A második világháború után Franciaországban bevezetett családi adózás azon a felfogáson alapul, hogy a gyerekvállalás kollektív beruházás, ezért az államnak osztoznia kell a családokkal a gyereknevelés felelősségén és költségein. A rendszer célja, hogy az azonos életszínvonalon élő családokat egyenlően adóztassák. Ennek eszköze az úgynevezett családi kvóciens rendszer, amelyben a jövedelemadózás alapegysége nem az egyén, hanem a háztartás, és amely az adó kiszámításánál figyelembe veszi a család összetételét.
A házaspárok és bejegyzett élettársak közös adóbevallást nyújtanak be. Együttes adóköteles jövedelmüket elosztják egy, a háztartásban élők száma alapján képzett számmal. Az első és második nagykorú családtag osztószáma 1, az első és a második kiskorú eltartott gyermeké 0,5, minden további gyermeké pedig 1. A család összjövedelmét tehát egy gyerek esetén 2,5, két gyerek után 3, három gyerek után 4 részre osztják, s erre vetítik az adót. Ennek következtében például egy évi 60 ezer eurós összjövedelmet bevalló kétgyerekes házaspár adóterhe 30-ról 14 százalékra mérséklődik.
A családi kvóciens logikája, hogy a gyermeket vállaló családokban többfelé oszlik a jövedelem, ezért életszínvonalukat csak úgy tudják fenntartani, ha arányosan kisebb mértékben járulnak hozzá a közterhek viseléséhez. A legalacsonyabb jövedelmű családok azonban a rendszer előnyeiből eleve nem részesülnek, mert adómentességet élveznek. Az igazi nyertesek a tehetősebb családok. Nem véletlen, hogy a társadalmi igazságosságra hivatkozva a családi kvóciens figyelembevételét 1981-ben – a szocialisták hatalomra kerülésekor – maximálták. Ma e kedvezménynek differenciált felső határa van, például eltartott gyermekenként nem haladhatja meg a 2301 eurót, a legalább egy gyermeket egyedül nevelő szülő esetében pedig a 3980 eurót.
A rendszert bírálják patriarchális szemlélete miatt és azért, mert az egykeresős családmodellt favorizálja, és nem teszi érdekeltté az anyákat a munkavállalásban. A gyakorlat ezt nem igazolja: a francia nők foglalkoztatottsága meghaladja az európai uniós átlagot. Másfelől Franciaországban hosszú évek óta kiemelkedően magas a termékenység az EU-tagállamok többségéhez viszonyítva. Ám ez a paradoxon Marie-Thérese Letablier párizsi szociológus szerint nem kizárólag a családi adózással magyarázható, hanem a gyerekvállalást és a nemek közötti munkamegosztást ösztönző, a gyereknevelés és a munkavállalás összeegyeztetését segítő, hosszú távon is stabil francia családpolitika egészével. Ez utóbbinak társadalmi újraelosztási szempontból csupán másodlagos eleme a családi adózás.
Az anyasági juttatások és családtámogatási ellátások a francia GDP 2,7 százalékát teszik ki – összegük 2007-ben meghaladta a 43,5 milliárd eurót –, miközben az adórendszeren keresztül az állam sokkal kevesebb, évi 12-13 milliárd euró előnyhöz juttatja a családokat. Más elemzések szerint az adórendszerbe beépített családtámogatás nettó egyenlege még ennyi sincs, nagyjából a közvetlenül folyósított családi ellátások egytizedének felel meg. Ugyanakkor Stefán-Makay Zsuzsanna, a párizsi INED demográfiai intézet kutatója egy friss tanulmányában rámutat, hogy Franciaországban a közvetlen családi ellátások fő haszonélvezői a legszegényebb háztartások, míg a családi adózás leginkább a tehetősebbeknek kedvez.
VIDA LÁSZLÓ
