Megrendelés

Megrendelem a könyvet.

Szerinte minden eddiginél fontosabb, hogy figyelemre méltóak legyünk – figyelemre méltóan innovatívak, figyelemre méltóan elhivatottak és figyelemre méltóan eredetiek. A Mi a bőgés? bepillantást nyújt az üzleti élet 33 legmerészebb, legokosabb és leghaladóbb személyiségének elméjébe. A könyv egyfajta ötlettár, változást követelő és tettekre sarkalló kiáltvány. Könyvében Godin olyan nagysikerű szerzőket és üzleti szupersztárokat toborzott, mint Malcolm Gladwell, Tom Peters, Mark Cuban, Guy Kawasaki és Jackie Huba. A más neves szerzőkkel kiegészült csoport tagjai végül közösen kristályosították ki a fenntartható és mindenre kiterjedő figyelemreméltóság elméletét.

Az alábbiakban bemutatunk négy rövid egypercest a könyvből, és a következő egy hét folyamán további fejezeteket olvashatnak.

Ha megkérdezünk egy általános iskolást, mit tud Newtonról, valószínűleg azt fogja válaszolni, hogy ő találta fel a gravitációt. Természetesen Newton nem követett el semmi ilyesmit. A differenciálszámítást és a tükrös távcsövet fejlesztette ki. A Fig Newton sütit viszont nem ő találta fel, hanem Charles M. Roser.

Newton a kertjébe ültetett almafának köszönheti, hogy őt tartják a gravitáció atyjának. Éppen a kertjében üldögélt és a holdon merengett, amikor felpillantott, és észrevette, hogy a közeli almafán csüngő alma ránézésre éppen akkorának tűnik, mint a hold. A távolabbi tárgyak kisebbnek látszanak. Newtont villámcsapásként érte a felismerés, hogy az almára és a holdra ható gravitációnak arányban kell állni a méretükkel. Newton rájött, hogy a gravitáció a távolsággal arányos mértékben csökken. A hírnevét nagyban öregbítette, hogy ő nevezte el a gravitációt. Az alma igazából soha nem esett a fejére, de a gravitáció kifejezés a nevéhez ragadt.

Igaz, hogy Newton jóval több időt szentelt a differenciálszámításnak és az alkímiának, mégis a gravitáció felfedezése jut az eszünkbe róla. Mi az oka ennek?

Az, hogy ő nevezte el.

Az átlagember számára Newton egyetlen szóval járult hozzá a tudomány fejlődéséhez. Egy olyan szóval, amely egy korábban is létező, mindenkire mindenkor ható jelenséget jelöl. A gravitáció megfoghatóvá válik azáltal, hogy néven tudjuk nevezni. Ha van neve, akkor mérhető. Ha van neve, akkor megváltoztatható. Ha van neve, akkor lehet róla beszélni. Sőt, ha van neve, akkor ki lehet küszöbölni.

Nosza, nevezzünk el valamit. (Csak nehogy púp nőjön a fejünkön!)

Reggie kerékpárszerelő a New York állambeli Mt. Kiscóban. Minden javítást a legjobb tudása szerint végez el (óradíjat kér, és az apróbb munkák is egy órát vesznek igénybe). Azután még öt percet szán arra, hogy valami különlegeset csináljon.

Az első egy órában Reggie tökéletes kerékpárszerelő. Figyel a részletekre, és betartja a szakmában elfogadott szabályokat. Gondos, pontos, precíz. A számtalan többi kitűnő kerékpárszerelőhöz hasonlóan elvégzi a munkáját és felveszi érte a munkadíjat.

Az utolsó öt percben azonban Reggie iparosból művésszé alakul. Ebben a kis extra időben figyelemre méltóvá válik. Ez néha csak annyiból áll, hogy gondosan megtisztítja a láncot. Máskor kiviszi a kerékpárt a gidres-gödrös parkolóba, és ellenőrzi, hogy a váltó jól van-e beállítva. Néha, főleg, ha egy aranyos kisgyereké a bicikli, felszerel egy dudát vagy egy zászlócskát – valami érdekességet.

Igazából nem az a megdöbbentő, hogy milyen különleges ember ez a Reggie. Az a megdöbbentő, hogy milyen könnyű lenne megtenni azt, amit Reggie, mégis hányan nem teszik meg. Mindegy, hogy a könyvelésen vagy a tervezésben dolgozunk. Azon az utolsó öt percen múlik, hogy az ügyfeleink meg tudnak különböztetni minket másoktól.

Az időnk 99 %-át arra fordítjuk, hogy átlagosak legyünk. A figyelemre méltó dolgok egy pillanat alatt történnek.

Egy kolléganőm így szólt hozzám egy ötletbörzére menet: „Bárcsak több időm lenne ilyenekre készülni – annyira el voltam havazva, hogy egy percet sem foglalkoztam ezzel az értekezlettel.”

El volt havazva? Mivel?

Kíváncsiságból megkértem, hogy vezessen naplót egy munkahetéről. Körülbelül negyvennégy órát tölt hetente a munkahelyén, ebből négy óra az ebédszünet. Így heti 2400 perc áll a rendelkezésére.

Egy átlagos héten 2000 percet tölt azzal, hogy hagyja magát ugráltatni: nyomtatványokat iktat, sürgős kérelmekre válaszol, telefonhívásokat fogad és tűzoltómunkát végez. Valójában ezt érti a legtöbb irodai dolgozó „munka” alatt.

Körülbelül 300 percet tölt értekezleteken, ahol meghallgatja, hogy mások mit fognak tenni, vagy mit végeztek éppen.

Hetente hozzávetőleg 45 percet tölt az aktuálisan futó projektekkel kapcsolatos, valódi kreatív munkával.

És pontosan 15 percet fordít hetente következő átütő erejű ötletének kifundálására. Mindez félelmetesen hangzik. Hiszen ha megnézzük, hogy a vállalatának miből származik tényleges jövedelme, akkor azt fogjuk látni, hogy az ellentétben álla kolléganőm időbeosztásával. Amikor szabadságra megy, senki nem végzi el azt a 2000 percnyi halaszthatatlan tennivalót, és mégsem történik semmi szörnyűség. És azon ritka alkalmakkor, amikor a heti 15 perces „alkotó” idejét megduplázza, valószínűleg előrukkol egy nagy műűűvel – egy olyan ötlettel, amely fél vagy akár egy évre fedezi a vállalat költségeit.

Szóval tényleg úgy gondolja, hogy túlságosan el van havazva ahhoz, hogy valami figyelemreméltón munkálkodjon? Igazából ahhoz kéne, hogy túl elfoglalt legyen, hogy elvégezze az összes „halaszthatatlan” tennivalót!

Egy lépés nem elég. Ha csak egy lépéssel járunk mások előtt, már túl késő lesz, mire a vállalat megvalósítja az ötletünket. A jelentős erőforrással rendelkező nagyvállalatok vevők az egylépéses innovációkra. Azt hiszik, hogy a hatalmuk elegendő lesz a versenytársak lekörözésére, amint a terméküket piacra dobják. És néha igazuk is van.

Egy lépés nem nagy ügy.

A két lépés csábító. A két lépés azt jelenti, hogy mindenki megérti, mire megy ki a dolog, amikor felvázoljuk az ötletünket. A két lépés azt jelenti, hogy egy cég esetleg támogatja és jóvá is hagyja ezt az ötletet. De két lépés még mindig nem elég, mert az agyafúrt versenytársak három lépéssel járnak előttünk. A vállalatunkat végül le fogják körözni azok a versenytársak, akik hajlandóak megtenni a három lépést.

A három lépés új távlatokat nyit. A három lépéssel előre gondolkodó vállalatok az úttörők, a forradalmárok. Ők fejlesztik ki a termékek következő generációját, és ők rombolják le azokat az alapelveket, amelyeken a mi vállalatunk is nyugszik.

A három lépés kemény dió. Nehéz eladni, még nehezebb kitalálni, és szinte lehetetlen megértetni az anyósunkkal (vagy a főnökünkkel). A három lépés az, ami miatt érdemes törni magunkat.