A világ minden politikusának játszania kéne ezzel a játékkal!
– mondja a játékostársam, miután az utolsó pillanatban megnyertük A holnap társadalma nevű, kooperatív társasjátékot, azaz nagy nehezen elértük, hogy a Föld népessége kevesebb káros anyagot bocsásson ki, mint amennyit a bolygó semlegesíteni tud, és még az aktuális, a klímaváltozás és az emberi hanyagság okozta kríziseket is túléltük világégés nélkül. De a partneremnek nincs igaza, bár a játék – korántsem csak társasjátékos értelemben – kézzelfogható, valós és hasznos információkat és tippeket ad arra, hogyan lehetne megelőzni, hogy egyre élhetetlenebb legyen a Föld. Csak épp nem azzal van a baj, hogy a politikusok nem tudják, mit lehetne tenni. A baj az, hogy nem érdekli őket.
A holnap társadalma valójában nem a ma politikusainak szól, hanem a holnap aktivistáinak.
És „a holnap aktivistái” ebben a mondatban azt is jelenti: aki ma még nem az, de a játék hatására elkezd valamit máshogy csinálni. Vagy hogy bár még fiatal, de a jövőben megpróbál tenni valamit a bolygóért.
De ez persze csak a legszélsőségesebb lehetőség, amit egyébként nem is muszáj számba venni, ha az ember erről a játékról ír. Ami igazán fontos és minden körülmények között biztos: A holnap társadalma azoknak szól, akik szeretik a jó társasjátékokat, és kész. Mert egy dolog a téma, az meg egy másik, hogy egyébként egy nagyszerű mechanizmussal és egy élvezetes társassal tölthetjük el azt a másfél órát, ami ahhoz kell, hogy kiderüljön, mind meghalunk-e.

Matt Leacock közel húsz éve létrehozta az aranytojást tojó tyúkot, és azóta is gondosan nevelgeti a csodabaromfit: 2008-ban (tizenkét évvel a koronavírus-világjárvány előtt) alkotta meg a Pandemic nevű társasjátékot, ami azt modellezte, mi lenne, ha kitörne egy világjárvány a Földön. A játékosok abban együttműködve próbálták meg feltalálni a megfelelő vakcinát, még mielőtt késő lett volna. Leacock ehhez a játékhoz hozta létre azt a játékmechanizmust, amelyet azóta is újra meg újra használ, újabb és újabb, gyökerükben szinte azonos, témájuk és sajátosságaik miatt mégis újszerűnek és cseppet sem önismétlőnek ható társasok létrehozásához. (Ilyenek egyebek mellett a Tiltott sziget és a Tiltott sivatag is.) A mechanizmus lényege az, hogy minden játékos egy közös célért dolgozik, egy hatalmas probléma elhárításáért, ennek érdekében egy-egy fordulón belül valamennyit tudnak semlegesíteni a rájuk leselkedő veszély káros hatásai közül, de minden egyes forduló után egyre nehezebbek lesznek a körülmények, hiszen az a bizonyos probléma folyamatosan továbbgyűrűzik.
Ez a probléma volt a Pandemicben a járvány terjedése, a Tiltott szigetbena vízszint növekedése, a Tiltott sivatagban a gyilkos időjárási körülmények – A holnap társadalmában meg egyszerűen az, amiben élünk. A klímaváltozás miatt növekszik az átlaghőmérséklet, a jégsapkák olvadnak, egyre több erdőt vágnak ki, a talaj elsivatagosodik, az óceánokat pedig szennyezzük. A játékosoknak viszont rendelkezésére áll mindenféle (kézzelfogható vagy diplomáciai) technika arra, hogy karbonsemlegessé tegyék az országaikat, ezzel elérve, hogy a jelenleg elég aggasztó irányba tartó folyamatok enyhülésbe forduljanak, és időt nyerjünk a bolygónak.

Matt Leacock és a játék másik alkotója, Matteo Menapace a szabálykönyv végén azt írják: olyasmi játékot szerettek volna létrehozni, mint a Fesztáv, a Race for the Galaxy vagy A Mars terraformálása. És valóban: amíg A Mars terraformálása arról szól, hogyan lehetne lakhatóvá tenni a vörös bolygót, addig
A holnap társadalma másik címe lehetne A Föld terraformálása: vajon sikerül-e újra lakhatóvá tenni a bolygónkat?
Minden játékos egy nagyhatalommal van (USA, EU, Kína), vagy a fejlődő országokat képviseli. A játék arra épül, hogy mindenki kap körönként öt-öt újabb lokálisan kivitelezhető projektet: napelemek felhasználása, alternatív építőanyag létrehozása, újraerdősítés, fenntartható vízi transzfer és ezer hasonló, amelyek közül eldönti, melyiket tudja vagy akarja használni ahhoz, hogy zöldenergiára cserélje az országának szükséges energiamennyiséget, felszámolja a legnagyobb karbonkibocsátó üzemeit vagy valamiképp megnyugtassa az állampolgárait, akik a rossz kormányzás vagy a globális krízisek miatt lázonganak. A fordulók végén a játékosok összeadják, mennyi karbont bocsátottak ki, és ebből mennyit tud semlegesíteni az ökoszisztéma; a maradék miatt emelkedik az átlaghőmérséklet, és természeti katasztrófák sújtanak mindenkit.
Mindennek a gyakorlati – játéktechnikai – megvalósítása is nagyszerű. A projektkártyákat minden játékos kétféleképp használhatja: vagy lehelyezi az öt lehetséges kártyaoszlopa első helyére, és ezzel ténylegesen végrehajtja azt, amit a kártya biztosít (olyasmiket, mint hogy ha eldob egy fel nem használt kártyát a kezéből, cserébe kettővel növelheti az országa által előállított zöldenergia mennyiségét), vagy csak becsúsztatja az aktuális lapot a felső kártya mögé. Ugyanis minden kártyának van egy alaptulajdonsága, és ezek rendszerint növelni tudják a többi kártya értékét (például ha már egymásra helyeztem öt ökológia-szimbólumot tartalmazó kártyát, nemcsak egy, de körönként két új erdőt is telepíthetek). Sőt, a legjobb projektkártyáknak eleve feltétele, hogy olyan oszlopba helyezzem le, ahol már sok van az adott szimbólumból – vagy lefordítva a valóság nyelvére, sok bonyolult, nagy befektetést igénylő projektet csak akkor hajthatok végre, ha már régebb óta foglalkozom az adott tudománnyal vagy technológiával, vagy például ha sok pénz áll a rendelkezésemre.

Épp ez az egyik legizgalmasabb A holnap társadalmában: hogy mindent, ami működteti a játékot, le lehet fordítani a valóság nyelvére is. Azaz korántsem annyi a képlet, hogy dobj el egy lapot, és akkor eldobhatsz egy feketét és elvehetsz egy zöldet: minden egyes lépést precízen megindokol a játék, azaz elmagyarázza, az hogyan is járulhatna hozzá a bolygó megmentéséhez. És azt, hogy „precízen”, nagyon hangsúlyosan kell érteni: minden egyes kártyán van egy qr-kód, amelyet beolvasva pontos, de érthető nyelven megfogalmazott magyarázatot olvashatunk el az adott témáról. Mit jelent, hogy alternatív cementtel való építkezés, és mi a baj a valódi cementtel; miért fontos a kormányoknak pénzt áldozniuk arra, hogy a természeti katasztrófákat előrejelző rendszerek fejlettek legyenek, és miért okozhat tragédiákat a félretájékoztatás; miért és hogyan lehetne megadóztatni a luxusfogyasztást – ez csak néhány a sok száz példából.
De ha nem emiatt, akkor is nagyon jó élmény a játék, hozzátéve persze, hogy minden Leacock-társashoz hasonlóan ez is iszonyú stresszes és nyomasztó, hiszen minimum három fordulón keresztül a játék jellegéből fakadóan biztos, hogy azzal szembesülünk: hiába minden, rohanunk a pusztulásba, jégsapkák olvadnak, erdők pusztulnak, árvizek sújtanak és közben egyre nagyobb az elégedetlenség az országunkban, és minden hiába, kár is erőlködnünk, úgyis mind meghalunk.

De aztán jön az új forduló, az új lehetőség, megnyugszunk egy kicsit – vagy iszunk, mintha nem lenne holnap –, és lenyűgöz, milyen izgalmas választásokra kényszerít és milyen jó kombinációkat tesz lehetővé a játékmechanizmus. Eldönteni, hogy mivel teszek jobbat a nagy egésznek: ha felhasználom a kártyámat, ha eldobom, vagy ha csak a szimbólumát, azaz az „erejét” használom, netán ha ezt szerencsésen tudom kombinálni (letenni a lapot az első helyre, végrehajtani a hatást, rátenni egy újabb, azonos szimbólummal rendelkező lapot, azt is azonnal végrehajtani, de már nagyobb hatásfokkal, aztán újra, és újra, tudva, hogy cserébe viszont a letakart lapok akcióját soha többé hajthatom végre). Figyelni, hogy bár szuperül hangzik, hogy csökkentem a káros anyagot kibocsátó energiafelhasználást, csak épp ha nem gondoskodom egyúttal a (környezetbarát) pótlásról is, a népem megfagy vagy éhen hal. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy eközben érdemes figyelni a globális konferenciákon meghatározott, a fejlődést segítő projektek végrehajtását, na meg a felkészülést az előre jelzett és az ismeretlen katasztrófákra.
Ami talán bonyolultnak hangzik, de olyan a játék szabálykönyve, hogy azt tanítani kéne a társasfejlesztőknek; legutóbb az egyébként szuper A fehér várkastély szabályfüzetéről írtam, hogy konkrétan rejtvényfejtéssel ér fel a kisilabizálása, A holnap társadalmáé viszont ennek az ellentéte: példák, összefoglalók, más szemszögből is elmagyarázott ismétlések, tökéletes ikonmagyarázat teszik egyszerűvé a szabálytanulást. (Ami meg netán így se lenne egyértelmű, arra ott a sok száz qr-kód: a témamagyarázatokon kívül szabályegyértelműsítés is jár hozzájuk.) Ráadásul a témához méltó módon semmilyen műanyag alkatrész vagy tároló nincs a játékhoz, a csomagolás is környezetbarát, még a dobozt sem vonják be nejlonnal.
A holnap társadalma megérdemelné, hogy pont akkora sikere legyen, mint anno a Pandemicnek: Leacock és Menapace tökéletes formát találtak a tökéletes témához, megérdemelten nyerték el a legfontosabb társasjátékdíjat (Spiel des Jahres) a maguk kategóriájában. De a Pandemic egy, a játékban megjövendölthöz hasonló, valódi világjárvány miatt kapott reneszánszt: jó lenne, ha A holnap társadalma még azelőtt válna világhírűvé, hogy a valóságban is átéljük a katasztrófák láncreakcióját. Valószínűleg naiv optimizmus lenne abban bízni, hogy épp a játék útmutatása segíti hozzá a világot ahhoz, hogy ez ne így legyen – de az is csodálatos, hogy ha naivan is, de ez az eshetőség egyáltalán jogosan felmerülhet.
Kinek ajánljuk? A Pandemic rajongóinak. A holnap politikusainak és aktivistáinak. Mindenkinek, aki érdeklődik a fenntarthatóság iránt. A kooperatív játékok híveinek, igaz, közülük elsősorban azoknak, akik nem azért akarnak versengés nélküli játékot játszani, mert azt hiszik, az a nyugodtság és az alacsony vérnyomás záloga. Mivel kooperatív, nyugodtan lehet kiterített kártyákkal, mindenki minden lépését közösen megbeszélve is játszani, ezért családi játéknak is jó lehet, akár már tízéves gyerekekkel is.
Hányan játszhatják? Legfeljebb négy játékos lehet, és van egyszemélyes játékmód is. A készítők jól kiegyensúlyozták a mennyiségeket a játékosszám függvényében, így ugyanolyan élvezetes ketten, mint többen játszani.
Mennyibe kerül? A kiadó honlapján 24 990 forint.