Dudás Szabolcs
Túró Rudi, feketeberkenye-lekvár, Szamos marcipán, füstölt kolbász, tokajival ízesített sajt, Fekete István Vuk című mesekönyve – többek között ezek a termékek is fellelhetők a február közepén a barcelonai Sagrada Familia-templomtól pár percnyi sétára nyitott Paprika Gourmet delikáteszüzletben. A tulajdonos egy ott élő magyar család, az ötletgazda pedig Fazekas Endre, a Sió Eckes Kft. ügyvezetője, aki a nyolcvanas évek végétől tíz éven át a McDonald's magyarországi franchise-hálózatának kiépítésén munkálkodott. Nem is tagadja, a „Mekire” hajazva találta ki az üzletláncot; a célja ugyanis az, hogy tíz éven belül Nyugat-Európában 150-200 Paprika Gourmet-boltot nyisson, és azokat messziről felismerjék a turisták – franchise-hálózat lévén – a logójáról, egységes belső kialakításáról és állandó termékválasztékáról.
Régi álma megvalósításához Fazekasnak még partnereket kell találnia, akik hajlandók 60–90 millió forint körüli beruházásra – nagyjából ennyiből jön ki egy üzlet kialakítása a nyugat-európai nagyvárosokban. A nyitást követően pedig a franchise-gazda Paprika Gourmet Zrt. öt százalékot kér az átvevőktől a forgalomból, cserébe vállalja a különféle termékek beszerzését és kiszállítását. Mivel pedig Fazekas szerint egy hálózat esetében a siker titka a kiszolgálás állandó színvonala, ennek ellenőrzéséhez „katonai rezsim” szükséges, ezért még a külföldi boltokat is legalább havonta-kéthavonta illik vizitelnie a franchise-gazdának. „A nagyobb országokban előbb-utóbb vegyesvállalatokat szeretnénk létrehozni, amelyek az anyacég meghosszabbított kezeiként felügyelik majd a terjeszkedést, és így nem a légitársaságok finanszírozására megy el a profitunk” – árult el egy franchise-kulisszatitkot a HVG-nek a cégvezető.
A Paprika Gourmet esete jól példázza, hogyan alakul ki és terjeszkedik egy klasszikus franchise-hálózat. Egy üzlet megnyitásához nem árt némi alaptőke. Az ingatlan megszerzésén túl általában a rendszergazda által szigorúan előírt berendezést is meg kell vásárolni, mégpedig gyakran egy megjelölt vállalkozástól. Ráadásul a legtöbb átadó még egyszeri belépési díjat is vár a vállalkozó szellemű átvevőtől, a későbbiekben pedig havi díjat szed, általában a forgalom 3–5 százalékát. Ezért cserébe persze bevált receptet, bejáratott nevet, reklámot és időnként továbbképzést is kap a vállalkozás.
„Ha valaki csak egy csokoládészigetet szeretne kialakítani a bonbonjaink árusítására, azért 3500 eurót kérünk, csokoládézó esetében az összeg ennek a kétszerese, míg cukrászda nyitásakor 10 ezer euró a belépési díj” – sorolta a HVG-nek a csatlakozás kezdeti költségeit Balogh Boglárka, a gyulai székhelyű Cadeau Bonbon Kft. képviselője. Nem csoda, hogy a dél-alföldi városból induló – ott pár éve a legendás 100 Éves Cukrászdát is üzemeltető – társaság gyulai és budapesti saját üzlete mellett mindeddig egyetlen társulni vágyó vállalkozót talált, aki a kecskeméti Malom Centerben árulja a belga csokiból családi recept alapján készülő bonbonokat.
Vállalkozóbarátabb formában terjeszkedett a Pékpont fantázianevű látványpékség, amely ingyen adta a berendezést a bátor vállalkozóknak. „Csak egy pénztárgépet és egy forgalmas helyen lévő üzlethelyiséget kértünk” – mondta a HVG-nek Tóth András ügyvezető-tulajdonos. Húsz látványpékség után azonban leállt a cég a terjeszkedéssel, főként a gombamód szaporodó konkurencia miatt. „Nem vállalunk új boltnyitást, ha nem tudjuk garantálni, hogy a partner sikeres lesz” – fűzte hozzá a szakember, aki most másfelé vette a terjeszkedési irányt: megvásárolta a svájci eredetű, paillasse nevű rusztikus bagettféleség licencét, és a gyártására keres vállalkozókat – Magyarország mellett Romániában is.
Nem a Pékpont az első magyar névhasználati lánc, amely külföldi terjeszkedésben gondolkodik. Az apró péksüteményeiről híres Fornetti például a régió piacain évek óta jelen van fagyasztott pékáruival, sőt már a legnagyobb nyugat-európai országokba is eljutott. A ruhakereskedők közül pedig a neve alapján nemzetközinek tűnő, ám tisztán magyar tulajdonú Jeans Club Kft. nyitott pár éve üzleteket Lengyelországban és Szlovákiában. Miután a lengyel síparadicsomban tavaly sikeresen mutatkozott be a mozgó kürtőskalácssütő üzleteiről ismert Kalácsoda Kft., heteken belül megnyitja krakkói árudáját. „Anyagilag erősebbek az ottani vállalkozók, és Lengyelországban jól ismernek minket, magyarokat” – utalt a régióbeli piac relatív előnyeire a HVG-nek Szíjgyártó János ügyvezető-tulajdonos. Tavaly május óta az angliai Blackpoolban is kapható ugyan a fahengerekre tekert, nyílt tűzhely parazsánál sült kalácskülönlegesség, ám a szigetországbeli elterjesztése kicsit tovább tart a vártnál. Időközben budapesti két üzletét is bezárni kényszerült a cég, most pedig – a vállalkozók könnyebb megnyerése végett – új modellen dolgozik: a franchise-átvevők, akiknek eddig maguknak kellett beszerezniük a szükséges gépeket, ezután megkapják azokat a Kalácsodától. Emellett nem kizárt, hogy a franchise-díj csökkentésébe is belemegy a társaság.
Erre pedig manapság egyre többen kényszerülnek rá, és a válság látványosan meg is torpantotta a franchise-láncok terjedését. Az utóbbi egy-két évben még a magyarországi piacra lépést fontolgató nagy nemzetközi nevek közül is meghátrált jó néhány, és voltak, akik kivonultak. A legnagyobb spanyol ingatlanközvetítőnek számító Fincas Coral – amely Magyarországon kereskedelmi ingatlanokkal már 1999 óta foglalkozott – 2008 tavaszán nyitott a lakóingatlanok felé is, és 30, franchise formában működő irodát tervezett, ám miután otthon lakatot kellett tennie az üzleteire, külföldön is visszavonulót fújt. A francia Etam fehérnemű-kereskedés egyszer már megjárta Magyarországot, ám a legmenőbb plázákban üzletet nyitó hazai partnere kiszállt, így most kénytelen új partner után nézni. A Pressto nevű, szintén spanyol gyorstisztító-hálózat, valamint a portugál Body Concept szépségklinika pedig évek óta hiába keres magának tőkeerős partnert Magyarországon.
Dudás Szabolcs
Sajátos magyar megoldások a franchise területén is akadnak, igaz, a siker a válságos időkben még így sem mindig garantált. Esetenként több százezer forintot is elérő havi díjat várt a franchise-átvevőktől a Starfleur virágkereskedelmi lánc, amely – az egyik névtelenséget kérő, vidéki plázában dolgozó virágboltos partnere szerint – nem is volt igazi franchise, csak fix jutalékért továbbadta a plázákban szerzett üzletek bérleti jogát. „Az utóbbi pár évben már nem lehetett kitermelni a költségeket, mert a forgalom 20-30 százalékkal esett, miután a szaporodó bevásárlóközpontok és hipermarketek egymás elől szívták el a vevőket” – panaszkodott a HVG-nek a pórul járt vállalkozó. A Starfleur név tulajdonosa ez év elején végképp bedőlt, és le is szedette az üzletekről a franchise-jellegre egyedül utaló feliratot.
Ami az egyedi megoldásokat illeti, a pálmát kétségkívül a Lipóti Pékség viszi. Halk franchise – így nevezi saját modelljét az alapító Tóth József Péter, aki egyébként a szigetközi Lipót település polgármestere. „Senkitől sem kérem, hogy tíz évre szerződjön velem, az adott szó nekem elegendő” – ismertette a HVG-vel a megállapodás mikéntjét a szakmáját tekintve pék politikus, aki 2006-ban azért hívta életre az első pékségeit Győrben, mert úgy látta, a nagy élelmiszerláncok gyors térnyerése ellehetetlenítette a kisvállalkozásokat, és a multik beszállítójaként sem lehet hosszú távon fennmaradni. Ma már mintegy száz pékáruboltot működtetnek a cég franchise-partnerei, döntően Észak- és Nyugat-Dunántúlon, Budapesten, valamint Szlovákiában, de Tóth szerint naponta átlagosan tízen szeretnének „lipóti pékek” lenni. „Az élelmesebb vállalkozók azonnal észrevették ugyanis, hogy jól mennek a boltok” – büszkélkedik a sikerrel a szakember. Ami pedig a franchise sajátos értelmezésének eredményeit illeti, Tóth azt vallja, hogy időnként vannak ugyan keményebb kérései egy-egy vállalkozóhoz a kiszolgálás színvonalával kapcsolatban, de eddig egyetlen pékségről sem kellett eltávolíttatnia a nevet.
G. TÓTH ILDA
