A Budapesti Fesztiválzenekar ebben az évadban két Mozart-operát játszott el a Művészetek Palotájában. A Così fan tutte kissé leegyszerűsített Glyndebourne-verziója után Fischer Iván a saját – még egyszerűbb, de annál lényegre törőbb – Figaro házassága-változatát mutatta be. Teljes sikerrel: három óra mámorban volt részünk.
A színházi legendák szerint Helene Weigel – Brecht özvegye és helytartója – a hatvanas években Budapesten járt. Megnézett egy-két, hatalmas közönségsikerrel játszott magyar Brecht-előadást. Nem volt elragadtatva: túl érzelmesnek, túl „klasszikusnak” találta a honi büszkeségeket. Márpedig Brechtet játszani kell – még akkor is, ha az iskolázottság nem túl erős e tárgyban. Így gondolták az Operaház vezetői is. Vajon jól?
A kilencvenes évek elején valaki szemérmetlenül ellopta Békés András egyik rendezését. Békés egy napilap szerkesztőségéhez fordult, de a nyilvánosság sem jelentett sokat, mert a rendezői koncepció akkoriban nem volt jogvédett szellemi termék. Ez ma már másképp van. 1986-os Sevillai borbélyát kellő tisztelettel újította fel az Operaház. Az eredmény: siker a négyzeten.
Az istenek Istene cudar kedvében volt, talán rossz minőségű égi eledelt kapott, Jupiter, mert igyekezett a Titus kegyelme című Mozart-opera előadását jó néhány szereplőváltozással megzavarni. Ám ezúttal a földi sereg bizonyult erősebbnek. Lehet-e időszerűbb mű mint a Titus: bosszúszomj, hatalomvágy, cselszövés és politikai kombináció magánelőnyökért.
