A látható kéz: nincs vége a kapitalizmusnak

Adam Smith meghalt, éljen Adam Smith – foglalható össze sokak nézőpontja arról, miként hatott a nyolc évtizede példátlan válság a közgazdasági gondolkodásra. Képletesen temetik a modern közgazdaságtan skót atyját, aki 1776-ban megjelent Nemzetek gazdagsága című könyvében megvetette a szabadpiaci gondolkodás alapjait. Nézetrendszere szerint a gazdaság hatékony működéséről a szereplők önérdeke és a piac láthatatlan keze gondoskodik, az államnak csak éjjeliőri feladata van, szabályozásra nincs szükség. Most sutba dobott írása helyett elővették egy 17 évvel korábbi könyvét, Az erkölcsi érzelmek elmélete címűt, amely homlokegyenest ellenkező gondolatokat fogalmaz meg. A közösségi szolidaritásról szóló munka szerint nem az önérdek, hanem az hajtja a gazdaság szereplőit, hogy mások számára értéket teremtsenek; ebből keletkezik hasznuk, és így jön létre a piaci egyensúly.

HVG

Az erkölcs beillesztése a kapitalizmus ideológiájába nem véletlen. A válság morális aggályokat is fölvet: az amerikai ingatlanbuborékot a józan megfontolás nélküli, jutalékvezérelt hitelnyújtás fújta nagyra, a jelzálogkölcsönökből képzett származékos papírok nemzetközi forgalmát a mohó profitvágy táplálta, s a bankárok csak papíron létező – és később az egész pénzügyi rendszert megrendítő brutális veszteségbe forduló – nyereségek után vették föl nagyon is valós jutalmaikat. Megjelent a sokat emlegetett erkölcsi kockázat is a mentőakciókban, amelyekben kormányok sora adófizetők dollármilliárdjaiból húzta ki a csávából a magukat a tönk szélére spekuláló pénzintézeteket, ahonnan a romlást okozó vezetők csillagászati végkielégítésekkel távozhattak.

A kapitalizmust azonban nem temetik. Komolyan vehető marxista alternatíva a válságkezelésre és a közgazdasági paradigmaváltásra nem született. A brit BBC World Service megrendelésére 27 országban készült felmérés azt mutatta, hogy a szabadpiaci kapitalizmus ugyan a megkérdezettek zöme szerint kudarcot vallott, ám a többség nem a piacgazdaságot váltaná le, hanem szigorúbb szabályozással és átfogó reformokkal orvosolná a problémákat.

Inkább irányváltást várnak az elemzők, összefüggésben azzal, hogy amiként a gazdaságnak, úgy a közgazdaságtannak is megvannak a maga ciklusai. A felvilágosodás merkantilizmusát – amelyben az állam, protekcionista eszközei révén, meghatározó szerepet játszott – az ipari forradalom kiteljesedésével, a 19. század közepétől a szabadpiaci kapitalizmus követte. A – mindig is különösen az USA-ra és Nagy-Britanniára jellemző – ortodoxia uralmának a manapság sokszor emlegetett 1929–1933-as nagy gazdasági világválság vetett véget.

A brit John Maynard Keynes hirdette meg a gazdasági ciklusok kilengéseit tompító, recesszió idején beavatkozó, a költségvetési és monetáris politikát aktívan használó állam szerepvállalását. Ez a gyakorlatban leginkább a Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök meghirdette New Deal – mai analógiával élve korabeli szociális piacgazdaságot építő – gazdaságpolitikájában testesült meg. Az újabb fordulatot a három éve elhunyt amerikai Milton Friedman, a Chicagói Egyetem professzora által kidolgozott monetarizmus hozta el, amelyben az állam viselkedését kiismerő és azt kijátszó gazdasági szereplőket legfeljebb a monetáris politika eszközével lehet befolyásolni, de jobb őket békén hagyni.

A mostani válság gyökereit kutatók szerint a bajokat az újraéledt smith-i szabadpiaci kapitalizmus, illetve a friedmani monetarizmus – az 1990-es évek végétől matematikai modellekkel is megtámogatott – abszolutizálása okozta. Az egymáshoz ezer szállal kötődő két nézetrendszer a közgazdaságtanban az 1973-as olajválságot követő stagfláció idején nyert teret, kormánypolitika szintjére pedig az 1980-as években Ronald Reagan amerikai elnök és Margaret Thatcher brit miniszterelnök emelte. A szabadpiaci ortodoxia megkérdőjelezhetetlen volt a gazdaságpolitikai vitákat uraló USA-ban, amely 1985–2006 között példátlan – csupán múló zavaroknak minősített tőzsdei kilengésekkel, kisebb recessziókkal megszakított – növekedési ciklust élvezett. A Fehér Házban a demokrata elnök (Bill Clinton), Nagy-Britanniában a Munkáspárt alkalmazkodott az ideológiához, az egyfajta új merkantilista gazdaságpolitikát folytató ázsiai országokat – Kínával az élen – pedig éppúgy a főáramból kilógó kivételként kezelték, mint az állam aktív szerepvállalásával modern szociális piacgazdaságot építő Nyugat-Európát.

A szabadpiaci konszenzust hosszabb ideje támadta a 2001-ben közgazdasági Nobel-díjjal kitüntetett amerikai Joseph Stiglitz, aki szerint a piacok korántsem működnek tökéletesen, ezért az államnak nem szabad kimaradnia a gazdasági folyamatok, különösen a pénzügyi rendszer szabályozásából. A legtöbbet idézett közgazdászként emlegetett Stiglitz a budapesti Közép-európai Egyetemen tartott minapi előadásában – a válságot szakmai szempontból izgalmas időszaknak nevezve – a Lehman Brothers amerikai brókerház csődjét a piaci fundamentalizmus számára olyan kataklizmának minősítette, mint amilyen a kommunizmusnak a berlini fal leomlása volt. Úgy vélte, a Smith és modern követői – mint a 2008. októberi kongresszusi meghallgatásán a szabadpiaci ortodoxia intellektuális építményének összeomlását elismerő Alan Greenspan volt amerikai jegybankelnök – által emlegetett láthatatlan kéz azért nem tudott beavatkozni a piacok működésébe, mert nincs is.

A tavalyi közgazdasági Nobel-díjas amerikai Paul Krugman azt hangsúlyozza, hogy a szabadpiaci abszolutizmus idealizált világában létező racionális gazdasági szereplők és tökéletes piacok rendszerébe már korábban sem fértek bele a válságok, a hagyományos fiskális és monetáris eszközökkel kezelhetetlen mostani krízis pedig megoldhatatlan feladatot jelentett. Éles kanyarral az állam szerepének növelését szorgalmazók táborába lépett a magyar származású amerikai milliárdos, Soros György is, aki a Közép-európai Egyetemen tartott előadásában nemrég megállapította: az amerikai ingatlanpiaci buborék mögött egy még nagyobb buborék rejlett, a szabadpiaci abszolutizmusé, amit az előző éppúgy kipukkantott, ahogyan az atombombában a hagyományos töltet felrobbantja a nukleárisat. A vagyonát a szabadpiac kínálta spekulációs lehetőségeket kihasználva szerző Soros elfogadhatónak nevezte a beavatkozást, ha a bankszektor felelőtlenül hitelez egy ágazatot, de elképzelhetőnek tartja a túl kockázatos származékos pénzügyi instrumentumok betiltását vagy az árfolyam-kockázati alapok megregulázását is.

NAGY GÁBOR