Zsánerfilmeket, például vígjátékokat látszólag egyszerű készíteni, hiszen ezek felépítésének, ritmusának, egyéb belső szabályainak pontos, jól bevált receptjük van. De éppen ez az oka annak is, hogy jó vígjátékot készíteni rohadt nehéz, hiszen be kell tartani ezeket a szinte kőbe vésett szabályokat, és ezen belül kell valamennyire eredetinek maradni.
Nem is túl sokan képesek erre. Magyarországon az egyik kivétel kétségtelenül Herendi Gábor, és nemcsak azért, mert ő a Nagy Magyar Közönségfilmes, akinek a nevéhez fűződik a rendszerváltás utáni tíz legnézettebb filmből négy (ennek ellenére hosszú évek óta nem kap egy forint állami támogatást sem), hanem azért is, mert – az egyes, kevésbé sikerült, sokszor olcsó poénokkal operáló filmjei mellett – a műfajban kifejezetten színvonalas alkotásokat is jegyez.
Tavaly az egyik nagy filmes meglepetés az állami támogatás nélkül készült, szerethető, többgenerációs történetet elmesélő, Futni mentem című cseh vígjáték-adaptációja és annak kiugró nézettsége volt. Ennek producerei (Berta Balázs és Kárpáti György) fiókjában pedig már akkor ott lapultak egy másik cseh film feldolgozásának jogai is, és miután a Futni mentem bevételei ezt lehetővé tették, neki is álltak elkészíteni a Szenvedélyes nőket. (Az államtól már nem is próbáltak támogatást szerezni.)
A „Győztes csapaton ne változtass!” elv alapján a rendező személye mellett a forgatókönyvírótól (Divinyi Réka) az operatőrön (Szatmári Péter) át a zeneszerzőig (Hrutka Róbert) újráztak a stáb főbb tagjai. A Szenvedélyes nők könnyed, többgenerációs sztori, de konkrét kapcsolata nincs a Futni mentem-mel, szó nincs második részről.
A főszereplő ezúttal egy negyvenes, párterapeutaként dolgozó nő, Lilla (Balsai Móni), aki furcsa pároknak ad igencsak furcsa, egymásnak ellentmondó és mindig a saját élethelyzetéből levezethető tanácsokat. Saját házasságát azonban nem sikerül mentenie: a férje (Scherer Péter) lelép, mert úgy gondolja, hogy ideje fiatalabbra cseréli a – gyurcsányi értelemben – öregecskedő feleségét.
Vertigo
Az életét a családjának szentelő Lilla, aki addig kiszolgálta a férjet és a lányukat, miközben feleség, anya és háziasszony szerepre váltott, tulajdonképpen elfelejtett nő lenni. Ezen a ponton viszont az a nagy kérdés, hogy mennyire válthat vissza, mennyire élhet és találhat esetleg új partnert magának. Ez a téma egyébként lehetne komoly kérdés is a válások országában, a film azonban nem vállalkozik igazán mélyfúrásokra e tekintetben, inkább csak vígjátéki alapnak tekinti ezt is.
Lillát a lánya, Zsófi (Varga-Járó Sára) és az anyja, Vilma (Básti Juli) próbálja rávenni, hogy kezdjen újra randizni, ahelyett, hogy a férje visszatérésére várna.
Anyád hogy van? Bőg vagy piál?
– kérdezi egy ponton a nagyi az unokát. Idegesítőbbnél idegesítőbb ötletekkel állnak elő a cél érdekében. A fő haditerv az, hogy elhívják egy vidéki nyaralóba, ahol persze feltűnnek a pasik is.
Vertigo
Vilma egy írót (Bányai Kelemen Barna), Zsófi barátja (Lengyel Banjámin) pedig egy lecsúszott, nagyképű zenészt (Lengyel Tamás) szemel ki Lilla leendő párjának. És ki is alakult a három nő, három férfi egy házban helyzet(komikum). Ahogy egy klasszikus vígjátékban, a szereplők különböző szobákban kezdik ez éjszakát, de végül minden összekavarodik, és szinte senki nem a saját ágyában ébred. És naná, később az elképzelt párok sem úgy jönnek össze, ahogy az adná magát.
Láttunk már ilyen vígjátékokat, és ezek sokszor tök unalmasak. Hogy ne legyen az, kell egy jó forgatókönyv, és meg kell találni a megfelelő színészeket. Divinyi Réka forgatókönyve a helyzetkomikumokat kiválóan előkészíti, az pedig tényleg külön érdeme, hogy emellett beemel olyan kérdéseket is sztoriba, mint a diszfunkcionális család, a női szerepek. Kár, hogy aztán ezekbe már nem mer komolyabban belemenni.
A színészek viszont viszik a hátukon a filmet. Balsai Móninak ezer arca van, hol határozott, a földön járó nő, hol szétesett, a különböző helyzetekben csak szerencsétlenül sodródó áldozat, hol tényleg az élettől már semmit nem váró, öregecskedő asszony, hol ragyogó díva. Van, hogy komoly terapeuta, de van, hogy otthagyja a pácienseit a magánéleti krízisei miatt (na jó, ez már talán kicsit túlzás még egy vígjátéktól is).
A Szenvedélyes nők forgatásán
Sághy Tímea
Abszolút lehengerlő a főszereplő, pedig a fel- és lemenőjének alakítóira is nagyon rátalált a castingos.
Básti Juli az a fajta harsány, idegesítő nagyi, aki mindenkire ezerrel rátelepszik, mindenki életébe beleszól. Valaha ünnepelt színésznő volt, és a csapodár életmódjára hivatkozva állandóan és kéretlenül is tuti párkapcsolati tanácsokat ad. De közben szereti és mindent meg is tesz a lányáért, unokájáért, és a végén ehhez a karakterhez kötődik egy nagy és megható fordulat is.
Varga-Járó Sárának pedig elhisszük, hogy Zsófi szintén mindig mindent jobban tud az anyjánál, miközben saját magát sem találja, sem a kapcsolataiban, sem az élet más területén. Az unoka–nagymama dinamika sok jelenetben okoz fergeteges perceket.
Vertigo
A férfiak karakterei kevésbé kidolgozottak, inkább a három nő melletti mellékszereplőknek tűnnek. A nagyképű, kifakult suttyó rocksztár erősen túltolt szerepében Lengyel Tamás inkább idegesítő, mint szórakoztató, Bányai Kelemen Barna mint Vilma életrajzírója szürkén, felejthetően csetlik-botlik végig a történeten. Talán Lengyel Benjámin szerepe a legérdekesebb, mert ő egyszerre Zsófi papucs, szende és ügyetlen pasija, másrészt igazi szarkavaró is. Túl sokat nem elárulva annyit megjegyezhetünk, hogy az ő személye ad lehetőséget az anya–lánya konfliktus kibontakozására.
Légy önmagad! Éld a saját életed, akkor is, ha középkorú nő vagy! Jogod van a boldogsághoz! – akarja üzenni a Szenvedélyes nők. De nem ezek miatt a közhelyek miatt fognak beülni rá szép számmal a nézők.
Herendi egyszerűen szórakoztatni akar.
Lehet, hogy nincs olyan család, ahol három generáció nőtagja úgy beszélne, mint itt. Lehet, hogy nem életszerű, hogy egy pszichoterapeuta elfeledkezik a félbehagyott foglalkozásáról, vagy hogy egy suttyó zenész eltéved egy erdőben. De ez mind a szórakoztatás része, és belefér a vígjáték természetébe.
Minden ismerős, szinte minden kiszámítható, mégis végig nevetünk. Hát nem azért ültünk be a moziba? Ha nem, akkor válasszunk másik filmet.
Nyitókép: Vertigo
