Az iráni konfliktus ideje alatt jelentősen korlátozott a világ egyik legfontosabb tengeri kereskedelmi útvonala, a Hormuzi-szoros forgalma. Jelentőségét nehéz túlbecsülni: békeidőben a globális olajellátás közel 20 százaléka halad át rajta, emellett jelentős mennyiségű cseppfolyósított földgáz, vegyipari alapanyag és számos egyéb stratégiai nyersanyag is ezen az útvonalon jut el a világpiacokra.
Mindezek ellenére a pénzügyi piacok meglepően higgadtan kezelik a helyzetet. A befektetők szinte minden olyan nyilatkozatot optimistán fogadnak, amely az Egyesült Államok és Irán közötti esetleges megállapodás lehetőségére utal. Donald Trump és más vezető politikusok békülékenyebb hangvételű megszólalásait rendre készpénznek veszi a piac, ami gyorsan lecsapódik az olajárak mérséklődésében. A Brent nyersolaj ára ugyan továbbra is a háború előtti szintek felett mozog, de az utóbbi hetekben már 100 dollár alatt maradt. Csak összehasonlításképp:
2024-ben az átlagos Brent-ár 80 dollár, 2025-ben pedig 74 dollár volt. Az olaj tehát valóban drágult, de korántsem annyira, mint amire egy ilyen méretű kínálati sokk alapján számítani lehetne.
Pedig a Hormuzi-szoros lezárása a modern olajpiac történetének legnagyobb ellátási zavarát okozta. Bár a szoroson 20 millió hordó halad át, a ténylegesen elvágott, alternatív útvonal nélküli nettó kiesés az első napokban a globális kínálat mintegy 13-15%-át tette ki, ami még az 1973-as arab olajembargó vagy az 1979-es iráni forradalom idején tapasztalt sokkot is meghaladja. Ennek ellenére a Brent árfolyama eddig „mindössze” mintegy 50 százalékkal emelkedett.
Felmerül tehát a kérdés: ha ekkora mennyiségű olaj tűnt el a piacról, miért nincs még fizikai hiány? És meddig tartható fenn a jelenlegi helyzet?
