A Magyarországon nemrégiben felfedezett és speciális előadás-sorozattal népszerűsített (lásd Tanopera című írásunkat) Brundibar című, alig több mint félórás „operácska” diadalmenetének első, meglepő helyszíne a náci koncentrációs tábor, Theresienstadt volt. Eredetileg a francia és a cseh zenei, illetve színházi életben sikert sikerre halmozó, 39 éves Hans Krása komponálta még 1938-ban, a cseh kultuszminisztérium által az ifjúság erkölcsi nevelésére kiírt zenei pályázatra. Librettóját a prágai avantgárd színházbeli kolléga és bohémtárs, a költőként, valamint karikaturistaként is jegyzett Adolf Hoffmeister írta. Az erkölcsnemesítő pályázat elbírálása azonban a Prágába bevonuló náci hadsereg miatt elmaradt.
A zenei közéletből zsidó származásuk miatt kiebrudalt alkotók művének első színrevitelére így 1942 telén került sor a kényszerű új „kultúrcentrumban”, a prágai zsidó árvaházban, ahol az ott lakók játszották el társaiknak a tanmesét, hogy miként győzedelmeskedik a gonoszt megtestesítő kintornás, Brundibar felett a jók, a romlatlan gyerekek összefogása. Noha a próbákon még részt vett, az ünnepélyes bemutatón Krása már nem lehetett ott, mivel épp néhány nappal előtte deportálták az egykori katonai garnizonvárosba, a vastag, 18. századi kőfallal körbekerített, akkoriban német nevén, Theresienstadtként emlegetett észak-csehországi Terezínbe. Nem sokkal később követte őt szinte valamennyi szereplő, valamint az előadás műkedvelő zenész-karmestere, Rudolf Freudenfeld is. A történelem és a zenetörténet egyik legfurcsább paradoxona, hogy 1943 szeptemberében a Brundibar ott, a városban, egy volt kaszárnya színházzá átalakított nagytermében – ezúttal már Krása irányításával – nemcsak hogy ismét színre került, hanem 55 előadást meg is ért. Theresienstadtban ugyanis nemigen akadt senki, aki legalább a könnyen dúdolható zárókórust – „Legyőztük Brundibart, messzire menekült” – ne ismerte volna.
Theresienstadt nem csak az említett előadás-sorozat miatt volt a német táborok legkülönösebbike. Egyrészt munkatáborként üzemelt, mivel az odaszállított emberek egyebek mellett a német csodafegyverekként emlegetett V–1 és V–2 rakétákhoz gyártottak alkatrészeket a város melletti titkos, föld alatti hadiüzemben. Ugyanakkor a halál előszobájának nevezhető átmenőtábor is volt: a fél évtized alatt a városkában kényszerűen megfordult tízezrek nagy része az onnan körülbelül 500 kilométerre fekvő Auschwitz gázkamráiban végezte. Mindezek mellett pedig olyan, német propagandafilmben mutogatott mintatábor is volt, amelyet 1944-ben a Nemzetközi Vöröskereszt vizsgálóbizottsága kétszer is meglátogathatott. A bizottság tagjai a szemfényvesztő látszattól, az odahurcolt zsidóknak juttatott önkormányzati jogosítványoktól és a pezsgő kulturális élettől valósággal megszédülve, jelentésükben úgy fogalmaztak: „Terezín a zsarnoki Németország kellős közepén a demokrácia egy parányi szigete.” Ezzel a megállapításukkal voltaképp hitelesítették azt a félórás, A Führer várost adományoz a zsidóknak című áldokumentumfilmet, amelyet egyébként egy szintén theresienstadti fogoly (nem sokkal korábban Marlene Dietrich partnere a Kék angyal című világhírű játékfilmben), Kurt Gerron színész és rendező forgatott, nem kis tehetséggel.
A film zenére vágott pergő montázsokban mutatja be az ott élők egy napját, a délelőtti vidám és jókedvű munkavégzéstől a délutáni, esti – igen változatos – szabadidős foglalatosságokig, s azokon belül megkülönböztetetten a zenei programokig. A film néhány kockáján a Brundibar zárójelenetében lelkesen éneklő gyerekek is feltűnnek. Többségükről ez az egyetlen és utolsó felvétel, a forgatás befejezése után elnyelte őket valamelyik auschwitzi transzport. Akárcsak a film elkészítéséért magának és családjának szabadulást reménylő Gerront, valamint a sikerszerző Krását és komponistatársait: Viktor Ullmannt, Pavel Haast, Gideon Kleint.
E zeneszerzőkvartettnek volt meghatározó s egyben irányító szerepe abban, hogy Theresienstadt kezdetben illegálisan szervezett, később a gyorsan kapcsoló németek által nemcsak elnézett, hanem egyenesen támogatott kirakati kulturális élete szinte kivirágzott, s a zenetörténet szempontjából is páratlan hozadékkal járt – derül ki Murányi Márta még publikálatlan, Utolsó üzenetek – Theresienstadt zenei élete című tanulmányából. Ebből tudható meg az is, hogy a táborba hurcolt komponisták – akik a cseh nemzeti zene kiteljesítésén munkálkodó Leos Janacek követői, illetve Prágából az Arnold Schönberg nevével fémjelzett bécsi iskola felé kacsintó muzsikusok voltak – legyilkolásuk előtt önnön életművüket is kiteljesítették.
Ullmann például megírta az Atlantisz császára avagy a Halál nemet mond című művét, melyet négy évtizeddel keletkezése utáni bemutatójakor a kritikusok rögvest remekműnek ismertek el. A kamaraoperát egykoron, bár tervezték, nem sikerült színre vinni, a zenekar tagjait és az énekeseket ugyanis a bemutató előtti héten a német parancsnokság, a próbákat félbeszakítva, szinte kivétel nélkül valamelyik haláltáborba deportálta. A mű partitúrája azonban csodaszámba menő véletlenek sorozata révén megmenekült, ellentétben például Haas több szerzeményével, melyeknek csupán a címét ismerheti az utókor.
Az azóta eltelt évtizedekben Theodor W. Adorno német filozófus és zeneesztéta elhíresült megállapítása nyomán – „Auschwitz után nem lehet verset írni” – többször vitáztak arról, vajon az ámításban való részvétel maga nem volt-e cinkosság. Mintha ennek az utókori vitának címezte volna társaival közös (utolsó) üzenetét Ullmann, amikor halála biztos tudatában a Goethe és a gettó című esszéjében így fogalmazott: „Törekvésünk, hogy becsülettel szolgáljuk a művészetet, éppoly erős volt, mint élni akarásunk (...) Theresienstadt tehát előmozdította, nem pedig gátolta zenei tevékenységemet.”
