra a politika csápja. Még ha ezért vissza is kell lépnie a ranglétrán, le is kell mondania a fizetése egy részéről.
A korrupt politikai rendszer azonban már nem ismert érinthetetlen területet, még a gyerekvédelmet sem.
Így esett saját csapdájába a hatalom: szemben találta magát azzal az emberrel, aki hitt a politikamentes szolgálatban. Szemben találta magát Szabó Bencével.
A kapkodó, bukásukat érző ügynökök sara a százados asztalára került, aki fel merte tenni a nehéz kérdéseket, átlátta az összefüggéseket, nem elégedett meg a felettestől érkező válaszokkal, hanem logikusan felgöngyölítette az ügyet. Nem politikailag motivált bűntények feltárására szegődött. El akarta azokat kerülni. De ha ezt fújta elébe a sors és a vesztét érző hatalom, akkor a személyes következményekkel sem törődve összerakta a kirakóst.
