Anthony Bourdain rengeteget hozzátett ahhoz, hogy a világ kicsit jobb hely legyen. A múlt héten, 61 éves korában elhunyt séf, műsorvezető, riporter, író empátiája tette igazán különlegessé minden megnyilvánulását, legyen szó ételekről, kultúrákról, utazásról, az ismerősről és az ismeretlenről. Az elmúlt időszakban azonban Bourdain magára vállalt egy másik szerepet is, ami miatt csak még fájóbb lesz a hiánya. A Weinstein-botrány kirobbanása után ugyanis a nők egyik leghangosabb szövetségese és a Me Too mozgalom elkötelezett támogatója lett.
BEN VON KLEMPERER / CROWDSPARK
Élete utolsó szakaszának az egyik legizgalmasabb és legfontosabb kutatása volt önmaga, és a saját létezése férfiként mindannak a fényében, amire a Me Too mozgalom eddig feltárt és megmutatott. Önreflexióra vállalkozott akkor, amikor a férfitársai közül sokan inkább hárítottak. Amikor mások azt feszegették, hogy a Me Too mozgalom talán már túl messzire ment, ő azon gondolkodott, hogy miként lehetne jobb szövetségese a nőknek.
Az elmúlt időszakban Anthony Bourdain lett az az ember, aki képes volt magán átlépve, magát nem előtérbe helyezve értelmezni mindazt, ami a szexuális zaklatások kibeszélése során történik. Nem védekező állást vett fel, hanem a nyilvánosság előtt következetesen felelősségre vonta magát saját korábbi viselkedéséért. Nem a férfiak üldöztetését látta meg a mozgalomban, hanem egy lehetőséget a tanulásra, a megismerésre, az előrelépésre.
Folyamatos felülvizsgálat
Ez a gondolkodási, viselkedési, világnézeti mintázat tulajdonképpen már a műsoraiban fellelhető. Az érzékenysége, az empátiája a folyamatos reflexiója lehetővé tette, hogy átadja a terepet azoknak, akik nem voltak szem előtt, akik a partvonalra sodródtak, akik mások voltak. A reflektorfényt nem magára, hanem azokra a kultúrákra, konyhákra, hagyományokra és emberekre irányította, amelyeket bemutatott. Ezt a stratégiát követte akkor is, amikor a szexuális zaklatások áldozatainak adta át a szót, miközben vizsgálta a saját helyét is ebben a bonyolult társadalmi-kulturális mátrixban.
„Azt hiszem, sok más férfihez hasonlóan én is felülvizsgálom az életemet. Visszatekintek, ahogy remélem sok más férfi is így tesz ebben az iparágban, és elgondolkodom – nem feltétlenül azon, hogy mit tettem vagy nem tettem, hanem hogy mit láttam, és mit hagytam figyelmen kívül. Mi az, amit nem vettem észre?” – avatta be a Daily Beast újságíróját az elmélkedéseibe egy áprilisi interjúban, ahol külön hangsúlyozta, hogy ez a mozgalom nem róla szól, most nem az ő véleménye a legfontosabb:
„Ezek nem az én történeteim, és minden alkalommal, amikor erről a témáról beszélek, azt érzem, hogy elveszem a helyet, amelyet egy nőnek kellene elfoglalnia”
– reflektált a saját reflexióira.
Bourdain elismerte azt is, hogy ennek a belső vizsgálódásnak az egyik mozgatórugója volt az, hogy a barátnője, az olasz színész-rendező Asia Argento egyike volt azoknak, akik a nyilvánosság elé álltak a Harvey Weinstein elleni vádjaikkal.
ANGELA WEISS / AFP
Bourdain pedig – részben Argento hatására – nemcsak hitt a nőknek, hanem oda is figyelt rájuk, végighallgatta őket. Argento azt állította, hogy Harvey Weinstein 1997-ben a cannes-i filmfesztiválon megerőszakolta. Bourdain többször beszélt arról, hogy Argentónak köszönheti, hogy jobban megértette, milyen nehézségekkel néznek szembe az áldozatok, amikor jelenteni próbálják az őket érző zaklatást vagy erőszakot. Sokszor dicsérte a barátnője bátorságát, és amikor május 25-én a New York-i rendőrség letartóztatta Weinsteint, érzelmes Twitter-bejegyzésben üzent Argentónak: „Biztos voltál benne, hogy ez a nap soha nem fog eljönni, hogy el fognak nyomni, hogy egyedül vagy. És mégis, megcsináltad.”
When you went on record, @AsiaArgento you were sure this day would never come, that you would be crushed, that you were alone. And yet you did it anyway. #perpwalk pic.twitter.com/sGzI1qUjx7
— Anthony Bourdain (@Bourdain) May 25, 2018
A nők támogatása mellett vállalkozott arra is, hogy felelősségre vonja a férfiakat. Amikor James Corden ízléstelenül viccelődött Harvey Weinstein áldozataival, a Twitteren tette helyre a humoristát, és szintén a Twitteren keveredett kifejezetten durva vitába a szexuális zaklatással megvádolt Alec Baldwinnal.
Ha dönteni kellett, döntött
Bourdain felszólalt akkor is, amikor a saját terepén, az étteremiparban zajló szexuális visszaélésekről volt szó. Amikor két sztárséfet, Mario Batalit és Ken Friedmant megvádolták, Bourdain döntött: nem a nők szavahihetőségét kérdőjelezte meg, hanem elhatárolódott az általa csodált kollégáktól. A Mediumon megjelent írása egyfajta ars poetica a Me Too korszakra. „Bármennyire is hangot adtam a csodálatomnak Mario Batali és Ken Fridman iránt a múltban, bármit érzek is velük kapcsolatban, bármennyire is csodáltam és tiszteltem őket, az mind lényegtelen ezeknek a vádaknak a fényében” – írta, hozzátéve, hogy a jelen körülmények között az embernek döntenie kell. „Megingathatatlanul és kitartóan a nők mellett állok. Nem erkölcsösségből vagy tisztességből vagy morális felháborodásból – még ha szeretném is így hinni –, hanem mert elég későn az életemben találkoztam egy rendkívüli nővel, akinek volt egy különösen borzalmas története, és aki bemutatott más rendkívüli nőknek szintén borzalmas történetekkel. Hálás vagyok nekik a bátorságukért, és inspirációt merítek belőlük. Ettől nem leszek felvilágosultabb, mint bármelyik más férfi, aki épp hogy elkezdett figyelni és elkezdte meghallgatni őket. Ettől csak kicsit kevésbé leszek ostoba, remélem.”
Bourdain őszintén beszélt arról is, mennyit vívódott a saját rossz fiú imázsával, és rengeteget gondolkodott azon, hogy ez miként járulhatott hozzá a toxikus férfiasság jelzős szerkezettel jellemzett légkörhöz és a szexuális zaklatásokhoz az éttermi iparágban. Tavaly októberben adott egy nagyon érdekes és tanulságos interjút a Slate-nek, amelyben a saját felelősségét firtatta. Az áldozatok történeteit hallva feltette például magának a kérdést, hogy miért nem ő volt az az ember, vagy miért nem látták őt olyan embernek a nők, akiben megbízhattak, akire rábízhattak volna a történeteiket. „Ezt személyes kudarcként éltem meg – mondta. – Ismertem sokat ezek közül a nők közül, ismertem olyanokat, akiknek éveken át voltak hasonló történeteik, és semmit sem mondtak el nekem.
Mi a baj velem? Mit mutattam magamból, ami miatt nem bíztak meg bennem, vagy miért nem voltam én az az ember, akit természetes szövetségesüknek tekinthettek ilyen esetben?”
Ebben a folyamatban átértékelte azt a képet is, amely az írásaiból, különösen a 2000-ben megjelent könyvéből, A konyhafőnök vallomásaiból (Kitchen Confidential) sugárzott, és azt is, hogy hogyan dicsőített egy mérgező rendszert. „Mert férfi voltam egy férfias világban, amelyik ünnepelte ezt a rendszert – nagyon büszke voltam arra, hogy bent maradtam, hogy egyszer csak ott találtam magam ebben a nagyon régi, nagyon fallocentrikus, nagyon elnyomó rendszerben, és büszke voltam magamra, hogy túléltem” – mondta Slate-nek, majd eljutott a felismerésig is, hogy mivel vezető figurája lett egy régi, elnyomó rendszernek, ezek után „aligha lehetett csodálkozni azon, ha valaki úgy tekintett rám, mint egy nem túl bizalomgerjesztő emberre”.
AFP / NURPHOTO / Robin Platzer
Miközben épp ő volt az, aki – a férfiak által uralt éttermi iparágban szokatlan módon – egyenrangúnak tekintette a női séfeket. 2012-ben a Bust magazinnak adott interjút, amelyben egyebek között az éttermeket átható szexizmusról is beszélt. „Nevetséges az elképzelés, hogy a nők fizikailag alkalmatlanok erre a szakmára. Nevetséges az is, hogy a nők nem tudnak ugyanolyan vagányak lenni, mint a férfiak. Senki sem áll az útjukba, de azt hiszem, bár sok nagyszerű női séf van – Gabrielle Hamilton, April Bloomfield, Melissa Kelly, Ina Garten vagy Michelle Bernstein –, talán nem olyan ismertek, mint a férfi séfek, mert kevésbé hajlamosak arra, hogy páváskodjanak az étteremben.
Szégyellem kimondani, de a saját magad könyörtelen reklámozásában van némi tesztoszteron.
Anthony Bourdain halála után a New Yorker egyik szerzője idézte fel két beszélgetésüket. Másfél évvel ezelőtt ültek le egy interjúra, és a beszélgetés vége felé Helen Rosner megkérdezte tőle, hogy feministának tartja-e magát. Bourdain hosszú és kitérő választ adott, amely sokkal inkább sztorizás volt, mint nyilatkozat, majd egy határozatlan nem tudom-mal zárult.
Rosner aztán néhány hónappal ezelőtt ismét – és utoljára – beszélt megint Bourdainnel, aki maga hozta elő a korábbi beszélgetésüket.
Emlékszel arra, amikor megkérdezed, hogy feminista vagyok-e, és én féltem igent mondani? Hát, írd csak le: egy kib..tt feminista vagyok.
