Sanghaj, Kína gazdasági fővárosa. Nem csak jelképes © cruzalalinea.es

Január végén az indiai Tata Steel 13,7 milliárd dollárért felvásárolta a holland-brit Corus acélipari-vaskohászati konglomerátumot, ez a feltörő ázsiai óriások legújabb szerzeménye – olvasható az MTI által közzétett elemzésben. Kína és India 2006-ban összesen 38 milliárd dollár értékben hajtott végre külföldön közvetlen beruházásokat ami egy évek óta megfigyelhető folyamat csúcspontja. Mindkét új ipari hatalom offenzívájának megvan a maga sajátossága és gyenge pontja is, jelentkezésük – bár önmagában még a nagyságrend nem különösebben jelentős – már érzékelhető új tényező a világgazdaságban.

Kína - a nagy falat

Rendelje meg a könyvet most!

A Petro-Canada szíriai kőolajipari létesítményeit 580 millió dollárért 2006 februárjában egy kínai cég vásárolta meg, hasonlóképpen egy ecuadori kőolajvezetékeket és finomítót, amiért 1,42 milliárd dollárt fizetett. Áprilisban Nigériában tengeri olajkutató platformokat vásárolt meg egy kínai cég 2,7 milliárd dollárért, májusban 7 milliárd dollárra becsült algériai vasútvonal került kínai ellenőrzés alá, júniusban a Rosznyefty orosz cég egyik leányvállalatát vásárolta meg kínai tulajdonos, majd 51 százalékát visszavásárolta az eladó, 3,5 milliárd dolláros üzletről volt szó, novemberben 432 millió dollárért egy vietnami műtrágyaüzem volt soron, decemberben 1,91 milliárd dollárért kazahsztáni kőolajlétesítményeket vásárolt kínai beruházó. A Boston Consulting Group egyik nemrég készített tanulmánya szerint a „gyorsan fejlődő országokban működő” száz „új globális kihívó cég” közül nem kevesebb mint 44 kínai. A párizsi Le Monde sanghaji tudósítója, Brice Pedroletti a közelmúltban így fogalmazott: „A kínai cégek egyre láthatóbb külföldi jelentkezése mind gyakrabban szerepel a hírekben és felidézi a sárga veszedelemtől való félelmet”. A kínai csoportok nem akarnak időt veszíteni és ezért arra törekszenek, hogy meglévő társaságokat vásároljanak fel, vagy azokban részesedéshez jussanak annak érdekében, hogy biztossá tegyék a természeti erőforrásokhoz való hozzájutást, megszerezzék az új technológiákat és márkanévre tegyenek szert, vagy rátegyék a kezüket egy vetélytársra vagy szállítóra.

Lenovo épület Kínában. Globális kihívások © nuada.unisg.ch

A jelenség legjobb mutatója a kínai külföldi közvetlen beruházások gyors növekedése: 2005-ben 123 százalékkal nőttek 2004-hez képest és ezzel az ugrással elérték a 12,3 milliárd dollárt. 2006-ban az összeg 15 és 20 milliárd dollár között mozoghat a részadatok alapján. A kínai hivatalos sajtó egyenesen arról beszél, hogy 2010-ig a „kínai dollár” kiáramlása évente két-háromszorosára nőhet.

Mindazonáltal a Le Monde megjegyzi, hogy a számítás nem ilyen egyszerű: a kiáramló összegek egy része visszatér Kínába, miután megjárta Hongkongot vagy valamelyik pénzügyi paradicsomot. A volt brit gyarmatot, amely ugyan már Kína része, gazdaságilag külön számítják, márpedig az évi 32 milliárd dolláros közvetlen külföldi beruházást végrehajtó Hongkongon keresztül számos ottani székhelyű kínai társaság exportálja tőkéjét. Így például a Lenovo számítógépes vagy a CNNOC kínai kőolajtársaság külföldi műveleteinek egy része Hongkong statisztikáiban szerepel.

Százalékos arányukat tekintve és Hongkongot nem számítva a közvetlen kínai befektetések a világon végrehajtott külföldi beruházásoknak alig 1,6 százalékát tették ki, de éves összegük már meghaladta Szingapúr vagy Dél-Korea külföldi közvetlen beruházását – bár még messze alatta maradt a megfelelő japán adatnak (több mint 40 milliárd dollár 2005-ben).

És mégis lapos a Föld

Rendelje meg a könyvet most!

A kínai csoportok külföldi jelentkezése sok tekintetben annak az eredménye, hogy Kínába a világ minden tájáról beruháznak a multinacionális cégek, amelyek évi 60 milliárd dollárt fektetnek be ebben az országban és egyre több helyi cégre teszik rá kezüket – és ezek gyakran a legjobbak közé tartoznak. A kínai kormány tudatában van annak, hogy be kell vetnie csapatait a nemzetközi színtéren, ha versenyképessé akarja tenni őket saját terepükön. Ez a célja a 2003-ben kezdeményezett „go global” – váljatok világcéggé – kampánynak, amelyet különösen az olyan, külföldi beruházók előtt zárt szektorokban szorgalmaznak, mint a telekommunikáció, a hadiipar vagy az energia.

A SASAC (State Assets Supervision and Administration Commission) állami ügynökség feladata irányítani az általa ellenőrzött 161 vállalat átstrukturálását „30-50 olyan nemzetközileg is versenyképes céggé, amelynek saját szerzői jogai és márkanevei vannak” – jelentzette ki a sajtó előtt a SASAC igazgatója, Li Zsung-zsung (Li Rongrong). Az utóbbi években a legmagasabb helyekről irányítják a természeti erőforrások elérésére irányuló stratégiát: csak 2006-ban a PetroChina (a három nagy kínai olajcég közös hongkongi leányvállalata) több mint 10 milliárd dollárnyi külföldi befektetést jelentett be, köztük van egy nagy oroszországi szerzemény (Udmurtneft) és egy kazahsztáni (a kanadai Nations Energy felvásárlása révén). Más területeken viszont a kormány inkább követi a mozgást, mint irányítja, és annak szorosabb ellenőrzésére szólítja külföldi képviseleteit, nagykövetségeit. Kína azt is fontolóra veszi, hogy diverzifikálja gigantikus pénzügyi tartalékait (ezer milliárd dollár, amelyet főleg az amerikai Federal Reserve Board kincstári kötvényeibe fektetett), olyasfajta nemzetközi befektetési struktúra létrehozásával, mint amilyen Szingapúrban a Temasek Holdings.

Az épülő olimpiai stadion Pekingben. Időnként beleszólnak a versenyszabályokba © beijing2008.com

A mai Kína tehát korántsem nyújt olyan segítséget globalizálódó cégeinek, mint amilyen lehetővé tette a japán vagy a dél-koreai cégek külföldi terjeszkedését, annak alapja ugyanis az volt, hogy hazai piacuk zárt volt a külföld számára. Csi Pin-ku sencseni szakértő véleménye szerint a kínai cégeknek még „tízéves tanulóidőre” van szükségük ahhoz, hogy megfelelően tudják értékelni a nemzetközi terjeszkedéssel járó kockázatokat, annyira törékeny a „hátországuk”.

Többségük súlyosan eladósodott, több botrány tárta fel a vissza nem fizetett hitelek létezését, a kínai piac gyakorta anarchikus és túltelített, és ki vannak téve a pártállam önkényességének, mivel az bármikor megváltoztathatja a játékszabályokat.

Az indiai cégektől eltérően a kínaiak gyakran elszakadnak a pénzügyi piacoktól, és kevéssé függenek a részvényesektől: még akkor is így van ez, amikor jegyzik őket a New York-i vagy hongkongi tőzsdén, mert menedzselésük nem átlátható. Részleges vagy teljes privatizálásuk a vezetéstől függ, a tulajdonviszonyok – az állami, tartományi és városi részvényesek között – tisztázatlanok. A magáncégek pedig igyekeznek elhomályosítani könyvelésüket, óvakodva a „bürokratikus tényezőtől”, vagyis a pártállami beavatkozástól, lefölözéstől.

A nemzetközi tapasztalat és menedzseri gyakorlat hiánya fontos tényező, de a kínai cégek szemében a technológia és a piacok megszerzése mellett csak harmadik helyen szerepel egy nemzetközi felmérés szerint. Az IBV China elemző központ értékelése szerint a kínai cégeknek el kell érni egy bizonyos kritikus tömeget, mielőtt a nemzetközi színtérre lépnek. A felmérés az 500 vezető kínai cég közül csak 60-at tart alkalmasnak erre, annál is inkább, mert általános tapasztalat, hogy külföldi cégek felvásárlása vagy a velük való fúzió különösen kockázatos lehet.

Ilyen kudarc volt például a TCL kínai cégé, amely fúzióval közös vállalkozást hozott létre a francia Thomson céggel 2004-ben, arra számítva, hogy a franciáktól élenjáró tv-márkanevet és technológiát kap – valójában viszont a Thomson már kifutó technológiát képviselt. Így a kínai cég nem tudott technológiailag előre lépni (sík képernyőkre áttérni), a franciák pedig nem tudták a franciaországi gyártást annyival olcsóbbá tenni a kínai alkatrészekkel, hogy megérje Európában a kínaiakkal létrehozott joint venture keretében fenntartani az üzemágat. Ezért végül a kínaiak 2006 novemberében bejelentették a Thomson készülékek európai gyártásának közeli beszüntetését.

Más tekintetben volt kudarc a China Mobile kísérlete 2006-ban a luxemburgi mobiltelefon-szolgáltató, a Millicom felvásárlására: 5,3 milliárd dolláros (4 milliárd eurós) ajánlatát a luxemburgiak nem tartották elegendőnek. A kínai mobilkolosszus azzal is hiába kísérletezett 2005-ben, hogy a pakisztáni PTCL mobilcégben szerezzen részesedést: most új „zsákmányt” keres.

Corus acélgyár már Tata tulajdonban. Kifelé is figyelnek © steeltechnology.com

Az indiai tőkések hosszú időn át beérték a protekcionista vámkorlátok által védett belső piaccal, amely elegendő profitot adott, majd az 1991-es gazdasági nyitásra azzal válaszoltak, hogy átalakították vállalataikat a versenyképesség elérése érdekében.

A legdinamikusabb cégek 2000-től a külföld felé fordultak, hogy helyet szerezzenek a már globálissá váló piacon, és ebben segítette őket a beruházások liberalizálása. Az irányzat elmélyült 2005-ben, amikor az indiai csoportokat felhatalmazták arra, hogy külföldi cégekbe éves jövedelmük 200 százalékát fektessék be.

„Ez annál is jelentősebb, mivel az indiai gazdaság gyors fejlődése közepette a cégek gazdagok: aktívumuk eléri a 200 milliárd dollárt, ami azt jelenti, hogy akár 400 milliárd dollárt is beruházhatnak, ám csak 12-15 milliárd dollár volt a külföldi befektetésük” – mondta a Le Monde-nak Anjan Roy, az indiai kereskedelmi és iparkamara tanácsadója.

Az OGNC állami olaj- és földgáztársaság 2000 óta mintegy 1,25 milliárd dollárért vásárolt olajmezőket Szudánban és Oroszországban. A Tata Steel magánvállalat a maga részéről egy ausztráliai szénbányában vásárolt részesedést, míg a Birla 2003-ban az ausztráliai Mount Gordon rézbányáit vásárolta meg.

Az indiai beruházások először az információs technológia területét érintették, ez ma a teljes külföldi beruházás 28 százaléka. Később változatosabbá váltak. 2006-ban a Dr Reddy's gyógyszeripari cég 570 millió dollárért megvásárolta a német Betapharm céget, a Ranbaxy Labs pedig 324 millió dollárért a román Terapia vállalatot.

A Tata csoport a Coruson kívül 2005-ben és 2006-ban több mint 1,5 milliárd dollárért 14 külföldi beruházást hajtott végre – köztük egy angliai vegyi üzemet és egy amerikai élelmiszeripari céget (Energy Brand) vásárolt meg.

India külföldi beruházásainak jövője azonban mindenképpen az indiai piac helyzetétől függ, mivel „az export által vezérelt kínai fejlődéstől eltérően az indiai növekedést a belső kereslet ösztönzi” – hangsúlyozta Roy.

India és Kína a kihívó (8,5, illetve 10,5 százalékos) növekedési ütem ellenére különböző egyensúlyhiányokat mutat. Kínában a „szörnyűséges” kereskedelmi többlet a nyugtalanító – 2006-ban az export a GDP 70 százalékát képviselte –, a belső fogyasztás viszont messze elmarad Peking várakozásától. Indiában éppen ellenkezőleg, a növekedést a tartós belső kereslet táplálja, amely túl gyors az ország belső termelési kapacitásaihoz képest. Az ország így növekvő kereskedelmi hiányt kénytelen elkönyvelni: ez 2006-ban elérte az 50 milliárd dollárt. Mindazonáltal az indiai tőkések optimisták. „Ha a kormány nem avatkozik be, folytatódik a gyors ütemű növekedés” – mondja Roy. 

Ami az indiai cégeket illeti, 2000-ig szinte egyáltalán nem hajtottak végre külföldi közvetlen beruházást, 2006-ban viszont több mint 22 milliárd dollárra becsülik az erre fordított indiai tőkét, a 2007-es beruházási tervekből pedig mintegy 15 milliárd dolláros összeg adódik. A legjelentősebb eddig az indiai vaskohászati óriás, a Tata friss befektetése: 13,7 milliárd dollárért megszerezte az angol-holland Corust. A tendencia mindenképpen növekedő, mivel 2005-ben az átlagos külföldi vásárlások értéke cégenként 32 millió dollár volt, 2006-ban pedig már 100 millió dollár.