Kilenc év után a fináléjához érkezik a Stranger Things. A Duffer testvérek ígéretesnek induló, nosztalgikus hangulatával kitűnő sci-fije az elmúlt évek alatt igazi blockbuster franchise-zá nőtte ki magát, a népszerűséggel pedig (törvényszerűen) együtt járt az egyszerűsödés és a fantáziavesztés is. Ami talán még ennél is szembetűnőbb volt a frissen megjelent ötödik évad első részeit látva, hogy mennyire más közönséget céloz meg immár a Netflix sorozata.
Az első évadok cukiságfaktorát javarészt az amatőr, friss arcok által életre keltett gyerekkarakterek adták, akiknek bájos esetlenségéhez, felnőni nem akarásához a fiatal felnőtt nézők könnyen tudtak kapcsolódni. Noha a sorozat világában csak négy év telt el a kezdetek óta, a valóságban már majdnem egy évtized, és amíg a huszonegynéhány évesen kamaszok bőrébe bújó főhőseinknél annyira még nem is feltűnő az idő múlása, de a nagyobb testvéreiket alakító színészeknél annál inkább, akik az utolsó évadban már fiatal harmincasokként játsszák húszéves karaktereiket.
Netflix
Az életkori eltolódásokkal együtt pedig mintha az egész produkció eltinisorozatosodott volna. A majdnem felnőtt, de mindenképpen felnőttes nehézségekkel küzdő főszereplőkért közel sem tudunk már annyira szorítani, főleg, hogy tudjuk, Tizi szuperképességei úgyis mindig kihúzzák őket a csávából, ahogy azt az eddigi évadok során is láthattuk. Ilyen alaphelyzetben hogyan lehet fenntartani a közönség érdeklődését? Természetesen úgy, hogy emelik a tétet.
„Semmi okunk nincs rá, hogy visszakozzunk a negyedik évad után, és ne gondolkozzunk még nagyobb léptékben. Itt nagyon, nagyon komoly mozis történetmesélésről van szó, amit történetesen épp tévésorozatnak neveznek. A Stranger Things ötödik évada olyan nagyszabású lesz, mint a valaha látott legnagyobb mozifilmek” – nyilatkozta a rendező-producer, Shawn Levy két éve a Variety-nek.
Kezdetben volt az egy szem, rettegett demogorgon, aztán a második évadban egész hordányi (demodogs) lett belőlük, de túl vagyunk már a lény gigantikus pókszerű verzióján (agyszívó) is, mire a negyedik évadban megérkeztünk odáig, hogy a szörny, a legfőbb ellenség igazából egy ember (Vecna/Henry, a hawkinsi laboratórium első számú kísérleti alanya).
A minél több, minél nagyobb és minél emberibb szörnyek mellett az akcióra is jócskán rákapcsoltak az utolsó évad nyitányában – az állandó világmegváltásra és hatalmas összecsapásokra való riadókészültség azonban egy idő után már kezdi kisütni a néző agyát. Emiatt a pörgés miatt sajnos sokkal kevesebb idő jut az olyan, a ’80-as évek hangulatát megidéző, atmoszférateremtő elemekre, mint a látványos retrofuturista díszletek, a divat, a játékok és a zene – vagyis éppen arra, ami a Stranger Things védjegyét és karakterét adta.
Netflix
Ezekből az ötödik évadban eddig csak egy-egy jelzésértékű utalást kapunk: ki tudja, talán Jonathan (Charlie Heaton) The Fall-pólója vagy Robin (Maya Hawke, édesapjával nemrég interjúztunk) Tom Waits-es felsője is elég lehet az előadók újrafelfedezéséhez, ahogy azt a korábbi évad tette Kate Bush-sal. A Running Up That Hill előadójának új reneszánszát indította el ugyanis a Stranger Things: a dal 37 évvel később meghozta Kate Bush számára a top 1-es helyezést az Egyesült Királyságban, és elérte, hogy életében először felkerüljön az amerikai top 10-es slágerlistára is. Saját, elképesztő popkulturális hatására a Netflix sorozata is reflektál az új évadban, kikacsintás szerűen, jól artikuláltan újra kimondva az angol énekesnő nevét („Kate Bush a barátnőm”).
A fináléban a történt szerint 1987-et írunk, a legutóbbi világmegmentés óta Hawkins karantén alá került, és a katonaság vette át a város életének irányítását. Az előző évad végső összecsapása ugyanis olyan erőteljesre sikeredett, hogy Hawkins-szerte a Tótágasba (Upside Down) vezető repedések keletkeztek a földön – ezeket a dimenziókapukat a lakosság védelme érdekében lehegesztették. A csapatnak azonban elvégzetlen ügye maradt odalent: tudják, hogy nem sikerült teljesen legyőzniük Vecnát (Jamie Campbell Bower), a negyedik évad minden szálat irányító főgonoszát. Mivel a katonaságban nem bízhatnak, a kisvárosi kamaszok (és szüleik) újra előhívják magukból az akcióhőst, és portyázásokra indulnak a szörnyek birodalmában, hogy megtalálják a Tótágas urát és végleg leszámoljanak vele. Mindeközben Vecna a fenti világ menetét zavarja, demogorgonjai segítségével egymásután rabolja el a hawkinsi gyerekeket…
Netflix
Adott tehát egy gonosz, interdimenzionális entitás, aki a lenti világába hurcol el gyerekeket, akiknek elméje felett totális kontrollt gyakorol. Van még itt egy csapatnyi, különböző okokból bullyingolt tinédzser, akik rájönnek, akkor tudnak felülkerekedni a városukat fenyegető rémen, ha egyesítik erejüket és maguk mögött hagyják a félelmeiket, hiszen a lény ezt használja ki ellenük. Ismerős, ugye? A Stranger Things talán azoknak a nézőknek tud még újat mutatni, akik nem túl járatosak Stephen King munkásságában.
Az egyetlen dolog, ami egy kis frissességet hozott a záróévadba, az két új karakter felbukkanása. A következő áldozatnak kiszemelt Derek (Jake Connelly) kimondottan szórakoztató jelenség, míg a katonai szigort egy régi ismerős képviseli: Dr. Kay, a technokrata tudós szerepében Linda Hamiltont láthatjuk – a ’80-as évek egyik legikonikusabb sc-fi hősnőjének megtestesítője itt azonban korántsem biztos, hogy az emberiség megmentéséért küzd.
Jake Conelly Derek szerepében
Netflix
Az első négy epizódot látva úgy tűnik, mintha évadról évadra romlana a minőség nemcsak a sztorit, de a vizualitást tekintve is: a gigászi, több mint 400 millió dolláros költségvetésből készült új évad a Netflix valaha volt legdrágább produkciójává nőtte ki magát, mégis a CGI igénytelenebb és gagyibb, mint eddig bármikor – vagy lehet, hogy csak jóval többször tolják az arcunkba az első évadokhoz képest, ahol még a rejtélynek, feszültségteremtésnek és sejtetésnek volt sokkal nagyobb szerepe.
(A sorozat további epizódjai két részletben, karácsonykor és szilveszterkor érkeznek a Netflixre.)
