Nagy kérdéseket vet fel a színházi rendezőként ismert és ott üzemszerű, megbízható működésével érthetően sikeres Szente Vajk első saját nagyjátékfilmje – igaz, ezeket a nagy kérdéseket nem a film forgatókönyve teszi fel szándékosan. Csak a néző gondolkodhat rajta ráérő idejében:
Vajon az a legrosszabb a filmben, ahogyan a nők megerőszakolásának lehetősége az egyik fő humorforrás, vagy inkább az, hogy általában totálisan dilettáns a film minden egyes másodperce?
Igazi nagy, drámai kérdés ez, mint minden olyan felvetés, amelyre mindkét válasz igaz a maga módján. A humanista szemlélet azt mondatná, annál nincs visszataszítóbb dolog, mint hogy egy olyan országban használja humorforrásként a tudtukon kívül bedrogozott nők elleni szexuális erőszakot egy film, ahol csaknem minden ötödik nőt megerőszakoltak már az életében, míg a filmszakmai-filmesztétikai szemlélet mégiscsak azt emelné ki, hogy ez az audiovizuális környezetszennyezés micsoda merénylet az elmúlt két évtized dicső magyar filmipara ellen, amelynek most már része a Testről és lélekről, a Saul fia vagy a Magyarázat mindenre mellett a Legénybúcsú is, ami alapján pedig bárki joggal feltételezhetné, hogy a magyar filmművészet 1995-ben megtorpant, és azóta visszafelé fejlődik.
Bár azok a férfiak, akikbe szorult legalább egy hangyabokányi empátia, már 1995-ben, húsz évvel a #metoo előtt sem érezték ízlésesnek, sőt elfogadhatónak sem azt a fajta humort, amin Szente Vajk és forgatókönyvíró-társa, Kis-Szabó Márk halálra nevetik magukat, és ami miatt egy lelkiismeretesebb szülő már abban a korban leül egy komoly beszélgetésre a kisfiával, amikor az ilyesmi még viccesnek tűnik, azaz legkésőbb tizenhárom éves korban, amikor a fiúk észreveszik, hogy a lányoknak van cicijük, és a felsőbb osztályból visszabukott Szabó Ferike szerint puncijuk is, ezzel a helyzettel azonban nem tudnak mit kezdeni, marad hát a debilitás mint az élet fő szervezőelve. Ha ez felnőttkorban is így marad, és az ember még pénzt és munkatársakat is szerez arra, hogy nagyjátékfilmmel törjön lándzsát a lealjasodás mellett, az már komolyabb problémát jelent. Még akkor is, ha nem adjuk hozzá, amit a Legénybúcsú márpedig hozzáad: a humor további forrása, hogy a testesebb emberek alacsonyabb rendűek, nők bedrogozásával a nemi erőszak közelébe kerülni pedig vicces.
Fórum Hungary
A film – amely Szente Vajk Játékszínben bemutatott saját drámája alapján készült – sztorija szerint a Simon esküvője előtti napra legjobb barátja, Alex unalmas legénybúcsút szervez, ám Simon megtorpedózza a tervet, befizeti kettejüket egy luxushotelbe, elpókerezi az összes pénzüket, eszkortlányt rendel, kiterít a konyhapultra három kiló drogot, és a véletlen még egy hiperszexi színésznőt is az ölükbe sodor. De természetesen – hiszen feydeau-i gyökerű bohózatról van szó – semmi nem úgy alakul, ahogy kéne, minden a lehető legrosszabbul sül el, felmerül egy rablás terve, megjelenik a dühös menyasszony és minden olyan szereplő, akinek a legkevésbé kéne megjelennie.
De noha én magam neveztem a bohózatot feydeau-i gyökerűnek, valójában nem a vígjátékok máig legnépszerűbb szerzőjének hatása az, ami rányomja a bélyegét a Legénybúcsúra, hanem az ötödikből kétszer visszabukott suttyó Ferike humoráé. Az első fél-háromnegyed óra gyakorlatilag semmi másról nem szól, mint hogy az említett színésznő bedrogozott, öntudatlan testét egy szál csipketangában a két férfi bámulja és pakolgatja, amiben az a humorforrás, hogy az egyik másodpercben az öntudatlanul fejjel lefelé lógó nő szétnyitott öle van az egyik férfi arca előtt, a másik másodpercben már úgy hajtogatták a testét, hogy a pucsító feneke legyen az orra hegyétől pár centire, míg végül az ölükbe nem helyezik a testet épp úgy, mintha az ájult nőn épp orálisan követnének el erőszakot.
Mégsem ez az a pont, amikor Szente Vajknak a kamera elé kellett volna állnia, töredelmesen bocsánatot kérnie minden nézőtől és lefújni a forgatás folytatását, mert az már sokkal korábban eljött: amikor Alex azzal „bókolt” az először megpillantott színésznőnek, hogy elmondta neki, ő „magányos reggelein” a róla szóló felvételeket nézve szokott önkielégítést végezni, azonban nem írtak bele senkit a forgatókönyvbe, aki legalább némi drámai elégtételt szolgáltatva erre a megjegyzésre beleverte volna Alex fejét a recepciós pultba.
De tegyük félre a tréfát, hiszen miért is humorizálnánk egy olyan filmről beszélve, amelybe száz perc alatt egyetlen tréfát sikerült beleírni, és az is valószínű, hogy csak azért tűnik viccesnek, mert addigra már kisült a néző agya. (Az egyik férfi, aki azért vicces, mert nagyon ostoba, azt magyarázza egy nőnek: annyi minden történt ma, hogy elfelejtett pisilni. Mire a nő megnyugtatja: „Majd én megtanítalak. Igazából nagyon egyszerű.”) Hiszen minden vicc nélkül, tényleg iszonyatosan szégyenteljesek azok a jelenetek, amelyekben a két férfi a tudtán kívül a nőn teszteli a drogok hatását, amelyekről csak annyit tudnak, hogy az egyik felvidít, a másik nemi vágyat gerjeszt, a harmadik kiüt. (Mind öntudatlan nővel, mind tudtán kívül bedrogozott nővel közösülni bűncselekmény a törvények szerint. Közösülés nem is történik a filmben, de a lehetősége állandó és minden reflexió, pláne kritika nélkül hagyott humorforrás.)
Az esetek felbecsülhetetlenül magas számát tekintve nehéz elhinni, hogy sem Szente Vajk, sem Kis-Szabó Márk, sem a jelen lévő stáb egyetlenegy tagja sem hallgatta végig egyetlen nőismerősének beszámolóját sem arról, hogyan kevertek egy szórakozóhelyen drogot az italába, és ezzel legjobb esetben csak iszonyatos félelmet és rosszullétet okoztak neki, rosszabb esetben viszont mozgásképtelen testtel, de tiszta tudattal kellett végignéznie, ahogy egy vagy több idegen nemi erőszakot követ el rajta. Ha akadt a jelenlévők között, akit mégis megtisztelt a bizalommal egy nőismerőse, és elmondta neki a traumáját, az még rosszabb: az emberi szégyen minősített esete, ha ez a stábtag ott és akkor nem emelt szót ez ellen a jelenet ellen.
Mert erre nem lehet azt mondani, hogy „ez csak egy vígjáték, nem kell komolyan venni”, mert
ami ebben a filmben történik, az bohózat ide vagy oda, nem más, mint a nők elleni erőszak ünneplése,
hiszen ezeknek a jeleneteknek egyértelműen az a dinamikájuk, hogy az egyik fél a másik kárára nevet, nem pedig együtt nevetnek. Az egyik fél helyzetében nincs semmi mulatságos, és az azt a helyzetet okozó van felsőbbrendű pozícióban akkor is, ha azt követeli, hogy márpedig ezen mindenki nevessen, különben nem érti a viccet. Lehet természetesen nevetni olyasmin, ami valaki kárára történik, de csak akkor, ha ezt a „károsult” is támogatja, ha ő is tud rajta nevetni. A megerőszakolt, bedrogozott nők aligha tudnak nevetni azon, hogy minden többlettartalom, tanulság, metafora nélkül egyszerűen csak megmutatják, ami velük történt, és kiröhögik a helyzetüket.
Ha nem érthető, gondoljunk arra, ahogy a Valami Amerika elején a takarítónéni véletlenül megeszi a füves sütit. Ha a jelenet úgy folytatódik, ahogy folytatódott a filmben – a néni abbahagyta a takarítást, és kacarászva tévét kezdett nézni –, az vicces. Ha bejött volna a szomszéd, és a helyzetét kihasználva meztelenre vetkőztette volna, vagy egyéb hasonló tevékenységbe kezd, az visszataszító lett volna.
Visszataszító, mint amilyen az egész Legénybúcsú.
Visszataszító, hogy egy filmben 2025-ben az lehet a humorforrás, hogy egy női szereplő duci, és visszataszító, hogy ezen még csak nem is egyszerűen röhögnek, hanem az a poén, hogy a nagyobb testsúly egyértelműen ocsmány. (Amikor Alex megtudja, hogy a duci nőt tizenkét éve elhagyta Simon, felteszi a költői kérdést: „Vajon miért?”. Így még csak nem is az a poén, hogy aki nem vékony, az biztosan nem szép, hanem az, hogy ugyan hogyan is lehet egy duci nő annyira ostoba, hogy akár csak feltételezze, egy jó pasi elviselné, hogy a barátnője legyen.) És végül visszataszító az is, hogy még a tizenkét éves kisfiú bedrogozásán is nevetni kéne.
És akármennyire is borzalmasan hangzik mindez, ennélfogva akármilyen nehéz is elhinni, mégis ugyanennyire gyötrelmesek a filmnek azok a részei is, amelyek éppen nem szégyenteljesek. Egészen elképesztő, mennyire nincs humoruk a jeleneteknek: nem arról van szó, hogy mondjuk ízléstelenek vagy rosszak a poénok, hanem egyszerűen nem léteznek. Mert azt nem lehet humornak nevezni, hogy a Bob nevű szereplő úgy mutatkozik be, hogy „A nevem Bob, de a barátaimnak csak Bob”, vagy az olyan replikákat, mint amikor az „Istenem!” felkiáltásra a papnak öltözött szereplő azt válaszolja, hogy „Ja, nem, csak én”. Vagy hogy amikor Alex és Simon a légkondi aknájában másznak, és az egyikük megjegyzi, itt a beömlőakna, a másik közli: „De én nem akarok beömleni”. Elképesztő a képi igénytelenség, de még az olcsó kabaréműsorokat idéző vágás és zene is.
Fórum Hungary
Hogy a sztori tele van olyan hülyeségekkel, amelyek még bohózati mércével is értelmetlenek, az legalább tényleg mindegy: ha valamire lehet mondani, hogy nem érdemes sokat várni tőle, az ez. Ettől se rosszabb, se jobb nem lesz a film, mert így is, úgy is értékelhetetlen. Ahogy értékelhetetlen benne a színészi játék, a szónak nem a „rossz” jelentésében, hanem szó szerint: nem lehet értékítéletet alkotni róla, hiszen ezeket a rettenetes mondatokat, értelmetlen vagy szégyenteljes jeleneteket a világ legjobb mesterszínésze sem tudná jól eljátszani, mert ahhoz kell egy rendező és egy író, itt pedig jól láthatóan nincs olyan filmes szakember, aki értene ezekhez a szakmákhoz.
A film egyetlen pozitívuma az, hogy nincs benne állami támogatás annak ellenére sem, hogy a NER kegyeltjei készítették (ezzel a Legénybúcsú be is mutatja, mennyire fontos is valójában a NER-ben a sok konzervatív, családbarát szólam): Szente Vajk rendezi Orbán Viktor nagy fellépéseit, cserébe több milliárd forinttal együtt a kezébe nyomták az Erkel Színházat, Kis-Szabó Márk pedig olyan állami presztízs-kurzusfilmekben vehetett rész az után, hogy hatalmasat bukott teljesen dilettáns filmje, a Pesti balhé, mint a Hadik vagy a Most vagy soha!, azaz a Rákay Philip Petőfi-filmje, amelynek Szente Vajk is írója volt. Így legalább van egészen pontosan egyetlen egy olyan jellemzője a filmnek, amitől nem kell a nézőknek szégyent érezniük.
Ettől még gyalázatos film a Legénybúcsú. De legalább nem mi fizettük – mi csak ráfizetünk, ha megnézzük.
Cikkünkben korábban egy másik Legénybúcsú-film fotói szerepeltek, a tévedésért elnézést kérünk.
