Hogyan léphet fel hatásosan a kegyetlen, erkölcstelen elnyomó ellen az, aki elítéli a kegyetlenséget és az erkölcstelenséget?
Erről szól az otthonában többször letartóztatott és betiltott iráni filmrendező, Dzsafar Panahi új filmje, a Cannes-ban fődíjjal jutalmazott Csak egy baleset. Erről szól konkrétan, de eszünkbe juttatja azt a kérdést is, vajon hogyan lehet forradalmat kirobbantani, ha nem akarunk vérontást? Lehet-e jogos a bosszú, ha épp olyan durva, mint a tett, amit megbosszul? És ha nem lehet jogos, ha a cél nem szentesítheti az eszközt, ha a sérelem nem teheti indokolttá a megtorlást, akkor mégis mit lehet tenni az elnyomó ellen? Mire megy az ember a nagy erkölcseivel az erkölcstelenekkel szemben? Számít, hogy megmaradt a tisztességed, ez a nem kézzelfogható, elvont dolog, ha ennek az a következménye, hogy a gonosz így továbbra is gyakorolhatja gonoszságát a legkézzelfoghatóbb módon? Hozhat megváltást a bosszú? És az mit hoz, ha elmarad a bosszú?
https://hvg.hu/360/20260112_iran-tuntetes-holttestek-rezsim-osszecsapas-beszamolok-felvonulas-exc
Mit ad a könyörület azzal szemben, aki nem ismer kegyelmet?
Olyan Dzsafar Panahi filmje, mintha a világ tükre lenne – pedig természetesen sokkal hamarabb forgatta, mintsem hogy a világ, amelyet tükröz, odaért volna, ahol most tart.
Panahi ugyanis eddig metaforikus, elvont filmeket forgatott, amelyek mind a szabadságról és erkölcsökről szóltak, de áttételesen, költőien. De, ahogy Irán népének is, amely jelenleg épp kitartóan tüntet a gyilkos diktatúrával szemben, pillanatról pillanatra vállalva a halálos veszélyt, úgy láthatóan Panahinak is végleg elege lett.
A Csak egy baleset olyan konkrétan beszél az iráni rezsim bűneiről, hogy annál már csak horrorfilmben lehetne kevésbé áttételesnek lenni.
A Csak egy baleset című iráni film filmjelenete
AFP / Jafar Panahi Film Productions - / Collection ChristopheL via AFP
Igaz, egy idő, amíg eljutunk idáig, de ez csak azért van, mert a zseniális rendező nagyon jól ért a dramaturgiához is, és pontosan tudja, mennyivel nagyobbat tud ütni, ha először néhány botcsinálta, bosszúálláson gondolkodó, eléggé berezelt kisember csetlés-botlását látjuk komikus jelenetekben, és csak utána hangzik el, hogy ki miért is akar bosszút állni. Hogy mik történtek vele a börtönben, miután minden valós ok nélkül lecsukták. Hogy milyen szintjei vannak a gyalázatnak, és hogy
a pokol nem egy hely, hanem egy állapot, amit kizárólag az egyik ember tud megteremteni a másik számára.
A dramaturgia annyira mesteri, hogy a legjobb az lenne, ha nem is kellene semmit elárulni a történetről, amelynek részben épp az adja az erejét, hogy hosszú-hosszú ideig semmit nem értünk belőle: miért reagál az egyik átlagember annyira furcsán és teljességgel érthetetlenül egy másik átlagos kispolgár megjelenésére? Ki az egyik és mit akar a másiktól? És amit akar, az vajon totális elmebaj? Hiszen annak látszik. Vagy lehet, hogy mégis igaz?
Szóval aki hisz nekem ennyiből is, az itt hagyja abba az olvasást, és vegyen jegyet a Csak egy balesetre, és csak akkor olvasson tovább, ha már megnézte ezt a hátborzongatóan jó filmet. Aki még szeretne némi győzködést, annak ígérem, hogy a lehető legkevesebb dolgot fogom elárulni a történetből.
A film alaptörténete szerint egy teheráni szerelő bizonyos jelek alapján egyszer csak felismerni véli azt a férfit, aki éveken át kínozta őt valamelyik iráni börtön mélyén, de mivel kizárólag bekötött szemmel tartózkodott vele egy helyiségben, nem biztos a dolgában. Ezért, miután hirtelen felindulásból foglyul ejti, megkeres több olyan egykori elítéltet, akik talán be tudják azonosítani a férfit, hogy eldöntsék: ő-e az, aki megérdemli a bosszút. Persze a kérdés később átalakul: feltéve, hogy esetleg ő az, tényleg a bosszúállás a megfelelő cselekedet?
AFP / Jafar Panahi Film Productions - / Collection ChristopheL via AFP
A felvetett, örök és valószínűleg soha meg nem válaszolható erkölcsi dilemma önmagában is épp elég erős, de Panahi nem elégszik meg annyival, hogy egy gyomorszorító és mélyen elgondolkodtató, pátoszos drámát forgasson a Nagy Kérdésről. Nem: először is ott van a már említett „rejtély-szál” (hogy mit is látunk pontosan és miért, ki lehet az hétköznapi fickó a hétköznapi családjával az éjszakai országúton, aki véletlenül elüt egy kóbor kutyát – „Csak egy baleset volt” –, ami miatt meg kell állnia egy szerelőműhelynél), amiben nem a rejtély megoldása az érdekes, hanem az, hogy folyamatosan megkérdőjelezzük a saját értékítéletünket. Hogy lehet olyan elvakult ez a szerencsétlen szerelő, hogy mindössze pár homályos jel alapján ennyire biztos legyen a dolgában? Vagy lehet, hogy tényleg neki lenne igaza? Meddig hisszük az egyiket, mikor gondoljuk a másikat, és miért?
Ugyanakkor a folyamatos homályban tartás nemcsak dramaturgiai okokból fontos, de metaforikusan is: Panahi épp úgy tart minket tudatlanságban, ahogy a börtönőr fedte el a foglyai szemét, és ahogy a rezsim vezetői akarják sötétben tartani a népet. Mert ha nem tudod, mi történik veled pontosan, nehezebben lázadsz fel ellene. Ha nem láthatod, ki áll veled szemben – legyen az egy ember vagy az egész rendszer –, még azt a lehetőséget is elveszik tőled, hogy egy pillanatig is egyenrangúnak gondold magad. Hogy elhidd, veled ezt nem lehet megtenni. Hogy ki tudj állni magadért. Erről is szól a Csak egy baleset:
ki tud-e állni magáért az a nép, amelynek évek óta bekötve tartják a szemét, és testi-lelki kínzással megpróbálták elvenni az önbecsülését?
És erről szól most a valóság is, Panahi tükrében: hogy mi lesz az iráni tüntetőkkel, mi lesz Iránnal. Ahogy kérdés az is, mi lesz Panahival: szent őrültségnek tűnik, de a rendező, pillanatnyi szabadságát kihasználva tényleg Iránban forgatta le a rendszert egyenes gerinccel, erős hangon és kíméletlenül kritizáló filmjét, engedélyek nélkül, a rezsim törvényeit megsértve. Panahi nem beszél a szereplőiről, hanem ott van közöttük. Amilyen veszély a karaktereket fenyegeti, az árnyékként fedi el Dzsafar Panahit is.
https://hvg.hu/360/20260113_dzsafar-panahi-interju-film-csak-egy-baleset
De nem a nézők szándékosan bekötött szeme az egyetlen, amiben Panahi mást ad, mint egy halálkomoly lélektani dráma, hanem a már szintén említett komédiai elemek. Olyan ez a film (egy bizonyos pontig), mintha vígjátékként forgatták volna le Dávid és Góliát harcát. Miközben a filmezéshez kiválóan értő Panahi már a képein látható arányokkal is sokat elmond: itt most Dávid kéne, hogy nagyobb legyen, hiszen végül már öt ember gyűlik össze az eggyel szemben, ráadásul az az egy is megkötözve, magatehetetlenül fekszik – és mégis minden néző érzi, hogy az az öt sokkal kisebb, mint az az egy.
Mert az öt hiába képvisel több ezer embert, azt a több ezret mind porrá zúzták, és egy marék homok maradt belőlük, míg amögött az egy mögött (ha tényleg ő az, akinek gondolják) ott van a teljes hatalmi elit, egy erőszakszervezet, egy országméretű kard, amely ott lebeg mindenki feje felett.
AFP / Jafar Panahi Film Productions - / Collection ChristopheL via AFP
Ettől működik a „komédia”, nem attól, hogy olyan kacagtatóak lennének a poénok: hogy érezzük, mindezen csak kínunkban lehet nevetni.
Most nevetünk, de érezzük, hogy hamarosan az arcunkra fagy a vigyor.
Ez Dzsafar Panahi filmje: egy arcunkra fagyott vigyor. Egy arcunkra fagyott vigyor, amit ha közelebbről megnézünk – főképp a film egy bizonyos pontja után –, inkább vicsorgásnak látszik. Vicsorgásnak és fogcsikorgatásnak.
