Amint leültem írni, egy légy elkezdett keringeni a fejem körül. Utálom a légyzümmögést, ráadásul a rohadék folyton rászáll a kezemre, és ha elrebbentem, az arcomra száll, legrimaszolom onnan, erre megtalálja a tarkómat. Felállok, kitartom a kezem, kis idő múlva ráereszkedik. Most kell gyorsnak lenni. Franc! Ég a kézfejem, de a légy elszállt.

Beugrik egy közelmúltbéli beszélgetés egy nagyonhippi sráccal az utcából, rovarokról. Nem kell azokat bántani, mondja, ők is részei az univerzumnak. Ő elvan velük a lakásban, megosztja velük az életterét. Az állatok nem azért vannak, hogy az ember legyilkolja őket. A kártevőkről beszélek, mondom. Kártevő, horkantott. Ez csak emberi kategória!

„Csak” emberi. Aha.

Vérszomj, lincshangulat

Pár napja azon lehetett röhögni, hogy egy francia komponista, a 44 éves Julien Gauthier, aki állathangok alapján hozott létre kortárszenei produkciókat, legutóbbi túrája során grizzlytámadás áldozata lett. Darwin-díjas, úgymond. Minek ment oda. Állítólag a franciák finomak. Legalább jól belakott a mackó az idiótával. És az elmaradhatatlan: nem kell az embernek bolygatni a természetet, az állatok voltak ott előbb. Ezek a Facebook-univerzumban kerengő megnyilvánulások, magukat értelmesnek tartó emberektől.

Zombivírusként terjed a romantikus állatkultusz. Mind emlékszünk, amikor egy gyereket megharapott egy szurikáta, amit a kissrác ijedtében földhöz csapott, az állat meg elpusztult. Kellemetlen történet, de hát: shit happens. Hetekig ez a jelentéktelen affér volt a legnagyobb sztori. Az emberek a profiljukat Timonra cserélték Oroszlánkirályból, zúgott a „zsöszüi szurikáta”, cikkek tömkelege tárgyalta, hogyan „halt meg” „a szerencsétlen állat”, és volt az a breaking, ha új patológiai adalék merült fel. A megharapott kisfiú kegyetlen bestia lett, átkok és szitkok tízezrei zúdultak rá, kár, hogy fel fog nőni, az ilyenekből leszek a sorozatgyilkosok, helló, nem tudja valaki, hol lakik?, lejjebb kéne szállítani a büntethetőségi korhatárt, az anyját kéne lecsukni,  dehogyis, falhoz és golyót a fejükbe, francokat, földhöz kéne csapkodni mindkettőt, hadd éljék át ugyanazt a rohadékok, amit az a tündéri kis jószág.

A saját anyját kivégző férfi két napig volt hír, a teknőst elpusztító nő egy hétig. És akkor még nem szóltunk a kutyáját tényleg brutálisan és értelmetlenül halára kínzó, nyilván kelekótya balotaszállási asszonyról, aki pont akkora közellenség lett, mintha egy emberrel bánt volna el ugyanígy. És itt van a kutya elásva.

Kutya, macska a paplan alatt

Ebben az össznépi őrületben az állat személlyé válik, „akit” „kivégeznek”, „akiket” „bestiálisan  meggyilkolnak”, a  hírek címsorai és a cikkek alatt burjánzó hozzászólások szerint. A kutya például családtag, idézőjel nélkül. Tele van kutyával-macskával az összes város, de csak elvétve esik szó arról,  hogy a házikedvenc-tartásnak borzalmasan nagy az ökológiai lábnyoma (s emiatt vaskosan hozzájárul a klímaváltozáshoz), arról meg végképp hallgatni illik, milyen fertőzéseket kaphat tőlük a gazdi, vagy a szomszéd gyereke.

Nem arról szólnak a trendi életmódtanácsok, hogy ha nem muszáj (és miért lenne muszáj?), ne tarts állatot a lakásban, és persze, senkinek eszébe sem jut rendeletileg szabályozni a létszámukat, hisz a tulajdonosok sokan vannak, és ölni tudnának a kedvencükért. A főárambeli, mélységesen ostoba életmódtanácsok arról szólnak, hogy vidd be a hálószobádba, és aludj egy ágyban a kutyussal, mert az pozitív rezgéseket hoz mindkettőtök álmába. És hogy tök ari, ha a macskád naphosszat az étkezőasztalon heverész és belezabál a kajádba.

Máig sem ismerjük, pontosan hányféle, emberre veszélyes kórokozót hordoz egy mégoly gondosan tartott  kutya vagy macska, csak azt tudjuk, hogy sokat. Az ilyen igazságok persze kényelmetlenek, és az ilyen kutatások népszerűtlenek. A régebbi, e tekintetben normálisabb társadalmak is tartottak kutyát-macskát, de az állat és az ember életterét rigorózusan elkülönítették, valamint senkinek nem jutott eszébe  puszilgatni egy kutyát.

Amúgy persze, ezek klassz állatok, én is bírom őket a maguk helyén, mondjuk falusi vagy kertvárosi porták őrzőjeként. De a túlzott, felelőtlen, tudás helyett mítoszokon és frusztrációkon  alapuló kutya- és macskatartás a közegészségügy egyik időzített bombája. Ráadásul a kutya meg a macska fétis, társpótlék egy elmagányosodó társadalomban, ahol az öngyilkosságok vezető oka az ún. szeparációs szorongás, ahol még a családtagok is egymásnak háttal élik az életüket. Van, aki a kutyájával  beszéli meg a problémáit, mert képtelen emberekkel normális kapcsolatot létesíteni.

Az a bizonyos harmónia

A társadalmunk egy perverz, zoofil és egyben önpusztító ideológia rabja. Mind ismerjük a romantikus- ezoterikus elbeszélést arról, hogy minden élőlény egyenlő értékű. Hogy úgynevezett harmóniában kell élni az úgynevezett természettel. Mint az „aranykorban”, a gyűlölt és átkozott emberi civilizáció előtt. Mert az állatok épp olyan csodálatos teremtmények, mint mi vagyunk.

A légy a klaviatúrámra száll. Közönséges házilégy (musca domestica). Szép szivárványos, aranyszínbe hajló a szárnya, nyilván nőstény példány. Nem értem, az Úr miért teremtett legyet, de a maga nemében csakugyan remekmű, ha csak az összetett szemre gondolunk is: szemenként nem egy lencséje van, hanem sok, és mind külön fókuszálja a fényt. A testtömegéhez képest az ereje is elképesztő. Viszont a kártevőpotenciálja sem semmi. Elsősorban szart és dögöket szokott szívogatni, aztán rászáll a kezünkre, arcunkra, kajánkra. Több száz bacilusfajtát cipel magával, és több tucat különböző betegséget terjeszt, köztük olyanokat, mint a tífusz, a vérhas, vagy a kolera. Na, hess innen. Bárcsak én is így tudnék repülni.

A radikális állatvédőknél már nem is csupán egyenrangú és azonos értékű  az ember minden lénnyel, az ostoros egysejtűtől az őzikén át a jegesmedvéig, hanem alacsonyabb rendű náluk. (Ez a pont az, ahol tényleg elveszítem a hidegvérem.) Mert az állat nem teszi tönkre a bolygót, na ugye. Nem öl élvezetből. Vigyáz a környezetére. Az állatok sokkal összetartóbbak, mint mi, emberek vagyunk. Intelligensebbek is, csak sajnos nem értjük a nyelvüket. Az állat nemes, tiszta, jólelkű és cuki, ősi titok, egy darab eleven természet, valami az elfeledett igazságból, egy kis emlékeztető arról, honnan is jöttünk.

Leigázzuk a természetet, mert ez így helyes

Elárulok néhány titkot. Az első és legfontosabb, hogy az állat nem ember, tehát nem személy. Simán lehet, hogy tetszik, aranyos és hasznos, de nem „ő”, hanem „az”, és nem „valaki”, hanem „valami”.  A kutyát – tapasztalatból tudom – nagyon meg lehet szeretni, de legfeljebb idézőjelben „családtag”, valójában (egészséges lelkű emberek számára) nem az.

Nem vagyunk az állatokkal egyenrangúak, sőt: magasabbrendűek és fontosabbak vagyunk náluk. Addig vagyunk életképesek, amíg ezt így gondoljuk, és ennek megfelelően cselekszünk. Mivel az ember élete összehasonlíthatatlanul értékesebb, mint az állaté, ép érzésű ember jobban sajnálja a megharapott kisfiút, mint a megdöglött szurikátát. Ugyanezért az állatkísérletek ellen tiltakozni értelmes emberhez méltatlan dolog; ha nem okoznak a szükségesnél nagyobb szenvedést, morális kötelességünk állatokon tesztelni gyógyszereket és gyógymódokat.

A természetben nincs harmónia, sem béke. A túlélés, a szaporodás és a minél jobb élet az élőlények célja, és fájdalom, az egyik faj prosperitásának az ára gyakran a másik pusztulása. Nincs win-win (vagy csak nagyon ritkán), és a helyzetet nem lehet tárgyalásos úton megoldani: az erősebb megeszi a gyengébbet, és/vagy kíméletlenül elfoglalja az élőhelyét. Senkit nem érdekel, ki volt ott előbb. Élethalálharc folyik az összes szerveződési szinten, és az győz, aki okosabb, gyorsabb, ügyesebb, vagy nagyobb a szerencséje.

Annak az igénynek, hogy „ne igázzuk le a természetet”,  semmi értelme. Ha nem igázzuk le a természetet, a természet igáz le minket –  tertia, sajnos, non datur. Az Oroszlánkirály nem nemes vadállat, aki ügyel az úgynevezett egyensúlyra (ami valójában sosem létezett), hanem veszélyes ragadozó, akihez ha fegyvertelenül közel mész, habozás nélkül letépi a fejed. Itt jegyzem meg: az állatok is ölnek szórakozásból.

Annak köszönhetjük a létezésünket, hogy a többi fajjal folytatott küzdelemben eddig mi voltunk a legjobbak, sőt, egyre jobbak vagyunk. Csupán addig tart a létezésünk, míg fenn tudjuk tartani az erőviszonyokat. Fákat kell kivágnunk, hogy elférjenek a városaink, és legyen miből bútort, házat meg papírt készítenünk. Állatokat kell leölni, hogy legyen mit ennünk, és megvédjük magunkat. A vadat távol kell tartani a terméstől, mert széttapossa és lerágja; a dúvadat, mivel ránk nézve kártékony, ritkítani kell. A patkányokat el kell pusztítani, százezer-és milliószám, teketória nélkül,  az összes kártevővel együtt.

Egy kedves ismerősöm a múltkoriban haragosan próbált szembesíteni a borzasztó ténnyel, hogy egyesek szándékosan nevelnek hatalmas telepeken fácánt, hogy aztán „brutálisan” halomra lőhessék őket. Nem értette, hiába magyaráztam, hogy ezzel semmi gond nincs. Ez pontosan ugyanaz, mint amikor halastavakat telepítünk, hogy „brutálisan” kihalásszuk a halakat és megegyük őket, meg amikor baromfitelepeket hozunk létre, hogy „brutálisan” elvágjuk a csirkék torkát, és feldolgozzuk őket élelmiszernek.

A környezetvédelem is miattunk fontos

Az emberi civilizációnak ki kell fejlesztenie a technológiákat, amikkel a természetben fenn tudja tartani a relatív sokféleséget, de nem a természetért, hanem az emberért. Nem azért kell megóvni a méheket, mert aranyosak, hanem azért, mert nélkülük összeomlik a mezőgazdaságunk. Nem csupán azért kellenek az erdők, mert szépek és romantikusak, hanem és főként azért, hogy a levegő lélegezhető maradjon, és legyen még fa, amit kivághatunk, és asztalt meg széket készíthetünk belőle.

Vannak borzasztó időszakok a történelemben, mikor az emberi társadalomban is egy az egyben alkalmazzák a szelekció elvét: győzzön az  életrevalóbb, pusztuljon a gyengébb. Ez baj, hiszen az ember az egyetlen lény, amelynek megadatott az erkölcsi nemesség. Az ember az állatnak nem testvére, az egyik ember a másiknak viszont igen. A civilizáción belül is kell verseny, de létezik win-win, és létezik szolidaritás. Nem feltétlenül kell megharcolnunk a javakért, tudunk velük kereskedni is. Vannak tárgyalásos megoldások, és van lehetőség a nagylelkűségre: például ebben vagyunk jobbak az állatoknál.

Az emberi erkölcshöz tartozik, hogy élőlényeknek felesleges szenvedést okozni  bunkóság, csupán élvezetből leölni őket pedig beteges dolog: akinek tisztán egy élet kioltása örömet okoz, nyilván nem normális. (A vadászat, ami alapjáraton az egyik legnemesebb és legfontosabb emberi tevékenység, természetesen nem erről szól.)

Ha valaki úgy gondolja, hogy az emberiségnek bűnként róható fel a létezése, hát szálljon ki. De ne úgy, mint az álkivonult, szánalmas hippik, akik tisztást irtanak a kunyhóiknak az erdőben, majd kínai gyártósoron készült, műanyagházas  high-tech készülékekkel dokumentálják, hogy milyen jó megszabadulni a civilizációs vívmányainktól. Ha gyűlölöd a civilizációt, tényleg hagyd itt, szabad az út a vadonba! Majd az állatok befogadnak. Vagy megesznek, lamentálás nélkül. És az utóbbi jóval sanszosabb.

Az ablakhoz terelem a legyet, és amikor megtapad az üvegen az ostobája, rácsapok egy összetekert újsággal. Pfuj. Szétkenődik, kisebb ütés is elég lett volna, csak hát dühös voltam már. Lepucolom az üveget, megyek kezet mosni. Nem, nem élveztem, de érzek némi megkönnyebbülést. Helyreállt a világ rendje a dolgozószobámban, ha csak kis időre is.