HVG Konferencia
HVG Konferencia
Tetszett a cikk?

Az igényeinket többnyire a megszokásaink diktálják, ezek pedig egy fogyasztásra és állandó növekedésre épülő gazdasági és társadalmi rendszer érdekeit szolgálják. Ideje újraértelmezni az emberi szükségletek fogalmát, egyensúlyban az ökoszisztéma halaszthatatlan igényeivel.

Bár hivatalos helyzetekben gyakran kérik tőlem, hogy titulussal lássam el magam – ilyenkor pedig az író, újságíró, ember és állatjogi, ökológiai aktivista címkék közül válogathat bárki, ám az igazság az, hogy többnyire történetmesélőnek tartom magam.
Ezzel nem csak hitelesebbnek érzem a bemutatkozásomat, de azt is megelőzöm, hogy olyan aktivisták, akik versengenek a „ki a zöldebb”, „ki a legvegánabb” címkékért érezzék magukat megszeppenve, ha ökológiáról, ember és állatjogokról beszélek – részemről bátran nevezhet bárki bárminek, a mondandómon a címke nem változtat.
Történeteket mesélek ezt írásokon, előadásokon, gasztronómiai élményeken keresztül, vagy görögországi falvacskákban vendégeket várva – és hiszem, hogy mindannyiunknak vannak történetei, amelyeket másokkal megosztva hozzátehetünk a közös, és egyéni jóhoz, tanulva egymástól, inspirálva egymást.
Ezért is mondtam igent a HVG Szemináriumok felkérésére: a Green Revolution Konferencia alkalmából pedig kiválasztottam azt a témát, amely az utóbbi időben leginkább foglalkoztat, személyes, és szakmai szempontból is – ez pedig a “downsizing” aktivizmus, melynek lényege a személyes és globális alkalmazkodás – a Föld igényeihez.
Jó érzés egy olyan világban, egy olyan érában élni, ahol szakmai konferenciák már nem kizárólag az eladhatóságról, az önpromócióról, és az állandó növekedésről szólnak. Az elmúlt esztentő – a COVID-19 pandémia árnyékában – alapvetően újrastruktúrálta a professzionális kommunikációt, és a fogyasztást is,  így a hétköznapi döntéseinket is.
Mindannyiunkra igaz, hogy állandó változásban vagyunk – ideális esetben ez a változás pedig nem kizárólag az egyéni nagyobbravágyásnak és kényelmi igényeinknek kedvez, hanem a környezetünknek is, legyen szó emberekről, állatokról, vagy a természet egészéről. Az anyagi gyarapodás eszméjét támogató gazdasági és társadalmi rend viszont erről nem vesz tudomást.
Arra vagyunk berendezkedve, hogy ha megvettünk az autónkat, akarjunk drágább, nagyobb autót, ha van egy otthonunk, akarjunk medencés házat, és mindezzel mutassuk meg mindenkinek: sikeresek vagyunk. És bár erre ma már gondolkodás nélkül sütjük rá a “természetes” jelzőt, az igazság az, hogy ez a fajta megközelítés a szöges ellentéte mindennek, ami valóban természetes.
Hibáztathatnánk a közösségi médiát, a televíziót, a reklám korszakot, a globalizációt, ám az igazság az, hogy évezredek óta élünk a rendszerben, melyben az emberiség egészen kicsiny szelete veszi észre: a boldogsága, megelégedettsége, gazdagsága valójában nem azon múlik, hogy mások gondolnak a vélt vagy valós sikereiről.
A gond csak az, hogy a Dagobert bácsi-féle világszemlélet, mely szerint akkor érünk életünk csúcspontjára, amikor már fejest ugorhatunk az aranytallérjainkba egy nagyon komoly önhátráltató erővel is bír – ugyanis sosem történik meg, hogy valakinek egyszerűen mindene megvan, de még a legfelsőbb tízezer közé bekerülni is közel-esélytelen (no nem mintha ott fent várna bárkire a boldogság kék madara).
Ha valakinek ez volna a vágyak netovábbja, az sanszos, hogy felíratkozik egy életre, ahol egész egyszerűen sosem lesz elég jó – másoknak és önmagának. Ami azonban a legtragikusabb mindebben, hogy sokadrangú ponttá válik a prioritáslistán, hogy elég jók vagyunk –e a bolygónknak. A Föld igényei ugyanis éppen, hogy ellentétesen működnek: “neki” az volna jó, ha mi nem akarnánk állandóan mégtöbbet, és mégnagyobbat.
A Föld energiatartalékai végesek – mi pedig úgy használjuk őket, mintha korlátlan energia állna rendelkezésünkre. De azok számára is rossz hítem van, akik úgy van vele, kizárólag a saját Földön töltött ideje érdekli őket, hogy mi lesz a következő generációkkal, az legyen az ő gondjuk: a jelenlegi gazdasági rendszer energiái is végesek. Nem kell konspirációs elméletek rajongóinak lennünk ahhoz, hogy felismerjük: ha a mai nappal minden egyes ember ki akarná venni a pénzét a bankból, nem volna elegendő bankó. Nincsenek kimeríthetetlen kincsestárak.
Az egyetlen valós megoldás, hogy olyan emberekké válunk, akik kevesebbet használnak, tudatosabban fogyasztanak, és elkezdünk “visszaadni” a bolygónknak, és a gazdaságunknak. Ha gyártókat és forgalmazókat kérdezünk, hogyan léphetünl ezen ösvényre, a válasz az lesz: használjunk olyan termékeket, amelyek “vegán”, “zöld”, “fair trade”, “öko-barát” emblémával vannak ellátva. Ez egy csodálatos irány, amelyről hatalmasat dobbanthatunk a nem ártás irányába.
Ugyanakkor a “80%-ban helyi termelésű”, vagy “4/5 részben természetes alapanyagokat tartalmazó” termékek vásárlása esetén roppant büszkék vagyunk magunkra, és sokan meg sem kérdezüzzük, mégis mi lehet az a maradék 20%, amelyre nem tért ki a szlogen.
A leghatékonyabb módszer arra, hogy zöld útra trérjünk az, hogy nem használunk többet, mint amire valós igényünk van. Mi volna, ha átgondolnánk, hogy mi kell a boldogságunkhoz valójában? Hogy mekkora térre van szükségünk.
2019 tavaszán vásároltunk meg egy 24 négyzetméteres kis lakást Agios Georgios falucskában, Methana félszigetén, Görögországban, annyi pénzből, amennyit egy év alatt költöttünk el lakásbérlésre Tel Avivban – a faluban nincsen bolt, bank, posta, vagy tömegközelkedés, van viszont egy családi taverna, és egy jó ember, aki minden nap frissen szüretelt, saját termesztésű zöldségeket hoz a furgonja platóján.
Nincs koktélbár, nincsenek szuvenír boltok – viszont itt a tenger, és a vulkanikus talaj-táplálta szőlőnek köszönhetően mennyei bor, literenkénti másféleurós áron, és aranyló olívaolaj, kifogyhatatlan mennyiségben. Azaz csupa olyasmi, emiért a “civilizált” metropoliszokban a legtöbb pénzt kérik el tőlünk.
A “downsizing” a vállalati szférában afféle mumus-szó: elbocsátásokkal és megszorításokkal jár, ám a valódi downsizing azt jelenti: tudatosan és folyamatosan figyeljük és csökkentjük az igényeinket annak megfelelően, hogy mit bír el a természet, és mire vágyunk valójában.
Mondjunk nemet arra, hogy megfeleljünk egy olyan társadalmi értélrendnek (vagy inkább értéktelenség-rendnek), amit már elfogadtunk “normálisnak” – pedig tulajdonképpen minden szinten abszolút abnormális. A “normális” egy szó, amelyet közösen újra kell értelmeznünk – annak tükrében, hogy mit is szeretnénk, mi legyen az új norma a következő generációk számára.
Én szeretném azt hinni, hogy az lesz az új normális, ami jó a bolygónknak, és valóban fenntartható. Az élő környezetünk kell, hogy diktálja, mi lehet normális – “ő” pedig egyre hangosabban, és egyre egyértelműbben üzeni, hogy változtatnunk kell. Köszönöm, ha együtt változhatunk.
Steiner Kristóf, istagram: @kristofsteiner

Gyakran kérik tőlem, hogy titulussal lássam el magam – általában az író, újságíró, ember- és állatjogi vagy ökológiai aktivista címkék közül szoktam választani, ám az igazság az, hogy többnyire történetmesélőnek tartom magam. Ezzel nemcsak hitelesebbnek érzem a bemutatkozásomat, de azt is elérem, hogy olyan aktivisták, akik versengenek a „ki a zöldebb”, „ki a legvagányabb” címkékért, megszeppenjenek, ha ökológiáról, ember és állatjogokról beszélek – részemről bátran nevezhet bárki bárminek, a mondandómon a címke nem változtat.

Történeteket mesélek írásokon, előadásokon, gasztronómiai élményeken keresztül, vagy épp egy görögországi falvacskában vendégeket várva – mert hiszem, hogy mindannyiunknak vannak történetei, amelyeket másokkal megosztva hozzátehetünk a közös, egyéni jóhoz, tanulva egymástól, inspirálva egymást.

Ezért is mondtam igent a HVG Szemináriumok felkérésére a Green Revolution Konferenciára. Abban a témában adtam elő, amely az utóbbi időben leginkább foglalkoztat személyes, és szakmai szempontból is – ez pedig a downsizing aktivizmus, melynek lényege a személyes és globális alkalmazkodás a Föld igényeihez.

Jó érzés egy olyan világban, egy olyan korszakban élni, ahol a szakmai konferenciák már nem kizárólag az eladhatóságról, az önpromócióról és az állandó növekedésről szólnak. A 2020-as esztendő – a COVID-19 pandémia árnyékában – alapvetően újrastrukturálta a professzionális kommunikációt és a fogyasztást is, így a hétköznapi döntéseinket is.

Mindannyiunkra igaz, hogy állandó változásban vagyunk. Ideális esetben ez a változás nem kizárólag az egyén kényelmének és igényeinek, hanem a környezetünknek is kedvez, legyen szó emberekről, állatokról vagy a természet egészéről. Viszont az anyagi gyarapodás eszméjét támogató gazdasági és társadalmi rend erről nem vesz tudomást.

Arra vagyunk berendezkedve, hogy ha megvettük az autónkat, akarjunk drágább, nagyobb autót; ha van egy otthonunk, akarjunk medencés házat; és mindezzel mutassuk meg mindenkinek, mennyire vagyunk sikeresek. És bár erre ma már gondolkodás nélkül sütjük rá a „természetes” jelzőt, az igazság az, hogy ez a fajta megközelítés a szöges ellentéte mindennek, ami valóban természetes.

Hibáztathatnánk a közösségi médiát, a televíziót, a reklámokot, a globalizációt, ám az igazság az, hogy évezredek óta élünk a rendszerben, melyben cask kevesen realizáljuk, hogy a boldogság, a megelégedettség és a gazdagsága valójában nem azon múlik, hogy mások mit gondolnak a vélt vagy valós sikereinkről. A gond csak az, hogy a Dagobert bácsi-féle világszemléletnek – amely szerint akkor érünk életünk csúcspontjára, amikor már fejest ugorhatunk a hegyekben álló aranytallérjainkba – nagyon komoly önhátráltató ereje van. Ugyanis sosem történik meg, hogy valakinek egyszerűen mindene megvan, de még a legfelsőbb tízezer közé bekerülni is közel esélytelen (no, nem mintha ott fent várna bárkire a boldogság kék madara).

Ha valakinek ez volna a vágyai netovábbja, sanszos, hogy feliratkozik egy életre, ahol egész egyszerűen sosem lesz elég jó – másoknak és önmagának. Ami azonban a legtragikusabb mindebben, hogy sokadrangú ponttá válik a prioritások listáján, vagyis hogy elég jó-e a bolygónknak. A Föld igényei ugyanis éppen, hogy ellentétesen működnek: „neki” az volna jó, ha mi nem akarnánk állandóan még többet, és még nagyobbat.

A Föld energiatartalékai végesek – mi pedig úgy használjuk őket, mintha korlátlan állna rendelkezésünkre. De azok számára is rossz hírem van, akiket nem törődnek a következő generációkkal és kizárólag a saját Földön töltött idejük érdekli: a jelenlegi gazdasági rendszer energiái is végesek. Nem kell összeesküvés-elméletek rajongóinak lennünk ahhoz, hogy felismerjük: ha, például, a mai nappal minden egyes ember ki akarná venni a megtakarítását a bankból, nem volna elegendő bankó. Nincsenek kimeríthetetlen kincsestárak.

Az egyetlen valós megoldás, hogy olyan emberekké válunk, akik kevesebbet használnak, tudatosabban fogyasztanak és elkezdünk „visszaadni” a bolygónknak és a gazdaságunknak. Ha gyártókat és forgalmazókat kérdezünk, hogyan léphetünk erre az ösvényre, a válasz az lesz: használjunk olyan termékeket, amelyek „vegán”, „zöld”, „fair trade”, „ökobarát” emblémával vannak ellátva. Ez egy csodálatos irány, amelyről hatalmasat dobbanthatunk afelé, hogy nem ártsunk senkinek – ugyanakkor a 80%-ban helyi termelésű vagy részben természetes alapanyagokat tartalmazó termékek vásárlása esetén roppant büszkék vagyunk magunkra, és sokan meg sem kérdújelezzük, mire nem tért ki a szlogen.

Az ökolábnyom csökkentésének számtalan módja van, ám a legjobb és legbiztosabb az, ha nem veszünk és fogyasztunk többet annál, mint amire valóban szükségünk van. Bár a gyártók és cégek rengeteg terméket kínálnak, az egyetlen megoldás, ha nem foglalunk nagyobb helyet, több energiát, mint amennyi az életterünknek és életünknek valóban kell. A leghatékonyabb módszer a zöld útra téréshez, hogy tisztába kerülünk a valós igényünkkel.

Mi kell valójában a boldogságunkhoz? Mekkora térre van igazából szükségünk?

2019 tavaszán vásároltunk egy huszonnégy négyzetméteres kis lakást Methana félszigetén, Görögországban, annyi pénzből, amennyit egy év alatt költöttünk el lakásbérlésre Tel-Avivban. A faluban nincsen bolt, bank, posta vagy tömegközlekedés, van viszont egy családi taverna és egy jó ember, aki minden nap frissen szüretelt, saját termesztésű zöldségeket hoz a furgonja platóján. Nincs koktélbár, nincsenek ajándékboltok, a tenger és a vulkanikus talaj táplálta szőlőnek köszönhetően azonban , kifogyhatatlan mennyiségben mennyei bor és aranyló olívaolaj.

A „downsizing” (jelentése leépítés, csökkentés) szó a vállalati szférából terjedt el, és afféle mumusnak számít: elbocsátásokkal és megszorításokkal jár. Ám a hétköznapi életben vett downsizing azt jelenti, hogy tudatosan és folyamatosan figyeljük és csökkentjük az igényeinket annak megfelelően, hogy mit bír el a természet, és mire vágyunk valójában.

Mondjunk nemet arra, hogy megfeleljünk egy olyan társadalmi értékrendnek (vagy inkább értéktelenségrendnek), amelyet már elfogadtunk „normálisnak” – pedig tulajdonképpen minden szinten abszolút abnormális. Közösen kell újraértelmeznünk a normákat az ember- és állatjogok, illetve az ökológia tekintetében is – nemcsak a saját magunk, de a következő generációk számára.

Hiszem azt, hogy az lesz az új normális, ami jó a bolygónknak és valóban fenntartható. Az élő környezetünk kell diktálnia, hogy mi lehet normális – „Ő” pedig egyre hangosabban és egyre egyértelműbben üzeni, hogy változtatnunk kell.

Köszönöm, ha együtt változhatunk.

Steiner Kristóf, instagram: @kristofsteiner



Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Szemináriumok & Konferenciák közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.