A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
Három dolog minden bizonnyal azoknak is gyorsan feltűnik, akik csak felületesen ismerik pályádat: munkásságod rendkívüli műfaji sokszínűsége, a művészeti életbe különböző formákban való bekapcsolódásod egyedülálló intenzitása, illetve hat és fél évtizede tartó ragaszkodásod Pécs városához. Kezdjük rögtön az elsővel: életművedet a festmények, rajzok, sokszorosított grafikák mellett fotók, objektek, zománcmunkák, performatív jellegű vagy a land arthoz sorolt és az alkalmazott művészet kategóriájába tartozó művek, így plakátok, könyvborítók, logók alkotják – és ez a felsorolás még távolról sem teljes.
A műfaji palettám tényleg sokszínű. Az engem aktuálisan foglalkoztató kérdéseket, problémákat igyekszem mindig a lehető legalaposabban körüljárni, de ennek nincs egy minden esetre érvényes forgatókönyve. Az első lépéseket legtöbbször egy (vagy több) rajz, egy (vagy több) fotó jelenti, de előfordul az is, hogy egy festmény a kiindulópont. Később az ezekben megjelenő gondolat ölt – vagy legalábbis ölthet – testet más formákban is. Ha megnézed a motívumvilágomat, az nem annyira sokrétű; inkább azok a formák, műfajok sokszínűek, amikben ez a világ megjelenik. A másik fontos dolog, hogy nálam állandó az átjárás az autonóm és az alkalmazott művészetek között. Nem is igazán szeretem a kettő szétválasztását és semmilyen szempontból nem tartom alsóbbrendűnek az alkalmazott művészetet. Sokszor előfordul például, hogy valamilyen gondolat először festmény formájában ölt testet és aztán rájövök, hogy ez inkább plakátként „szólhat”, működhet meggyőzőbben. De ugyanez történhet fordítva is. Ha például van egy megbízásom egy plakát elkészítésére, a születését megelőző vázlatrajzok, apró tanulmányok később gyakran festmények alapjául is szolgálnak, azaz átkerülnek a „grand art”-ba.
Ha ismered a munkáimat, akkor láthatod azt is, hogy időnként – átlagosan talán 8-10 évenként – visszatérek olyan motívumokhoz, amikkel korábban már dolgoztam. Ez a visszatérés gyakran egy másik műfajban történik. A friss coca-colás munkáim „elődjei” például 1988-ban születtek, itt tehát a „visszanyúlás” a tíz évnél is sokkal hosszabb idő után, egy egészen más konstellációban történt. 1988-ban a Coca-Cola a vörös csillaggal együtt jelent meg, akkoriban mindkettő valaminek a jelképe volt. 2025-26-ban ezek a motívumok már mást jelentenek, a munkáimon átfogalmazva, más anyagban jelennek meg. A két dolognak korábban komoly egymásra hatása volt; mára szétszedtem a Coca-Cola szöveget és szétszedtem a csillagot is. 1988-ban, amikor a Coca-Cola a nyugati világot szimbolizálta, a vörös csillag a keletit, némi leegyszerűsítéssel úgy gondoltam, mi a kettő között vagyunk – és ma is ott vagyunk, ha tetszik, ha nem. Ezek a munkák rétegek egymásra kerülésével születtek – hol az egyik ábra volt felül, hol a másik. A mai műveknek, a mai helyzetben már nincs ilyen jelentése, az új „csillagaim” már a legtöbbször nem is vörösek, hanem feketék, fehérek, vagy akár lilák. „Plakáttervezői énem” számára a Coca-Cola logója sajátos tartalmától függetlenül, grafikájának íve miatt is nagyon érdekes volt és az is maradt; most ezt a formavilágot vágtam szét, hogy felépítsem az újabb képeket.
Pinczehelyi Sándor
Pinczehelyi Sándor 2026
Ha már a vörös csillagnál tartunk: úgy gondolom, téged mindmáig elsősorban azokkal a 70-es-80-as években született munkáiddal azonosítanak, amelyek nemzeti és politikai szimbólumokkal foglalkoztak, újraértelmezve – gyakran ironikusan – a megkopott jelképeket. Hogyan vált ez a tematika, és talán mindenekelőtt a sarló-kalapács meghatározóvá akkori munkáidban?
A téma többször is „szembejött” velem, mielőtt megszületett 1973-as „sarló-kalapácsos” fotósorozatom, ami aztán más műfajokban, később újragondolva, átértelmezve is megjelent. A pécsi régészeti múzeum könyvtárában találtam egy cseh folyóiratban egy illusztrációt, ami megfogott. Ezen egy nagyon egyszerű figura egy sarló-kalapácsot tartott a kezében. Később, amikor Maurer Dórával és Gáyor Tiborral Csehszlovákiában jártam – Dóra akkortájt azon dolgozott fáradhatatlanul, hogy létrehozzon egy közép-európai archívumot a számunkra fontos művészekről – az út mellett 4-5 méteres, plasztikailag nagyon szépen megoldott sarló-kalapácsokkal találkoztunk, amik politikai jelentésüktől függetlenül jó szobrok voltak. E téma felé lökött egy 1972-es beszélgetésem is Attalai Gáborral, aki azt mondta, olyan munkákat kell létrehozni, amikről feketén-fehéren kiderül, hogy itt és most születtek. Így jött el 1973. május 23., amikor a pécsi múzeum udvarán Nádor Kata lefotózott, kezemben ezzel a két szerszámmal. Ebből születtek aztán előbb a szitanyomatok, majd több festmény – közben ugyanez történt az utcakövekből formázott csillagokkal is. Nem tagadom, némi ihletet merítettem ehhez Andy Warhol alkotásaiból, a szerialitás engem is foglalkoztatott, de másképp, mint őt.
Pinczehelyi Sándor: Sarló és kalapács II., 1973, fotó, 40 x 90 cm
A művész jóvoltából
Be tudtad akkoriban mutatni ezeket az alkotásokat?
Igen, már 1974-ben szerepeltek a pécsi múzeumban rendezett egyéni kiállításomon. Akkoriban én ott dolgoztam. A múzeumi tárlatoknak az volt a nagy előnye, hogy az ott szereplő munkákat nem kellett zsűriztetni. Hárs Évának, a múzeum igazgatójának pedig nem volt kifogása e képek bemutatása ellen. Itthon a dolognak nem volt különösebb visszhangja, de külföldön felfigyeltek rá. 1977-ben Dieter Honisch, a berlini Neue Nationalgalerie igazgatója a Kunstmagazinban nagyobb tanulmányt jelentetett meg Neue Kunst aus Ungarn címmel, a címlapon a Sarló és kalapács szerepelt. Egy későbbi cikkében művemet az akkori Kelet-Európa ikonjának nevezte. Úgy érzem, hogy a képnek jól átjött az üzenete; azt szimbolizálta, hogy gúzsba kötötték az embert.
https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=pfbid06edCUcmgjnanA73DS8aD2EstSv9BXxD214K2efT86gL3xTi63DRTFurvz3977Fntl&id=100094209398523
Van-e ezen művek ikonikus voltának árnyoldala is? Arra gondolok, hogy akkor született munkáid nem nyomják-e valamennyire el, nem szorítják-e háttérbe azt, ami korábban, vagy később került ki a műtermedből?
Ez valóban így van. Egyfelől ezek a munkák megkülönböztetett státuszt élveznek, minden kiadványba ma is ezeket kérik; aki kicsit is jártas a kortárs képzőművészetben, ismeri őket. Másfelől kissé tényleg háttérbe szorítják azokat a későbbi munkáimat, amiket én hasonló értékűnek vagy akár jobbnak gondolok. Olyan műveket, amikben nemcsak két mondatra lefordítható gondolat van, amikben jóval több a jelentés mellett az esztétikum is. De tudomásul kell venni, hogy a „jó” és a „fontos” nem pontosan ugyanabban a koordinátarendszerben méretik meg.
És van ennek a kérdésnek egy rajtam túlmutató tanulsága is: e művek külföldi sikere is a „politikai felhangnak” köszönhető. A határokon túl szinte csak erre figyelnek fel, miközben meggyőződésem, hogy ami nálunk és más kelet-európai országokban az elmúlt jó fél évszázadban a képzőművészetben született, nem rosszabb minőségű a nyugat-európai „termésnél”. Továbbra is az a ritka kivétel, ha valaki innen bekerül a kánonba, ehhez rendszerint hosszú időt kell eltölteni a művészeti színtér nyugati felén.
Pinczehelyi Sándor: Csillag (utcakő), 1973, szitanyomat, papír, 490 x 600 mm
A művész jóvoltából
A rendszerváltás óta már nem foglalkozol politikai témákkal, mondtad egy jó évtizeddel ezelőtti interjúban. Igaz-e ez még ma is, és ha igen, mi ennek az oka?
Korábban, ha áttételesen is, valóban foglalkoztam politikailag is értelmezhető témákkal; egyértelmű véleményem benne volt a Sarló és kalapácsban és benne volt azokban a műveimben is, amelyekben nemzeti színeinket dolgoztam fel egy olyan időszakban, amikor e színek megjelenítése néhány ünnepnapot leszámítva a politika rosszallásával találkozott. De nem voltam igazi ellenzéki a szó klasszikus értelmében, nagyon távol áll tőlem, hogy utólag annak állítsam be magam. Amit jó évtizede mondtam, az érvényes ma is, azzal, hogy aki akar, az talál a munkáim között néhány, a szabályt erősítő kivételt. Ilyenek például a Pécsi Harmadik Színházban Balogh Robert darabjához, a Közmagyarhoz 2022-ben, vagy a Pride-ra tavaly készült plakátjaim. Biztos, hogy ebben a legalábbis részleges „visszavonulásban” van egyfajta beletörődés is; az ember nehezen találja helyét a mai világban.
Pinczehelyi Sándor: Plakát, 2022, digitális nyomat, 100 x 70 cm
A művész jóvoltából
Most néhány nappal a választások után beszélgetünk.
Az ország most esélyt kapott, de úgy érzem, emberfeletti munka lesz az elkövetkező években visszatérni a normalitáshoz a gazdasági és a kulturális életben, vagy akár az emberi kapcsolatokban. Az árkok olyan mélyek, hogy nem nagyon látok esélyt a betemetésükre. Sőt, amikor a távozó miniszterelnök azt üzeni, hogy „csatára fel”, akkor, legalábbis az ő oldaláról, a szándékot sem látom erre. Tudod, hogy én sokat járok Lengyelországba és figyelem az ottani történéseket. A különbséget abban látom, hogy miközben a politikai csatározások ott is élesek voltak, Kaczyński a gazdaságot nem tette tönkre; Donald Tusk egy, a mi jelenlegi helyzetünkhöz képest lényegesen jobb állapotban lévő ország irányítását vehette át.
Engedj most meg néhány gyors, életutad „legjeire” vonatkozó kérdést. Mik voltak
pályád legfontosabb mérföldkövei?
Elsőnek egyértelműen a Pécsi Művészeti Gimnáziumot kell megneveznem. Amit a szakmáról, a művészethez való viszonyulásról tudok, azt én a középiskolában tanultam. A második az volt, amikor elkezdtem a pécsi Janus Pannonius Múzeum Képző- és Iparművészeti Osztályán dolgozni. Ezt szinte azonnal követte a harmadik, a Pécsi Műhely létrehozása. A Pécsi Műhely a „Lantos-gyerekek” szakköréből nőtt ki; jó és érdekes, amit mi annak idején csináltunk. A Műhely lassan talán elfoglalja a rangjához méltó helyét a művészettörténetben. Aztán 1988-ban jött a Velencei Biennálé, ahol a magyar pavilonban Bukta Imrével és Samu Gézával hárman állítottunk ki – minden bizonnyal ez volt szerepléseim csúcsa. Ezt Néray Katalinnak köszönhetjük, aki akkor nagyon ráérzett az idők szavára – sokáig tartotta magát a hír, hogy ott voltunk a legjobb nemzeti pavilon díjára jelöltek között. Ennek a biennálénak lett a hozadéka az is, hogy utána meghívást kaptam több jelentős nemzetközi kiállításra. A mérföldkövek felsorolása itt tulajdonképpen be is fejezhető, utána ment minden a maga medrében.
A mérföldkövek után neveket kérnék tőled; azokét – elődökét, kortárs pályatársakét, múzeumi vezetőkét, vagy akár például műkritikusokét –, akik pályád alakulásában a legfontosabb szerepet játszották.
Nem biztos, hogy időrendi sorrendben fogok haladni, hanem úgy, ahogy az egyes nevek eszembe jutnak, de csupa olyan emberről van szó, akik a gondolataimban – és ha még köztünk vannak, az életemben – ma is gyakran felbukkannak. Lantos Ferenccel kezdem, és úgy gondolom, aki egy kicsit is ismeri az ő munkásságát és szerepét Pécs képzőművészeti életében, annak ehhez nem kell magyarázatot fűznöm. Rögtön utána említeném Romváry Ferencet, aki annak idején első munkahelyemen, a múzeumban osztályvezető volt. Tőle a műtárgykezeléstől a kiadványszerkesztésig a múzeumi munka szinte minden területén nagyon sokat tanultam. A művészek között Lantos mellett feltétlenül szólnom kell még Bak Imréről és Maurer Dóráról, akik nagy hatással voltak rám, és akikkel mindvégig szoros kapcsolatban voltam – óriási veszteség, hogy már nincsenek közöttünk. És akkor természetesen ott vannak, sajnos részben már csak voltak, társaim a Pécsi Műhelyben, Ficzek Ferenc, Halász Károly, Kismányoky Károly és Szijártó Kálmán; a velük való beszélgetések, viták, a közös munka valamennyiünket meghatározó módon formáltak, csiszoltak, előre vittek. Nem maradhat ki ebből a felsorolásból Néray Katalin és Hegyi Lóránd, aki 1975-ben rólam írta első cikkét a Művészetbe, és azóta is értő figyelemmel kíséri a pályámat. Mindenképp meg kell említenem Kovalovszky Mártát, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum művészettörténészét, a rólam 2010-ben megjelent könyv szerzőjét is. A Nérayval, Hegyivel és Kovalovszkyval folytatott beszélgetések mindig komoly impulzusokat adtak nekem.
Munkádat állami és helyi szinten is számos kitüntetéssel, díjjal ismerték el. Melyikre vagy melyekre vagy a legbüszkébb?
Nem könnyű a válasz, minden egyfajta visszajelzés az elvégzett munkádról. Ráadásul a kitüntetések nagyon sokfélék, nehéz őket egymáshoz hasonlítani. Állami díjakat és helyi elismeréseket átvenni ugyanolyan öröm. Sorban jöttek a művészeti díjak, előbb a Munkácsy (1989), az Érdemes (2004), majd a Kiváló Művész (2009) díj. A helyi elismerések közül a 2018-ban átvett Tüke-díj, illetve a 2021-ben kapott Pécs város Díszpolgára cím a legfontosabb.
Pinczehelyi Sándor: Szétszedve és összerakva III., 2024, akril, vászon, 100x100 cm
A művész jóvoltából
Alkotómunkádon túlmenően számos más formában is jelen voltál és jelen vagy a művészeti színtéren. Ezek mindegyikére most nincs is módunk kitérni, de azért a legfontosabb szerepvállalásaidat említsük meg.
Talán nem mindenki tudja, de én egészen a nyugdíjba vonulásomig közalkalmazott voltam. Pályám során három munkahelyem volt, szerencsére mindegyik jóval többet jelentett számomra, mint kenyérkeresetet. Az első éveket, 1969 és 1977 között a Janus Pannonius Múzeumban töltöttem, ahol grafikusként, kiállításrendezőként, időnként restaurátorként dolgoztam. Ezek elsősorban a tanulás évei voltak; az ott megszerzett ismeretek, az ott kialakult kapcsolatok egész pályámra nézve fontosnak bizonyultak. Ott olyan országos jelentőségű projektek megvalósításában működhettem közre, mint a Csontváry Múzeum (1973) és a Vasarely Múzeum (1976) létrehozása.
1977-ben aztán lehetőséget kaptál arra, hogy mindazt, amit a múzeumban megtanultál, a Pécsi Galéria vezetőjeként kamatoztasd.
Igen, akkor még városi kiállítóteremnek hívták ezt a helyet, ahol végül 22 évet töltöttem. Abból indultam ki, hogy ennek a galériának egy jelentős múzeumokkal rendelkező városban a legfrissebb képzőművészeti irányzatok, áramlatok bemutatására kell törekednie és egy olyan nemzetközi kapcsolatrendszert kell kiépítenie, amivel a magyar, a keleti és nyugati művészeknek együtt biztosítja a bemutatkozás lehetőségét. Sok meghívásos nemzetközi kiállítással igyekeztünk ízelítőt adni a helyi közönségnek abból, ami a globális művészeti színtéren történik. Mindig odafigyeltem arra, hogy a helyi művészek is bemutatkozási lehetőséghez jussanak. A képzőművészet mellett fókuszba helyeztük a designt is; olyan, e téren fontos szerepet játszó országokból hoztunk kiállításokat, mint Franciaország, Finnország és Lengyelország.
Még vezetted a galériát, amikor óraadóként elkezdtél tanítani a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán.
Igen, majd 1999-től az egyetem lett az utolsó munkahelyem, ahol docensként dolgoztam 2006-ig. Ekkor, bár az oktatói munkát is nagyon szerettem, az első adandó alkalommal nyugdíjba mentem, hogy több mint három és fél évtizedes közszolgálat után jobban koncentrálhassak a saját alkotómunkámra.
Mi volt az oktatói filozófiád?
A tanár ne telepedjen rá a diákjaira, ne akarja a saját képére formálni a tanítványait, hanem igyekezzen minél jobban beleélni magát az ő világukba, segítse őket abban, hogy a maguk választotta irányban haladhassanak előre. Ha volt olyan tanítványom, akiről azt láttam, hogy nagyon meg akar felelni és az enyémekhez hasonló munkákat csinál, akkor szóltam, hogy számára nem ez lesz a jó út. Igyekszem egykori tanítványaim pályáját figyelemmel kísérni és jelenleg egy olyan, várhatóan ősszel megvalósuló, velük közös kiállítás tervén dolgozunk, ahol bemutatjuk, ki hol tart, min dolgozik jelenleg. Szerencsére úgy érzem, vannak olyan tanítványaim, akik fontos szerepet játszhatnak – vagy akár játszanak már ma is – a város képzőművészeti életében. Abba viszont nem szívesen gondolok bele, hogy az elsők közülük lassan maguk is a művészek középnemzedékéhez tartoznak már….
Említsük meg a plakátművészetet is, aminek hazai fejlődéséhez alkotó művészként, illetve a Magyar Plakát Társaság egyik alapítójaként és első elnökeként is hozzájárultál.
A plakát nekem valóban szívügyem és szomorúan látom, hogy Magyarországon nincs meg az a presztízse, mint Nyugat-Európa sok országában vagy Lengyelországban. Az persze sajnos általános jelenség, hogy a plakát kiszorul az utcáról, így nagyrészt elveszti eredeti funkcióját, de a jó plakát a kiállítótermekben is „szól”. A Pécsi Galériában kétévente nagy nemzetközi plakátkiállításokat szerveztünk és közben is voltak a plakát műfajában alkotókat bemutató egyéni tárlatok. A mára több mint 40 tagot számláló Magyar Plakát Társaságot 22 éve azért hoztuk létre öt pályatársammal, hogy helyet, teret adjunk a „plakátos gondolkodásnak”, bemutatkozási lehetőségeket biztosítsunk az ebben a műfajban alkotóknak, felkeltsük a fiatalabb művésznemzedékek érdeklődését és fokozottan bekapcsolódjunk a plakátművészet nemzetközi vérkeringésébe. Hivatásos és diák kategóriában a Társaság már négyszer rendezte meg a PosterFestet, és a plakát fontos szerepet kapott a pécsi nemzetközi grafikai fesztiválon is.
Pinczehelyi Sándor: Plakát, 2025, digitális nyomat, 100 x 70 cm
A művész jóvoltából
Ejtsünk néhány szót a bevezetőben már említett „örök hűségedről” Pécs városához.
14 éves korom óta élek Pécsett és nagyon szeretem a várost. Hálás vagyok mindazért, amit a várostól kaptam, soha nem akartam innen elmenni. Persze, bennem is felmerült néha a „mi lett volna, ha” kérdése, de nem hiszem, hogy nagyon másképp alakultak volna a dolgaim. Az ország művészeti színterét Pécsről is át lehetett látni, mindenkivel kapcsolatba lehetett kerülni, amit egyes munkahelyeim, így főként a galériavezetés, vagy a Magyar Aszfalt Festészeti Díj, később a Strabag Festészeti Díj szervezésében játszott szerepem megkönnyítettek, sőt bizonyos mértékig kötelezővé is tettek számomra. A rendszerváltás előtti évtizedekben Pécs vonzerejéhez hozzátartozott a városnak az átlagosnál szabadabb légköre, szellemisége; kulturális életének sokszínűsége ma is kiemelkedő.
Közelgő kerek születésnapod még akkor is alkalom egyfajta összegzésre, ha életműved ma is folyamatosan bővül és továbbra is aktív szereplője vagy a művészeti színtérnek.
A Zsdrál Art Galéria gondozásában már megjelent és tavaly év végén Pécsett a Nick Galériában mutatkozott be, jelenleg pedig Budapesten, a Három Hét Galériában látható az Overprint című grafikai mappám, ami szinte egész pályámra rátekint, hiszen 1970 és 2020 között született, általam fontosnak gondolt munkáimhoz nyúl vissza és ezek motívumait jeleníti meg újra, de nem eredeti formájukban, hanem mai szemmel „elmozdítva”, újraértelmezve azokat. Most készült el egy újabb mappa a ‘70-es évek zománcterveivel.
A legutolsó albumom a 1969-2009 között készült munkáimból válogatott; a 2010-től napjainkig terjedő időszakban létrehozott műveket a születésnapomra megjelenő újabb kötet mutatja majd be. Közben készül egy másik, az elmúlt negyedszázad „termését” bemutató kis könyv a tervezőgrafikai munkáimból is. Szeptemberben Budapesten a FUGA-ban egy kisebb, Pécsett az m21 Galériában egy nagyobb kiállításom nyílik, mindkettő koncepciója most formálódik. Annyi biztos, hogy nem kronologikus felépítésű, hanem néhány kiemelt téma köré csoportosított anyagban gondolkodunk.
Milyen terveid vannak a következő évekre?
Dolgozom folyamatosan tovább, a többi majd jön magától.
A nyitóképen Pinczehelyi Sándor Csillag eltűnőben c. alkotása
