Én mondjuk pont Rákay Philip helyében nem humorizálnék azon, hogy valaki rosszul méri fel egy tüntetés résztvevőinek számát,

de hát láttuk már korábban is, hogy a feltétlen politikai hűségen kívül soha semmilyen teljesítményt fel nem mutató, abból azonban mesésen meggazdagodó Rákay Philip micsoda öniróniára képes, emlékezzünk csak vissza filmalkotói felemelkedésének kezdetére, az Aranybulla című közpénzégető máglyára, az is mennyire kacagtató paródia volt, és a sok károgó csak azért fanyalgott, mert nem esett le nekik, hogy humoreszkről van szó.

Rákay, aki az egyik forgatókönyvírója volt a Most vagy soha! című, minden idők legtöbb közpénzből készített magyar filmjének, valamint olyan „kreatív producere”, aki saját bevallása szerint az utolsó kiskanálig minden fölött döntési joggal bírt, ezúttal sajnos kevésbé csillogtatja meg a humorát, bár az vitán felül vicces, amikor nyolcadszor kellene nevetnünk azon, hogy ezek a csacsi kis forradalmárok azt hiszik, juj, hogy csak százan, na jó, esetleg ötszázan, ha csoda történik, akár ezren is eljönnek majd a Nemzeti Múzeum elé 1848. március 15-én, haha! Ebből a máskülönben egyszerűen csak rém bugyutának tűnő ismétlődésből ugyanis már egyértelmű, hogy Rákay „Kétmillió” Philip arra használja a filmet mint médiumot, amire az való: szembenézésre saját magával.

Talán az is odafér a szembenézés mezsgyéjére, hogy hamar egyértelművé válik:

a Most vagy soha! a csak gagyira fogékony, moziban bambulni és semmiképp sem gondolkodni szerető embereknek tekinti a közönségét,

ami a filmszakmában jellemzően azt jelenti: az alkotók is épp ilyenek. Micsoda önvallomás!

A Most vagy soha! elején feltűnő inzert azt hirdeti: „Ami történt, és ami történhetett volna”. Hamar gyanús lesz, ami végül be is igazolódik: Rákay Philip, Szente Vajk és Kis-Szabó Márk forgatókönyvírókat mintha csak az „ami történhetett volna” rész érdekelte volna igazán, nem a forradalom kirobbanása. Ugyanis minimum a tetemes – kétórásnál is hosszabb – játékidő fele teljesen abszurd, és a sztori szintjén is az értelmetlennel kacérkodó akciófilm, az a fajta, amit hétköznap késő este játszanak a kereskedelmi tévék, azoknak a nézőknek, akik a negyedik fröccs után már nem feltétlenül veszik észre, ha egy másik csatornán ugyanezt a filmet egy hete már megnézték, csak törjenek az orrcsontok a verekedések közben, és legyen viszonylag hideg a fröccs.

Rákayék ugyanis beleírtak egy fiktív történetszálat az elvileg a Pilvax kávéháztól Táncsics börtönéig vezető forradalmi nap eseményeit bemutató filmbe. Ebben egy osztrák tábornok azzal bíz meg egy titkosrendőrt, hogy egymaga akadályozza meg a forradalom kirobbanását. A roppantul beszélő nevű Farkasch pedig verőlegényeket bérel fel, hogy – nem meglepő – verjenek meg mindenkit, a márciusi ifjakat, de még Szendrey Júliát is.

Ez a Farkasch nevű figura Rákayék fejében a ’48-as magyar forradalom ügyefogyott John Wickje,

egy osztrákbérenc, tökkelütött Terminátor, aki csak megy előre, és mindenkivel közelharcba keveredik, földre visz, megver vagy a pisztolyával – később szintet lép, és akkor már a puskájával – fenyeget, vagy a pisztolyával ver meg. És ez a történetszál annyi sebből vérzik, mintha Farkasch az összes töltényét ebbe lőtte volna. Egyrészt a sztori szintjén: totális mulyaság, hogy miért is egészen pontosan egy darab rendőrrel akarná megakadályozni a teljhatalmú osztrák állam vagy a nagy hatalmú generális a forradalmat, miközben a hivatalos, nem verőlegényszerű rendőrök gügyén állnak az utcasarkokon tétlenül, és több jelenetben is elmondják, hogy ők ugyan meg nem mozdulnak, amíg újabb parancsot nem kapnak.

Másrészt az egész egyszerűen gagyi: a John Wick-filmek legalább egyfajta morbid esztétikára és coolságra építenek, a szuperhősfilmekben, miközben állandóan püfölik egymást az amúgy sérthetetlen szereplők, legalább lehet a CGI-generált látványra csorgatni a nyálat, itt azonban egyszerűen annyi történik, hogy a szereplők minden második jelenetben verekednek, és a mozgásukban nincs semmi életszerű, csakis a gyengébb akciófilmek sablonmozdulatai és sablonmegoldásai. Harmadrészt ez az egész egyszerűen röhejes: a film ötven százalékában meg kéne hatódnunk a szabadságáért felkelő nagybetűs Hősök tettein, a másik ötven százalékában meg azt nézzük, hogy az amúgy terhes, közelharcban ájultra vert Szendrey Júlia még épp időben tarkón vágja a puskájával a szemközti ház erkélyéről Petőfi Sándorra célzó titkosrendőrt, így a golyó épp csak elkerüli a költőt.

És erre tényleg nincs más szó, mint a gagyi,

abban az értelemben, hogy ezek a jelenetek semmit nem adnak, csak a legegyszerűbb agyzsibbasztó bambulás lehetőségét, nincs tartalmuk, esztétikájuk, céljuk. Céljuk olyannyira nincs, hogy az néha egészen konkrétan értelmetlenné is teszi a jeleneteket: Farkasch emberei például szétverik és felgyújtják a Landerer nyomdát, ahol – tudjuk – Petőfiék annak idején kinyomtatták a 12 pontot, majd közlik a vezetőjükkel, hogy készen vannak a feladattal. Ezek után besétálnak ugyanoda Petőfiék, öntenek egy vödör vizet a tűzre – és minden nehézség nélkül kinyomtatják, amit akarnak, mintha az előző jelenet meg se történt volna.

A legnagyobb baj ezzel a Terminátor-sztilóval mégsem ez, hanem az, amire ráébreszt: hogy

ennek a filmnek egyetlen gondolata sincs a forradalomról.

Igen: egy film, ami a forradalomról szól, semmit nem gondol a forradalomról. Részben a fenti blődséget gondolja, hogy egy pisztolyos verőember üldözi Petőfit, de szerencsére megússza, amelynek gondolati tartalmát aligha kell minősíteni. Részben pedig azt, hogy egy forradalomban minden megy szépen magától, amennyiben az eszme nemes, és egy karizmatikus figura elégszer elismétli, hogy „Éljen a szabadság!”, hogy „Talpra, magyar!” és persze hogy „Most vagy soha!”. Ami nyilvánvalóan nem ilyen egyszerű, ezt bizonyítja millió és egy példa a világtörténelemből és a jelenből – mégis, Rákayék semmivel sem látnak túl ezen.

Ebben a filmben mindent megoldanak a szép, magasztos szavak, és ennyi. A Pilvax kávézó reggeli közönsége először hangosan méltatlankodik, hogy miért nem hagyja őket reggelizni ez a lumpen alak, és különben is, szálljon le sáros lábbal a biliárdasztalról, de amint Petőfi belekezd a Nemzeti dalba, az első versszak után már automatikusan követi őt mindenki. Aztán elég egy erkélyen a szabadságot emlegetni, hogy még többen csatlakozzanak, és így tovább. (A titkosrendőrös szál egyébként itt is értelmetlenségbe fullad: Farkasch és emberei ebben a jelenetben sikerrel hitetik el a tömeg tagjaival, hogy Petőfiék hazaküldték őket, lehet menni békével. Aztán ennek a fondorlatos cselnek egy pillanattal később még sincs semmi hatása.)

Ahogy a verekedős jelenetek, úgy ezek a „mindent megold két szép szó”-alapú jelenetek is röhejessé válnak egy idő után. Mivel a Most vagy soha! történetvezetésében a világon semmi eredetiség nincs, annál inkább B kategóriás filmek sablonjaiból van összeállítva, azonnal pontosan lehet tudni, hogy az osztrákbérenc Farkasch magyar verőlegényei idővel át fognak állni a tüntetők oldalára, de Rákayék ezt mindössze annyival érik el, hogy amikor a verőlegények „álomnak” minősítik Petőfi törekvéseit, Szendrey visszakérdez: „Ti sosem álmodtok?” És bumm, a gazfickók azonnal megtértek; egy egynapos bárányt nehezebb kézhez szoktatni, mint a magukat Pest mocskának nevező, elvileg keménytökű bűnözőket.

Petőfi pedig több jelenetben is eljátssza, hogy hadseregeket állít meg a puszta nézésével meg a járásával: amikor olasz zsoldosok állják el a tömeg útját, egyszerűen annyit mondanak nekik a magyarok, hogy „testvéreink”, amiből a katonák rájönnek, hogy ők valóban a magyar forradalmárok testvérei (hogy miért is, azt valaki megmagyarázhatta volna, ehelyett csak egy utalás van arra a mindent vivő érvre, hogy a zászlónk ugyanaz, csak fordítva), és rögvest meg is tagadják a parancs teljesítését. (Hogy mennyire nem áll mindez összhangban a történelmi hitelességgel, azt sokat fogják még elemezni, de a filmnek ez a legkisebb baja.) Később aztán maga a Főgonosz, a tábornok, meg persze egy seregnyi kibiztosított fegyverű katona áll szemben Petőfivel, aki odasétál a tábornokhoz, azt mondja neki, „mi úgysem megyünk haza, maga meg úgysem akar vérontást”, és kész, minden meg is oldódik.

Petőfi Sándor volt az első magyar Jedi,

üzenik Rákayék ezekkel az elmetrükkökkel (lásd még: „Nem ezek azok a droidok, amiket keresnek”), már ha nem akarjuk elfogadni azt a verziót, hogy hihetetlenül megúszósra írták a forgatókönyvet.

Ez a film nem is akarja megmutatni, hogyan robbant ki a forradalom: csak végigveszi nem is a történelemkönyvek, hanem inkább a színes, picit giccses képeskönyvek untig ismert eseményeit, és egy több milliárd forintból felépített díszletvárosban korhű jelmezekkel bemutatják azokat.

Csakhogy ezt panoptikumnak hívják, nem filmnek,

vagy esetleg még iskolai megemlékezésnek. Hogy eszünkbe jut ez a kép – az iskolai aulában kötelezően választható jelleggel szavaló kamaszok a kokárdával –, arról nagyon nagy mértékben tehet a Petőfit játszó Berettyán Nándor, aki messze-messze alulmúlja bármelyik másik szereplőt, ami egy abszolút főszerep esetében több mint problémás. Berettyán egyszer sem szólal meg a filmben: ő nem beszél, ő szaval, mármint akkor is, amikor beszélnie kéne. Nagy gesztusokkal, már-már viccesen eltúlzott mimikával, minden egyes szóhoz a lehető legevidensebb arckifejezést társítva szónokol (amit persze nagyon megkönnyít a végtelenül pamfletszerű forgatókönyv is az olyan faliszőnyegre illő mondatok tömkelegével, mint hogy „– Tudod, mennyit veszíthetünk! – De azt is tudom, mit nyerhetünk: a szabadságot!”). Szavalás közben viszont mintha Latinovitsot parodizálná, és ha ez nem tűnne fel, Lóth Balázs rendező magától meghatódva előzékenyen még le is lassítja nekünk a jelenetet, hogy még jobban látszódjanak a karikatúraszerű mozdulatok. Ha pedig nincs épp szövege, Berettyán semmi egyebet nem csinál, mint lehajtott fejjel felfelé néz, talán sejtelmesnek, netán hősiesnek szánva ezt a nézést, ami már elsőre sem az, nyolcvanadikra meg pláne nem.

Igaz, Rákay, Szente és Kis-Szabó forgatókönyve senkinek nem ad nagy lehetőséget a játékra. Az írók ötlete – alighanem – arra, hogy a fiatalokhoz is közel hozzák a filmet, az, hogy némely szereplőre állandó jellemvonásokat aggattak, amelyeket minden jelenetben ismételgetni kényszerülnek: főként a Vasvári Pált játszó Fehér Tibor, aki a nőcsábász a filmben, így szó szerint (tényleg nem túlzás) minden egyes jelenetben kell tennie egy megjegyzést arról, hogy ő egyébként szeret nőkkel közeli kapcsolatot létesíteni. Vagy ott van Petőfi könyvkiadója, Emich Gusztáv (Nagy Sándor játssza), aki minden jelenetében kalimpál egy sort a kezével, és mond valami beképzelt bugyutaságot.

Ők persze még mindig jobban jártak, mint azok, akiknek meg egyáltalán nincs jellemük: ilyen a márciusi ifjak egy része is; ha nem tartana a forgatókönyv görcsös igyekezettel félóránként névsorolvasást, talán a nevüket sem tudnánk meg a film végéig. De a legrosszabbul Farkasch járt: Horváth Lajos Ottó becsülettel próbálja élettel feltölteni a karaktert, de az sajnos teljesen üres. Rákayék sok sablont ellestek ugyan a megvetett nyugati filmekből, de azt pont elfelejtették, hogy az ilyesfajta negatív hősöknek is ki szokott derülni a motivációjuk, előtörténetük – neki nem derül ki. Ő egyszerűen csak velejéig gonosz. Ami azt jelenti, hogy a filmidő felét kitevő hajsza egyszerűen csak azért van, mert csak. Ennyi.

És ha ez még nem lenne elég, Lóth Balázs rendező többször bizonyítja, hogy sem arányérzékkel, sem ízléssel nem áldotta meg a sors. Nincs ebben a filmben semmi, amit ne mondanának el vagy mutatnának meg minimum kétszer, még a leggiccsesebb ötleteket is: már egyszer is épp eléggé féktelen hatásvadászat, amikor a nagy tüntetés közben eloszlanak a felhők, és felragyog a nap, de amikor ezt még egyszer megismétlik, ezúttal már egy magyar zászlóval az előtérben, az „ízlés” szó felforr a fejünkben és elpárolog. Hasonló a helyzet Gulya Balázs zenéjével: mindvégig, de szó szerint mindvégig az a túltoltan hősies, jelentőségteljes aláfestő zene megy, amilyet a hozzáértő zeneszerzők és filmesek kizárólag egyes jelenetek vagy a film csúcspontján engednek meg maguknak; itt azonban ugyancsak ízlésficamosan szinte a lótrágyával dobálózás közben is azt próbálják éreztetni a nézővel, hogy minden, amit lát, nagyon fontos és nagyon hősies.

Eközben pedig tényleg egészen kínos, amatőr megoldásokhoz nyúlnak az alkotók, olyanokhoz, mint hogy a tömeget mutató jelenetekben mindig jól halljuk a nép mormogását, de olyan elcsépelt mondatokkal, mint hogy „Ez már nem tréfa!” A látvány talán még menthetné a filmet, és összességében valóban részletgazdag és skanzenszerűen korhű minden, azonban a skanzenszerűség negatív értelemben is jelen van: a díszletvároson pontosan érződik, hogy díszlet, az ég sose látszik, a kamera mindig szűk képeket használ, ha pedig totált látunk, mondjuk a korabeli Pest látképét, ledobja a vászon a középrosszul megcsinált CGI-t.

Hatmilliárd forintból kényelmesen elkészülhetne húsz-harminc olyan film, amelyek gondolnak is valamit a témájukról. Rákayék Petőfi-filmje ennyiből csak újra elismételte a kormány történelmi filmes direktíváját: „a gonosz nyugatiak bántják a magyart, de mi mindenkinél jobbak vagyunk”. Igazán magas labda lett volna egy szabadságharc, amin aztán bőven van mit elemezni – és még azt sem lehet mondani, hogy „nem sikerült leütni”. Nem: itt látszólag arról van szó, hogy nem is akarta senki leütni a magas labdát. Az alkotóknak, úgy tűnik, több mint elég volt, hogy megkérdőjelezhetetlen hősökről van szó, akiket már nézni is gyönyörűség lesz. Akkor is, ha senki nem gondol róluk semmit, csak hogy csillogó szemű, igaz emberek.

Egy múzeumi szuvenírshopban megvásárolt képeslapra ez talán igaz is. Egy filmre viszont semmiképp sem.